2011. május 8., vasárnap

WASS ALBERT ÖSVÉNYEIN

Bizonyára sokan olvasták a nagy író regényeit, melyekben oly utolérhetetlen szépségben tudta bemutatni a maros menti tájat s a környező hegyeket, de azok sem lehetnek kevesen, akik szívesen felkerestek volna legalább néhányat ezek közül. Ez adta az ötletet, hogy Wass Albert emléktúrát szervezzen a Marosvásárhelyi EKE a Görgényi-havasokba, melynek során megtekinthettük jó részét azoknak a helyeknek, amelyekről az író a Funtineli boszorkány második részében ír.

Felbuszoztunk a Szalárd völgyén egészen a Nagy-Ciba patak torkolata fölött levő Wass-forrásig, mely a Szalárd patak jobb partját övező erdő szélén buggyan fel.A Szalárd és Nagy-Ciba patakok által közrezárt gerincélen ösvény vezet fel a Komárnyik felé.

Itt hangulatos havasi tájon haladtunk, ahol a fenyők sötétzöld színe a lombhullató fák világosabb zöldjével és még alig rügyező ágak barnás színével keveredik, mindez a középen húzódó széles mező sárgás füvével s a felhőkkel tarkított ég világoskéktől fehérig és sötétszürkéig változó színével tette a látványt emlékezetessé. Hátrafordulva – ahogy felfele haladtunk – a Kelemen-havasok egyre jobban kibontakozó látványában gyönyörködhettünk, kétoldalt pedig a Görgényi-havasok Szalárd vízgyűjtőjéhez tartozó gerincei tárultak elénk, fokozatosan belátva szinte az egészet a Belcsú-mezőtől a Nagy-Erdős csúcsig. Körülbelül nyolcszáz méter magasságot elérve megjelent a hó is, ami felfele haladva egyre nagyobb lett.

A Komárnyik mezőn nagyrészt friss hó borította a zöld füvet, s az ösvényt egy nemrég rajta elhaladó medve hatalmas nyomai jelezték.

Különös élmény volt körülnézni a Komárnyikon, arra gondolva, hogy ez az a hely, ahol annak idején a kunyhó állt, melyben Nuca élt, s látni innen a regényben említett helyeket: a völgyben folyó Pál-patakát, az azon túl emelkedő Benedek-gerinc tisztásait, a Nagy-Ciba patakán túl húzodó Ciba-gerincet, tőle délre a Belcsú gerincét, keleten a Sesztina hegyhátait, északon pedig a főgerinc zárta a láthatárt.

További utunk erdős gerincélen folytatódott, mely egyre emelkedett, itt a hó lényegesen nagyobb volt, és többször széldöntéseken kellett átverekednünk magunkat. Hamarosan kijutottunk az erdő szélére, és a főgerincen találtuk magunkat egy esztena közelében, ami körül kiterjedt legelők látszottak: a Széles-bérctől keletre voltunk. Mielőtt a Mojca felé folytattuk volna utunkat, egy magányos fa árnyékában – hogy ne süthesse e májusi nap – nagy hóembert építettünk. Kényelmes volt utunk következő szakasza a főgerinc rohamosan olvadó havas útján, melyet baloldalt (északon) erdő szegélyezett, déli irányban pedig kiterjedt mező ritkás fenyvessel. A Mojca hatalmas legelővel borított kiemelkedése a főgerincnek, ahonnan a kilátás a környező vidékre szinte páratlan: rálátásunk volt a Szalárd kiterjedt vízgyűtőjére, a Fancsalra, Nagymező-havasra, ezenkívül a Kelemen-havasok szinte teljes egészére az Istenszékétől a Rekettyés-tetőig, a mellékgerinceket is beleértve. Visszautunkat a Sesztina-patak menti útra terveztük, ahol számításaink szerint különösebb események nélkül le lehet érni a Wass-forrásnál várakozó buszunkhoz. De ugye mennyivel izgalmasabb egy jelzetlen gerincen visszajutni, mint egy nem túl sok viszontagságot ígérő patakmenti jelzett úton? Főleg, ha van, aki egy kis kalandra biztassa az embert... Így sikerült a csapat nagy részétől különválni, és hangulatos, erdőben vezető gerincösvényen folytatni utunkat.A hangulat eléggé hamar izgalommá kezdett válni, mikor széldöntéses erdőrészekhez jutottunk, de hátborzongató élménnyel folytatódott alább, ahol hajdani őserdők helyén éktelenkedő tarvágás maradványain verekedtük át magunkat.

