2010. augusztus 15., vasárnap

Jód környéki barangolás

Kellemes meleg reggel volt, még alig pirkadt, de később kánikulára volt kilátásunk. Az eget egyetlen felhő sem tarkította, de a levegő meglehetősen páradús volt. Az autóval viszonylag korán kiértünk Jódtelepre, de mire az egész társaság összeverődött, már elég jól benne jártunk a délelőttben.

A Jód-patak menti úton indultunk el, a délelőtti párás kánikulában hamar megizzadtunk. Vigasztaló volt a tudat, hogy később utunk nagy része erdőben vezet, így reménykedhettünk az árnyék jótékony hatásában. A patak mentén sajnos egyre több helyen fedezhető fel emberi tevékenység nyoma, és ez felsőbb szakaszokon is tapasztalható. Sok helyt hiába keressük az árnyas partot zöld fűvel és csobogó patakkal, mert vagy fakitermelés nyomai rondították el, vagy nyaralóházak – esetleg különböző egyéb épületek – emelkedtek az út mentén.

A Német-házat elhagyva valamivel érintetlenebb a táj, kompaktabb a patak menti erdőség.

Az út hídon vezet át, majd közvetlen ezután elágazik, egyik ága a Jód-pataka mentén folytatódik, mi viszont a Ruszu-patak menti elágazáson haladtunk tovább.

Felfele a táj egyre vadabb lesz, az út egyre keskenyebb, majd ösvényben folytatódik, miközben mindvégig erdő övezi, és többször keresztezi a patakot. Helyenként vízben tocsogtunk, vagy kövekre, fűcsomókra igyekeztünk lépni, máshol a patak menti erdős oldalon másztunk. Ha eddig az út menti látványosságokat csodálni álltunk meg, a Ruszu-patak felső folyása menti egyre meredekebb kaptatón már főleg azért, hogy kifújhassuk magunkat. Mégis a Ruszu-mező felé közeledve a táj vad szépsége egyre inkább lekötötte a figyelmünket, s ez ellensúlyozta a fárasztó szakasz nehézségeit.

A mezőn felkapaszkodva egy magányos fa alatt pihentünk meg, miközben a mögöttünk kitáruló Kelemen-főgerinc látványát csodáltuk. A Ruszu-mező zöld csendje, a környék zöldellő erdeje teszi e helyet felejthetetlenné. Távolban a sötétebb zöld gerincek fölött a teljes Kelemen-főgerinc kéklik a messzeségben.

Igazi sétának tűnt a majdnem szintben vezető ösvényen folytatni utunkat fák árnyékában a Jód-mező felé. Hamarosan ritkulni kezdett az erdő, és ki is értünk a tágas mezőre, amely a Jód-patak forrását övezi. A kilátás innen is szép volt, nem csupán görgényi tájakat, hanem a Kelement is láthattuk. A völgyben a forrás mellett karám volt, a kutyák észre is vettek, de a juhász lecsitította őket.

A mező déli szögletében levő fa árnyékában ebédeltünk, időközben csepergő eső enyhítette rövid ideig a nap hevét.

Innen a Görgényi-havasok főgerincén haladtunk tovább, majd a Belcsu-mező felé vezető rövidebb út helyett – néhányunk árgus tekintete ellenére – a Széles-tetőre vezető emelkedőn. A tető erdőben van, itt értük el túránk legmagasabb pontját (1312m). Kilátás hiányában nem sokáig időztünk itt, hanem a főgerincet elhagyva a Belcsu-mező felé ereszkedtünk, követhető, de eléggé járatlan ösvényen.

A Belcsura kiérve láthattuk, hogy itt juhász nincs, a szállás elhagyatott.

Az ég dörgött, s a Kelemen felé való kilátást záporeső zavarta, amely a Maroson túli tájakat, majd a Szalárd völgyét is áztatta. Az egyre fenyegetőbb eső ellenére megcsodáltuk az északkeletre látszó szivárványt.

A Nap sütött, de keletről egy-egy esőcseppet hozott felénk a szél, ezért rövidesen továbbindultunk, hogy, ha az eső elkap, legalább az előttünk álló hosszú erdős szakaszon érjen el, és ne itt a tisztáson.

Utunk további része nem volt nehéz, mégis a gerincút kisebb-nagyobb emelkedőit-ereszkedőit egyre türelmetlenebbül tapostuk, miközben az eső elkerült bennünket, de a fáradtság és szomjúság egyre inkább zavaró érzetét nem tudtuk nem észrevenni. A Jód-mezőn levő forrásból nem merítettünk vizet, s az otthonról hozott vízkészletünk már eléggé fogytán volt vagy meglehetősen meleg lett, így el lehet képzelni, hogy egyre türelmetlenebbül gondoltunk a Barta-mező hűs forrásának vizére. A Barta-mező felé közeledve látható egyre több juhnyom beigazolta sejtésünket: a mezőn juhász lakik. Juhok, tehenek legeltek, disznók túrtak egy falka kutya felügyelete alatt. Az erdő szélén megvártunk mindenkit, majd elindultunk át a mezőn. A kutyák ugattak, de nem támadtak. A juhász megvendégelt ordával, majd lementünk a forráshoz, felfrissültünk, és nekiláttunk utunk utolsó, legismertebb szakaszának a Lisztes-csúcs és Lisztes-bérc felé.

