Csombod vára

A tatárok elvonulása óta Csombod a Hallgató-dombon ül – és hallgat. Hallgatózik. Figyel. Figyeli a Napot, figyeli a Holdat. Valamire vár… De hamarosan feláll, és bődületes hangon újra elkiáltja magát. Hangjától megremeg majd a föld, és megnyílnak az alagutak. Sárkányok és óriások sereglenek majd mindenfelől, előáll Maka, Vityál, Firtos, Tartod, Kadicsa, de még Rapsonné is, hogy, ha kell, ördögökkel utat, tündérekkel várat építtessen. Mert a régi váraknak, bizony, alig maradt nyomuk.

Itt vannak pedig, szinte karnyújtásnyira.

Nos, ama éjszakába nyúló sörözgetés után, amikor is szóba került Csombod vára, s megszületett a május 1-i kiruccanás ötlete, nagy lelkesen szervezni is kezdtem a csapatot. Andrist is feltüzeltem, nézzen utána, merről közelítsük meg a romokat – ugyanis szentül hittem, hogy vannak még, s azt is, hogy Andris odavezet.

Fel is kerekedtünk a munka ünnepén, de csak egy remek kis bekecstövi rucc lett belőle, Csombod várát ugyanis a föld nyelte el.  "Ami késik, az jön" alapon nem nyughattam, s szombatra újabb kis csapat kerekedett. 

Mostmár István volt a fővezér, mégiscsak ő tudja, hol a vár, mi pedig a fő lelkesek, még kávézni sem tértünk be hezzuk Kibéden, csak mehessünk már várat látni. Találkozott hát két autó a polgármesteri hivatal előtt, s pillanatokon belül indult is az expedíció.
Csombod egykori várának maradványait erdő fedezi, alig pár méterre az országúttól, s épp csak egy kis füves tisztás választja el tőle. A Köves-patakon átvezet a Kibédet Sóváraddal összekötő országút,

s figyelmesnek kell ám lenni, hogy a híd előtt kezdjünk lassítani, mert a hídról rögtön balra kell térni (Kibédtől nincs két kilométer, Sóvárad felől egy is alig), hogy egy kvázi-kerítés és két fa között kanyarodhassunk fel a patakpartra.

Ott egy méhpanel látványa fogadott, szorgalmasan ügyködő kis bogárkákkal, 

s mert sem nekik, sem magunknak nem akartunk kellemetlen perceket szerezni, hát a bokrokon innen közelítettünk az erdő felé.  

A meder mentén vezet a vár útja, melyre legfeljebb szekérrel hajthatnánk rá, ha gyalogolni nem lenne kedvünk, de az a pár lépés most kimondottan jól esik. Nagyokat szippantok a levegőből, élvezni akarom a pillanatot. Végre! Végre itt állok a vár útján, amelyen nagyhangú Csombod vitéz kurjantgatott, mielőtt kilovagolt.

Vissza is kurjantanék, biz’Isten, ha jönne!

De nem ő jön, mi jövünk. Nekifutunk a meredeknek, hogy rövidítsünk. 

Fejünk felett, ahonnan a fény betör, valamikor várának falai magaslottak. Lábunk alatt a medvehagyma fehér virága, nagyon marasztalna..., ám most nem hajlunk a csábításra. Majd jövet. 

Most vár a vár. Én pedig várom, hogy holmi várrom meggyőzzön: tényleg megtaláltuk!

Az út egyenesen a felső töltéshez vezet. És nem csak lelki szemeinkkel látjuk, mert valóban kivehető, 

hogy enyhe domborulat fut körbe a meredek menti fiatal fák, bokrok között. Ezt követtük az ösvényen, 

s kirajzolódik az alaprajz, amelyet Orbán Balázs leírásában találtunk, s amelyet ki is nyomtattunk, hogy a keddinél tudományosabb (következésképpen biztosabb) legyen a felfedezés...