A Szalárd felső folyása és a Sesztina patak közti gerincek őserdeit egyszerűen kiirtották. Csupán a patakok, utak menti részek maradtak meg, hogy kívülről érintetlennek látsszanak. Így egy patakvölgyhöz közeledve ismét érintetlen erdőrészbe értünk.

A patak menti útra érve meggyőzödtünk arról, amit már jó ideje tudtunk, hogy a kidőlt fákon való mászkálás közben jócskán eltávolodtunk kelet felé, s így az Oberec-pataknál értük el a Szalárd völgyi utat. Innen egy Szalárd menti tájfutás következett – nehogy a társaságnak várnia kelljen ránk – melynek során egy óra alatt elértük a Sesztina torkolatánál a két út találkozását.Meglepetésünkre a többiek egy jó óra késéssel értek le oda, ugyanis a Sesztina-menti „eseménytelen” utat pár kilométeren át elöntötte a patak, így meglehetősen viszontagságosra sikerült lejövetelük.

Összegezve egy különlegesen szép májusi túra volt, melynek során még szinte érintetlen tájat is láthattunk. Jó lenne, ha ezt a vidéket meg lehetne őrizni érintetlen állapotában az utánunk következő generációk számára is, hogy mások is láthassanak valamit abból, amit Wass Albert annak idején leírt.

Andris

2011. május 1., vasárnap

Rovások hegye – a Tászok-tető

A múlt század elején a Tászok-tetőn nyolc darab rovásfeliratos kőtömböt találtak, amelyek első leírása Kémenes Antal középiskolai tanártól származik 1913-ból. Az elmúlt szinte száz év során még néhány rovásos követ találtak ott, s e feliratokat többen tanulmányozták, de annak ellenére, hogy jelrendszerük nagyban megegyezik a székely rovásíráséval, koruk, eredetük és jelentéstartalmuk mindmáig ismeretlen. A XX. század viszontagságai elől a feliratos kőtömbök egy részét a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumba menekítették,
ugyanis a kövek jó része elpusztult, eltűnt, megrongálódott..., maradt azonban néhány a hegyen, ami ma is megtalálható.

A városból május elsején kiözönlő, meglehetősen zajos emberáradat elől menekülve esett választásunk a Tászok-tetőre – melyre már rég kíváncsiak voltunk – számításba véve, hogy oda kevésbé szoktak kirándulásokat vagy túrákat szervezni.

Vasárnap reggel két autóval indultunk el Marosvásárhelyről, a Maros-völgye (Ditró) felől igyekeztünk megközelíteni a Tászok-tetőt. Másik lehetőségünk Borszék irányából lett volna. Salamást elhagyva Ditró előtt tértünk rá a felújítás alatt levő útra, mely Tilalmason és Orotván halad át, majd ágazik el, s egyrészt az Orotva patakot követve halad a Cengellér (Szentgellért) hágó irányába, másrészt a Halaság-patak mentén vezet fel a Közrez-nyeregbe, onnan pedig le Borszékra. Mi ez utóbbit jócskán követtük autóval, de, mikor utunk tengelytörő erdei úttá vált, bakancsra váltottunk. Közvetlenül a patak mentén haladtunk, ennek zúgóit hallgatva, mely elnyomta ugyan a környező erdő suhogását, de azért egy-egy madár hangját sikerült elcsípnünk így is. A nyereghez közeledve a völgy egyre inkább kiszélesedett, a sötétzöld fenyvest sárgás-zöldes mező váltotta fel, melyet mindenfelől fenyők szegélyeztek. Tőlünk balra a Tászok-tető (1366m), jobbra pedig a Közrez-havas (1491m) mélyzöld tömbje magaslott. A Közrez-nyeregből (1259m) felejthetetlen panorámaként tárult elénk a tőlünk északra elterülő vidék, melynek közepén, mint zöld takarón fehér gomb, Borszék virított lenn a völgyben. A Kránga tetőtől keletre gyakorlatilag beláttuk a Borszéki-hegycsoportot s a Salamási-hegycsoport északi részét.