Erdőben haladtunk tovább, majd a csúcstól meredeken ereszkedtünk a meglehetősen éles gerincen. Csodálatos volt a Lisztes-bérc virágokkal tarkított füve az alkonyatban, az onnan elénk táruló táj látványa pedig felejthetetlen.

Aki még nem látta innen a Maros völgyét, az mindenképp nézze meg, megéri. Ez a kilátás szép befejezése volt az amúgy is emlékezetes túrának.

Sajnos nem sokat időzhettünk itt, mivel az alkonyi fényben szerettük volna még végigjárni utunk befejező szakaszát Jódtelepig. Mire az autókba beültünk, már sötét este volt.

Andris

2010. augusztus 4., szerda

Magyar? Igen...

Az Igeni-tó régóta birizgálta fantáziám, s ezúttal is a véletlenen múlott, hogy ott kötöttünk ki. Magyarigenben jártam, még gyermekkoromban. A család minden nyáron tett egy kis honismereti körutat kedvenc Sárga Házisárkányunkkal, a vajszínű 1300-as Daciával. Elöl két felnőtt, hátul 4 gyerek, akkor még nem kellett gyerekülés gondolom, ezzel is szabályozni akarták a gyerekek számát. Ugyanis valószínűleg újabb autóval csomagolták volna össze, amelybe még legalább 4 gyerek elfért volna, de ha édesanyám megtanult volna vezetni, akkor ürült volna hely az anyósülésen… no… azért nálunk az anyósok is szerettek kirándulni… szóval Magyarigenben voltunk, de a tóról vajmi keveset hallottunk. –

Hát most adatott a lehetőség. Szép meleg nyári nap, hétvége, amikor mindenki menni akar, bárhova, csak ne üljön otthon… Sosem láttam ennyi pipacsot, mint idén: sűrűn szegélyezték az országutat, vagy egész táblákban virítottak. Az Érchegység alatti földek gazdái valószínűleg nagyobb hasznot remélnek a turistaámítástól, mint a búzaterméstől.
Marosvásárhelyről indultunk, Aranyosgerendnél az E60-as útról Székelykocsárd felé kanyarodtunk, s Felvincen kiértünk az E81-esre. Hogy elkerülhessük Gyulafehérvárt, Gyulafehérvár irányába fordultunk, de Tövis után röviddel Alsógáld felé tértünk. Így jutottunk el Boroskrakkóba.
Szőlő híján borozni aligha boroztunk volna. Ráadásul a faluban ma már egy magyar sincs, de talán két református (ha még élnek) – a magyarigeni lelkész kéthetenként tartott nekik istentiszteletet saját otthonukban. A falu közepén gyönyörű erődített templom.

Mint valami emlékmű, melyet mintha a környék kipusztított magyarságának emeltek volna, csakhogy még a 12. században a később elmagyarosodott szász betelepülők, előbb katolikusok majd reformátusok. II. József hálából rájuk is uszította 1848-ban a román csőcseléket, akik végre agyonüthették azokat, akik előtt eddig meg kellett hajolniuk. Megtehették, hiszen nem voltak katonák, nem volt fegyverük, sok közülük idős ember, nő és gyerek. Boroskrakkóban Axente Sever nevét ma is utcanév őrzi, míg a tömegsír fölött szemétdomb emelkedik a rendőrség épülete mellett. Pedig II. József annak idején erőszakkal vitte Fehérvárra a megmaradt magyarokat, hogy lássák, mint fizet meg Horea, Cloşca és Crişan, és hogy tanuljanak belőle…