 Amikor a keleti oldalon az alsó elővár területéül szolgáló teraszt is megpillantjuk,

kezdem vígan érezni magam: igen, ez az!! Helyben vagyunk! S bár az örömmel nem voltam egyedül, senki sem ugrándozott - mi ehelyett kattintgatni szokunk.
Nem épp az öregtorony helyét, annál jóval fiatalabb gödröt csodálunk meg, mely bizonyítja: optimista kincskeresők a közelmúltban is áskálódtak :) - nem valószínű, hogy sok szerencsével… 

Mi vizet találtunk a likban. Mesi egy varázspálcával belepiszkált ugyan...
Később korhadozó fejfaszerű oszlopka mellett haladt el utunk,

ami nyilván nem sírhelyet, hanem valami mást jelezhet. 
Minden faragott követ megforgattunk, ami mellett elhaladtunk –

mert, ha nem is rovásírás, de karcolások, hasadás nyomai ma is kivehetőek. Így bukkantunk erre a fura gombára,

amelynek tiszteletünkre (?) kifordulva nőtt a kalapja.

A magyarosi tetővel összefüggő hegynyakra érve jó rálátás nyílt a farkastetői relére, 

mely alatt alig pár napja előbb szentül hittük, majd egyre kevésbé, hogy megtaláljuk Csombod várát.  A fák között pedig az a kis fenyves és dombtető is, 

amely alatt farkukat csóváló fenevadakról rántottunk leplet, illetve amelyen, a ’váratlan’ csúcsfotó is elkészült. Lepkéstül, mindenestül.

Most egy csúcskoccintást fotózhattam! Ez sem volt éppen váras, de Csombod emlékére ;), aki jó pár száz esztendővel ezelőtt talán épp ezen a helyen emelte kupáját - ki tudja mire...

A pájinkát még meg lehet kóstolni a marosvásárhelyi Rieder sörözőben. (Jól mondom?...)

Nos, az egykori vár területét pár éve még szántották, vetették, ám azóta felverte a gyom, cserjék sarjadnak rajta, bokrosodik. Egész kellemes, selyemfüves zugai is vannak, kár, hogy nem időzhettünk hosszabban. 12-kor ugyanis kezdődött Makfalván a Székely majális. 
Megfordult a fejünkben, hogy Maka várának sem ártana hirtelen utánanézni, de jóból is megárt a sok, legyen ez egy következő rucc célpontja...

  Hancur

Lengyel Dénes: Csombod vára

- Székelyföldi népmonda nyomán -

Az erdélyi Marosszéken, egy magas hegy csúcsán állott egykor Csombod vára. Maga Csombod vitéz híres volt erős karjáról, még híresebb nagy erejű hangjáról. Amikor várából elindult, akkorát kiáltott, hogy ég és föld megrendült belé. Azért kiáltott, hogy megtudják, a hegyi útra nem szabad ráhajtani, amíg Csombod vitéz a várból le nem érkezett.

A magas hegy tetején, a vár mellett torony állott: onnan lesték az ellenséget. Mihelyt porfelleget láttak, meghúzták a harangot, de félrehúzták, úgyhogy a harang nyelve csak a palást egyik oldalát verte:

- Galang! Galang! Galang!

Ez volt a megállapodás, hogyha a vészharang megszólal, a szomszédos várak vitézei mind segítségül jönnek.

Hiszen Csombod félreverette a harangot a tatárjárás idején is, de ugyan hiába, mert a tatárok minden várat körülzártak, sehonnan se jött segítség. Amikor Csombod vitéz belátta, hogy a tatárok ellen a várat megvédelmezni nem bírja, a nagyharangot és minden kincsét elrejtette egy alagútban.

Hej, de sokan keresték azóta Csombod vitéz kincsét! Az egész Marosszék szentül hitte, hogy a kincs ott van a föld gyomrában. Aki nem hitte volna, annak megmutatták a patakocskát, amelyik a várhegy mellett folyt, mert annak a vize vereses színű volt.

- Látod-e, ezt a patakocskát a sok kincs festette veresre - mondták a hitetlennek.

Hiszen akár hitték, akár nem, a vár régen elpusztult, a mesés kincs pedig azóta sem került elő.

Hol vagy, Csombod?

Csombodról a Rieder-ben hallottam egy barna meg egy szűretlen sör között április 13-án, pénteken. Egy barna meg egy szőke régi jóbaráttal beszélgettünk róla, s mivel ismerik romantikus természetem, egyáltalán nem csodálkoztak, hogy ez most nékem békattan. :)) Nem mondtam, csak sejttettem, hogy hamarosan nekivágok megkeresni a várat, de nem akartam kihagyni a felfedezés öröméből Egyszerű Kiruccanó társaimat sem, hát megvártuk elsejét, az első keddi napot, amelyen mindenki szabad volt.