A nyeregből balra a gerinc mentén vezető piros sávjelzésen haladtunk tovább, mely az erdő szélét követte a Grujec (1349m) felé.
Előbb a nyereg közvetlen szomszédságában magasló sziklánál fotózkodtunk, majd, felérve a Tászok-tető felé elágazó mellékgerincig, csodálatos kilátás tárult elénk – ezennel majd minden irányban.

Keleten a Gyergyói-havasokban gyönyörködhettünk, melyet jól beláthattunk, el egészen a Fekete-Hagymás, Nagy-Telek és Nagy-Hagymás vidékéig, a Közrez-havas tömbje mellett a távolban pedig a Csalhó jellegzetes alakja emelkedett ki.

Nyugaton a Kelemen-havasok hófödte csúcsaitól a Maros völgyén át a Görgényi-havasok északi és középső részéig minden elénk tárult, lent a völgyben pedig Maroshévíz és a Gyergyói-medence északi része látszott.


Itt kipihentük eddigi fáradalmainkat, és megettük szendvicseinket, majd a mellékgerinc jelzetlen útján lépegettünk tovább, melyen hamarosan felértünk a Tászok-tető fennsíkjára. Ez csodálatos havasi táj, melynek kövér, puha fűcsomókkal borított legelőjét zászpa levelei, mindenféle színű virágok, nagy kövek és ritkás fenyves tesz színessé. Ha nem is találtunk volna rovásos követ, a táj szépsége, csendje s az innen elénk táruló páratlan kilátás is megérte volna, hogy feljöttünk. Mindennek betetőzéseként a tető puha gyepszőnyegét végigjárva találtunk rovásos köveket is. Igaz, nem a várt, látványos, rovásírásos szövegek, inkább csak egy-két (állítólag inkább birtokviszonyra utaló) jel, ami a múzeum által immár római számokkal megjelölt köveken lapult. Ezek egy részének felkeresésében nem kis segítségünkre volt Neluţu, az ottani tévé- és egyéb átjátszóállomás technikusa, aki pár cigaretta ellenében készségesen megmutatta őket, (egyet a sajátjának is nevez, mert ő találta), és lelkesen mesélt a kövekkel kapcsolatos kutatásokról meg az ő hegyi életéről.
Azt is elmondta, hogy nem mindig ilyen nyugodt a vidék, mint ahogy mi találtuk, igenis feljárnak a motorizált fiatalok, illetve azok, akiknek megfelelő autójuk kerül hozzá.

Az átjátszó-állomástól levezető úton, mely a Tászok-tető keleti oldalán vezet végig a Közrez-nyeregig, majd onnan a már ismert úton, a Halaság-patak mentén, elkísért Neluţu is két kutyája, Tomiţa és Săndel (hatalmas pásztorkutya) társaságában. Ritkán van alkalma valakivel szót váltani, így jól esett neki az emberi társaság e május elseji délutánon.

Nyugatról, a Görgényi-havasok felől közeledő eső elől még jó időben sikerült autókba bújni, majd onnan figyelni a kiadós záport, mely hazautunkat hűsítette. A Maros völgyében, az ismertebb, elérhetőbb helyekről hömpölygő tömeget látva jöttünk rá igazán, milyen jó választásnak bizonyul ilyenkor a Tászok-tető.

Andris