Annyit tudtunk, hogy Kibéd és Sóvárad között állt a vár, amely a tatárjárásnak esett áldozatul Csombod minden vitézsége ellenére is. És feltételeztük, hogy a legkiemelkedőbb dombtetőn, melyre a gerincen majd szépen kisétálunk. S mivel úgy rémlett, azt olvastuk valahol, hogy Sóváradhoz közelebb, hát egy sóváradi utcán kanyarodtunk fel balra, a Bekecs irányába.

Az út kevésbé autózható, de gyalog Nyárádmagyarósig is átmehettünk volna, ha nem épp az lett volna egyik elképzelésünk, hogy onnan közelítünk majd a vár fele, mert miért ne kerítsünk nagyobb feneket a dolognak, s néznők meg a tatárdombokat illetve azokat a kurgánszerű, piramis formájú halmokat, amelyekről többen is tudunk régóta, de még nemigen láttuk őket.

Utolsó percben az idősebbekre való tekintettel elvetettük ezt a hosszabb gyaloglást igénylő változatot, s maradtunk az egyszerűbbnél (naná! Egyszerűek), ami így is túlbonyolítottnak bizonyult utólag, de akkor még tele voltunk Csombod és vára iránt mindenféle bizalommal. (Főleg én!) Turistajelzés nem lévén, a rövidítéseket sem ismervén,  ugyancsak a kanyargósabb utat választottuk, 

és mentünk is buzgón, mígnem találkoztunk az első, elveszett fehér lovait kereső juhásszal, aki, annak örömére, hogy nem találta őket nálunk, elárulta, hogy merre rövidebb az út a farkastetői relé felé. A juhait viszont megtaláltuk, az több volt, mint kettő. 

Fura mód, igencsak szerettek a maguk méretű kövekhez dörgölődni, melyeket amúgy is árgus szemekkel néztünk, minthogy rovásokra is vadásztunk.

Az úttól meglehetősen távol árválkodó kilométerkövet elhagyva balra kanyarodtunk, s meg sem álltunk a pár méterrel odébb álló esztenáig, ahol viszont megálltunk, olyan ínycsiklandozóan fehérlettek a forró napsütésben az ordásbatyuk. 

S fent lévén, fehér sajttal is megkínált a (román) pásztor. Hogy mi esett jobban, azt most nehéz eldönteni, de kifizettük a sajtot neki, amit majd visszatértünkkor veszünk magunkhoz, s amiért hálából akkora adag ordát adott ajándékba, hogy nemcsak a kirándulás alatt csipegette az egész társaság, de harmadnap is lett belőle ordás palacsinta. Megsimogattuk a bocit, 

s lépkedtünk tovább, de alig léphettünk pár lépésnyit megint, mikor a relé tövében kövér árnyék s kis kút, kerekes kút győzött meg arról, hogy ideje reggelizni az előfalatozás után. 

Jól esett szemünket legeltetni a virágzó fákon, melyek alatt a szamarak is nyugodtan legelhettek, ugyanis, mint kiderült, a juhász fehér lovon jár errefele. Vagy mégsem?

Első éhségöket elvervén, a vállalkozóbb kedvű pasasok felkerekedtek, hogy szétnéznek útügyben, s hamarosan jelentették is, hogy mehetünk, megvan a legmagasabb pont a láthatáron, ott kell lennie a vár maradványainak.

Nagyon kellemes, élénkzöld füves út vezetett a fenyves irányába, apró áfonyabokrok között a kosbor lila virága 

nemhogy térdre, egyenesen hasra kényszerítette a csodálót. 

A nagy melegben minden árnyéknak örvendeztünk, le-leültünk, megpihentünk, 

majd folytattuk utunkat célunk vélt irányába. Egy villanypásztorral őrzött karám mellett haladtunk el, melyről hamar kiderült, hogy épp nem működött, de, mielőtt agyontapiztuk volna, nagy fogcsikorgatással megjelentek a kutyák, hogy ők majd móresre tanítanak. No, az is csak addig tartott, amíg észre nem vettük, hogy hiszen lobog a farkuk…
Akinél bot volt, az is letette, hogy kezet nyújthassunk négylábú barátainknak. A falkavezér közel is jött, megszagolgatott, szinte örvendezett nekünk, 

de, mert senkinek sem jutott eszébe lekenyerezni, tisztességesen el is húzódott hamarosan.

Utunk pici fenyvesbe vezetett, melynek öreg fái magasan viselik megtépázott koronájukat, törzsük szinte fekete, ám a gyantába helyenként beleragad egy napszilánk. 

De nemsokára kapaszkodni kellett egy nagyon keskeny bokros dombocskára, s már örvendeni is kezdtünk, hogy talán megleltük a töltést, amikor hirtelen kiderült, hogy nincs tovább. Csúcson voltunk, az igaz, de a kielégülés elmaradt. Azaz mégiscsak felvillant egy pillanatra, gyönyörű pillangó képében, épp, mikor a csúcsfotó kattant, így megörökíttethetett…A pillangó. 

Meg a csúcs. Meg a csapat nagy része. A kilátás sem elvetendő, de legfőképp annak megállapítására volt jó, hogy a várnak valahol közelebb kell lennie az országúthoz, mert innen a Küküllő völgyét bizony nem lehet belátni.

Kissé szárnyunk szegetten szálltunk alá bokrokba, de míg szőke barátnőm a virágzó cseresznyefának hódolt, én arra gondoltam, hogy barna barátunk bizonyosabbat mondhatna a romok hollétéről. 

Fel is hívtuk telefonon, (épp útban volt a Rieder felé), s Andrissal hosszasan elbeszélgettek arról, hogy merre kellene keresnünk a romokat. Vagy nyomokat. A vállalkozó és még vállalkozóbb férfiak két hullámban megint elindultak cserkészni. Mi (nők) a fák árnyékában ezalatt róluk beszélgettünk. Félóra múlva nem futár, csak egy telefonértesítés jött, hogy induljunk a sajtért, mert időbe telhet, amíg valamit találnak. No de a kutat sem hagyhattuk ki, mert Tibi nyaka veresebb lőn a főzött ráknál, amiért is Ágnes visszaszolgáltathatta azt a veder hideg vizet, amivel tartozott - nekem…

A sajttal aztán visszaindultunk a rövidítésen, s nemsokára kiderült, hogy, bár romok sehol, rőzselánggal vártak ránk a pasasok. Tényleg, volt sütnivalójuk…

Ígyhát nyársat faragtunk, ki kolbászt, ki szalonnát, ki csirkét sütött, s eszegettünk megint. Mostmár tudtuk, hogy Csombod ügye pillanatnyilag elveszett, de azért mi ünnepelhetünk. Már csak az volt a kérdés, hogy Kelementelkére menjünk-e borozni, vagy Erdőszentgyörgyre sörözni. Hát Szentgyörgy győzött,

bár amekkora sárkánysor várt ránk a havadtői útlezárás miatt...

Nem is hittük, hogy három nap múlva a vár is előkerül.  De erről  a következő bejegyzésben...

Hancur

Kis-Küküllő mente: látvány és hagyomány

A Kis-Küküllő mentén Szováta felé, kevesen tudjuk, mi mellett szaladunk el. Pedig székely falvak ezek is sokszáz éves múlttal, ritka művelődési értékekkel, személyiségekkel, akikben megbotlott, vagy akiket megbotlasztott a történelem.
Gyulakuta. Első megállónk. Ott éktelenkedik szocialista ízeiben a leállított hőerőmű a maga vaskos, égbenyúló hűtőtornyaival, a szemközti tömbházakban pedig a lakók viszont évtizedek óta nem tudtak leszokni az állattartásról, a moslékos vedreket az emeleti lakásokból is a legnagyobb természetességgel cipelik minden hajnalban…

A falu négy fiatornyos, csúcsíves templomában, melynek vaskos falai románkori jegyeket is viselnek és freskói görög szenteket ábrázolnak, feléled Erdély aranykora: Szövérdi Gáspár János, Marosszék főkapitánya, királybírája, Bethlen Gábor fejedelem udvarmestere és követe a török portán. A Lázár grófok, György, aki szintén Marosszék főkapitánya, Kemény János hadvezére volt; János vadászmester, Erdély bécsi követe, aki a török hadtant franciára fordítja, perzsa költeményeket pedig latinra, a madéfalvi vérfürdőt kivizsgáló bizottságban azonban az osztrákok pártján áll...
A templom falába épített sírkövek emlékeztetnek rájuk. Ide látszik Erdőszentgyörgy. 1956-ban már várossá nyilvánították, de csak 1968-ig tartott, 2002-ben népszavazása alapján kapott újra városi rangot. Református temploma a 13-14 század fordulóján épülhetett, gótikus stílusjegyeket visel. A templomba temetkezett a Rhédeiek egyik ága, melynek sarja, Klaudia, Württemberg hercegnője lett. A szentgyörgyiek büszkék rá, hogy ő az angol királyné, II. Erzsébet dédanyja.
A Rhédei-palota a templommal átellenben áll. Ma iskola. A hagyomány szerint a kastély helyén kolostor állott fallal és sarokbástyákkal körülvéve. Romjaira a Kornisok építkeztek, 1620-ban került a Rhédeiek birtokába, akik 1759-ben építették át barokk stílusban. Reneszánsz jegyű mennyezetdíszítése ma is látható.


Nem időzhetünk, még sok a látnivaló. Az autóbuszból megint a magas dombokat szemléljük. A székelyek várakat is építettek rájuk, többnyire földvárakat. Makfalva is Maka váráról kapta nevét. Dósa Dániel, királyi aljegyző, író, történész (1821-1889) udvarháza ma helytörténeti, néprajzi múzeum. A főútról nem látható, ügyesen eléje építettek egy tömbházat. Megtekinthetőek itt Vass Áron naiv művész kerámia-munkái, Bíró Mátyás abodi népi faragó és Molnár Dani naiv szobrászművész alkotásai. A falubeliek Dózsa Györgyöt a makfalvi Dósa család tagjaként tartják számon, szobrot is emeltek neki. Érdekessége a községnek a Wesselényi-féle iskola. Egy marosszéki közgyűlésen azzal utasították el Wesselényi Miklóst, a reformpárti politikust, hogy nem székely birtokos, tehát nincs joga felszólalni. Ekkor (1834) adományozott neki Dósa Elek Makfalván telket, s így mégis felszólalhatott a közgyűlésen. Wesselényi a telken hálából iskolát építtetett, melyben több mint 100 éven át gazdálkodásra tanították Küküllő-mentiek gyermekeit. A Hangya, majd Fogyasztási Szövetkezet épületét a XX.sz-ban Kós Károly tervezte. A faluban évente szerveznek képzőművészeti tábort, ebből nőtt ki a Kusztos Endre képtár (169 helyben készült alkotás).
A túra egyik leglátványosabb helyszíne Kibéden a gyapjúfésülde, ahol fel is dolgozzák a gyapjút, meg is szövik. Élmény, ahogy végigvezetnek a kis üzemen. Belépéskor még azt sem tudjuk, hányféle gyapjú létezik, s röpke óra múlva, kijövetelünkkor, már azt is tudjuk, mint válik erős fonalból finom, puha, pelyhes takaróvá. A Szilveszter család régi vállalkozása ez, amely túlélte a szocializmust. Termékeiket szívesen vásároltuk mi is. Kibédről sokat lehetne írni, híres szülöttei közül csak a legnagyobbakat említem: Mátyus István (1725-1805), Marosszék főorvosa és táblabírája, kora jeles orvos- és természettudósa, a 4000 oldalnyi, hat kötetes magyar nyelvű Diaetetica, orvosi mű szerzője, Seprődi János (1874-1923) népzenekutató, Ősz János (1863-1941) tanító, népmese és népdal-gyűjtő. Ráduly János tanár, költő, ballada és népmese-gyűjtő, róvásírás-kutató. Sajnos nem volt idő felkeresni, mint ahogy a református templomba sem volt időnk benézni, pedig ma is működő orgonáját a székely ezermester, Bodor Péter készítette.
Sietni kellett Szolokma irányába, hiszen Énlakáig órányi az út, és elég döcögős. Viszont gyönyörű a táj. Örültünk is sok színnek s az út menti erdőbe szűrődő napsugaraknak. Kellemes volt, amikor gyalogosan közeledtünk a keskeny és hepehupás úton a rejtőzködő falu felé.

Énlaka nagyon hangulatos település, utcái egymás fölött futnak körbe. A domb tetején régi, hófehér kőfallal kerített, későgótikus unitárius templom. Kazettás mennyezetének kincse a színes tulipánok között kétsoros róvásírásos felirat 1668-ból: Egy az Isten.

A felirat többi részén vitatkoznak a kutatók. A templom római kori Jupiter-szentély helyén áll, korabeli faragott követ láthatunk a falban a szószékkel szemben. A templom mögött nagyon alacsony kiskapun jutni a temetőkertbe. Öreg sírkövek között hét évszázados zádogfa (hársfa) dacol az idővel.

Mellőle rálátni Firtos hegyére, az időjelző sziklára. A falu, sajnos, kiöregedőben. A házakat külföldiek vásárolják nyaralónak. Nehezen válunk meg a falutól, a tiszteletes úrtól, aki szívszorító történetekkel varázsolta elénk a múltat. A buszban még sokáig arról beszélgetünk, hogy mit lehetne tenni… és hogyan?
Etéden meg sem állunk, közeledünk Kőrispatak felé. A szalmakalp-múzeumnál máris tessékelnek befele. Az udvaron jópofa kőgyűjtemény fogad, a természet szobrászművészetét dícsérendő.

Van itt mindenféle formájú vízfaragta szobor: morcos törpétől kezdve Lenin mici-sapkájáig. Rengeteg táblácska jelzi, hogy honnan is látogattak már ide turisták! Számontartják, hogy 1879 óta a faluban közel 100-an foglalkoztak szalmakalap-készítéssel. Jelentős háziipar a kalapkötés. Ma is sokan keresik a kenyerüket szalmafonással, pedig lassú, fárasztó, és állítólag nem kifizetődő munka. A múzeum hagyományos parasztház, tornáccal, két szobával. Egyikben a kalapokat állították ki. Itt elmesélik, mely kalap kinek a fejére illett, és hol volt viseletes. A másik szobában a készítéshez szükséges szerszámokat, gépeket mutatják be. Persze leginkább a rekord méretű – két meter átmérőjű – szalmakalap tettszett, sorra fel is próbáltuk.


Az idő azonban szomorúvá vált. Véletlen csupán, vagy a hangulatot akarta megteremteni következő állomásunkhoz a Bözödi-tónál? Az idősebbek még emlékeznek az egykor virágzó falura, egyikük kertben látott fekete tulipánok emlékét is idézi. Most mindez víz alatt. Az 1980-as évek falurombolásának esett áldozatul Bözödújfalu. De nem csak katasztrófája miatt vált a magyar szellem- és kultúrtörténet nevezetességévé. Ezen a településen sok vallási közösség élt évszázadokig teljes békében és szeretetben. Az egyik felekezetet a szombatosok, azaz, korabeli meghatározás szerint, a zsidózó székelyek jelentették. Mai fejjel alig tudjuk elképzelni, hogy a katolikus és az unitárius vallásúak például minden péntek éjféltől szombat éjfélig végezték a szombatosoknál a ház körüli munkát, míg ők a mózesi törvények szerint gyakorolták vallásukat. A kicsiny vallási felekezet 1868-ban csatlakozott jogilag a mózesi közösséghez, zsinagógát is építettek.

A II. Világháborúban, 1943-ban, a zsidózó székelyeket a marosvásárhelyi gettóba hurcolták, ám a magyar állam tanúsítványt bocsátott ki, mely szerint felmenti őket a “zsidótörvények” hatálya alól székely eredetükre hivatkozva. Akik így megmenekültek, vállalták, hogy felveszik a kereszténységet. Legtöbben az unitárius hitre tértek át. De nem mindenki fogadta el ezt a segítséget... 1988-ban kilakoltatták a falut, de 1992-ben még 126-an éltek a düledező házakban. A tó partjáról az ácsorgó túristák a derékig vízben álló katolikus templomot nézik, és kiejtik azt a szót, hogy

“istentelenség”. A mellettünk legeltető juhász felkapja a fejét, és ránkszól: nana! Elmeséli, hogy a templom tetején levő kereszt már nagyon megdőlt, de egy vihar alkalmával, nemhogy leszakadt volna, hanem visszaállt a helyére, “keményen, mint a feszület.”
Mire Kelementelkére érünk, újra kisüt a nap. A Simén-kúria előtt kíváncsi tekintetek fürkészik, merre a boros pince. Petőfi Sándor és Bem József itt szállt meg a segesvári csata előtti éjszakán, később Jókai Mór is vendége volt e háznak. Ma sajnos csak a pincéje fogadóképes, de oda visszajárnak, akik megkóstolhatták a vidék aranyérmes borait...

Hancur