Magyarigenben a templom előtt álló személygépkocsi rendszáma is BOD. Mert, ha Magyarigen, akkor Bod Péter, ha Bod Péter, akkor Magyarigen jut eszünkbe. Hogy ki ő? Félő, hogy manapság többnyire turisztikai célpont csupán. No, de hogy azzá válhasson, a 18. században keményen meg kellett dolgoznia.
A késő-barokk legnagyobb magyar tudósa volt, aki Erdély múltja tanulmányozásának, kulturális hagyatéka feldolgozásának szentelte életét, jócskán felülemelkedve valamennyi elődjén. Forradalmi nála az egyházias felfogástól való erős eltávolodás és a nemzeti szempont előtérbe kerülése. Tudományos munkássága igen sokoldalú: a teológia, egyházjog, egyháztörténet, államismeret, világi történet, nyelvtudomány és irodalomtörténet tudósa egyaránt. Ő készítette elő Aranka Györgynek és társainak, az erdélyi felvilágosodás és nemzeti kulturális mozgalom vezetőinek fellépését. A közös magyar haza és a más nemzetiségű írók viszonyát is már akkor szükségesnek tartotta megmagyarázni: "Vagynak ezen magyar tudósok seregekben némelyek erdélyi szász és magyarországi tót nemzetből valók is: de azok mind olyanok, akiktől nem lehet sajnállani a magyar nevezetet. Ugyanis azok magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat; írásaik által is nagy ékességére voltanak a magyar nemzetnek, idegen országbéliektől is magyaroknak tartatnak. Megmutatták azt, szorgalmatos fáradságokkal, hogy ők méltán megérdemlik, hogy hazafiainak neveztessenek."
Itt élt, itt dolgozott, és itt nyugszik barokk stílű környezetben, az igeni templomkertben.
A lelkésszel a templomban találkoztunk, hosszasan beszélgettünk vele, közben a templombelsőről is készítettük a fotókat százszámra – nem, mint gyermekkoromban, amikor hazajövet gyorsan papírra kellett (volna) vetni a látottakat. Nem is írok többet most sem, a neten Gudor Botond neve alatt el lehet, sőt kell(ene) olvasni, amit tudni illik a magyarigeni egyházközséggel kapcsolatban. Azt is elmondta nekünk, hogy melyik út vezet a tóhoz, s már húztuk is a csíkot, mert eléggé elidőztünk itt.
Az Igeni-tó meglehetősen messze van Igentől, és hozzá az út az Igenpataka mentén szép, bár nem túl mulatságos, – vagy mégis? – főleg biciklivel, de szerencsére mi autóval kevésbé éreztük, hogy becsületesen kaptat. A 15 km során, aminek jórésze köves, erdei út, több mint 600 m az emelkedő. A végén számítani kell arra, hogy nehezebben bírja az autó, vagy, amennyiben terepjáróval megyünk, szükséges a felező. Igenpatakon (Ighiel) – ez a Magyarigen után következő falu – az út mentéről egy ősi mosógépet is megfigyelhetünk, ez egy magasabbról bevezetett vízhozam, amit egy kosárszerű szerkezetbe vezetnek, s mosószer nélkül patyolattá varázsolja a belerakott vásznakat. Vajon miért nem ismeri ezt a mai technológia?
A tó ritkaságszámba megy, lévén, hogy karsztvidéken található, és olyan völgyelzáródás következtében jött létre, mint a (majd mindenki által ismert) Gyilkos-tó. A víz-utánpótlás a környékbeli patakokból jön, de egyes kutatások szerint a tó fenekén is található egy rés, amin keresztül a föld alatti barlangokból érkezik víz a tóba. Megjegyzendő, hogy a tó és környéke természetvédelmi terület, fokozottan védett bioszférával.
Hááát….. tudja csoda… valahogy nem egészen az fogadott, mint amire számítottam. Viszonylag kevés helyen lehet a tavat megközelíteni, s ahol mégis, szépen csilingelő pecabotok, sátrak vagy miccset sütögető emberek uralták a helyet. Magyar szót még véletlenül sem hallottunk. Hát igen – Magyarigen! Ennek ellenére ajánlható a környék meglátogatása, pont azért, mert nem minden úrvezetőnek kézenfekvő, s akik felkerülnek, úgy tűnik, nem üvöltik tele a tájat.
A tó zöld és áttetsző vizében úszkáló halak messziről látszanak, élményt jelenthetnek nemcsak a pecásoknak.
Egy domboldalon aztán találtunk egy helyet, ahonnan jó rálátás nyílt a tóra,
ott elköltöttük kissé kései ebédünket, és eldöntöttük, hogy legközelebb sátorral jövünk, és jó nagy csapattal!... Nem beszélve arról, hogy kellemes gyalogtúrákat lehet tenni a Nyugati hegység egyik kevésbé ismert tájékán. Hazafele Balázsfalván keresztül Dicsőszentmárton irányába jöttünk, utóbbi városig jól felújított út vezet. Viszont jó figyelni a szembejövő autósokra, akik kilométerekre bármely lakott területtől villogással figyelmeztetnek a rendőrök jelenlétére, nem ok nélkül: a fiúk olyan helyre állnak ki, ahol messziről is bemérhetik a kitáblázott sebességkorlátozást átlépőket.
Hancur és Tibi

2010. augusztus 3., kedd

EGYSZERŰ FOTÓPÁLYÁZAT

Az idén nagyon barátságosak a lepkék. Az ember kezére szállnak, illegnek, billegnek – a fényképezőgép kattanása sem riasztja őket. Lehet, hogy pózolni akarnak?
Adjuk meg nekik a lehetőséget:

FOTÓZZUNK LEPKÉT!
A legsikerültebb képeiteket küldjétek el 2010 szeptember 15-ig a kiruccanok@gmail.com címre! A nyertes jutalma a letölthető 2011-es naptár, amelyen a 12 legszebb lepkefotó között szerepel majd a sajátja is.
A beküldött fotókat kicsinyítve bemutatjuk, hogy a közönség is véleményt mondhasson róluk.

Ime az elsők :-)

1. 2.3.4.5.6.7.8.9.10.11.12.13.14.15.
16.
17.
18.
19.
20.

21.22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.39.40.41.42.43.44.45.46.47.48.49.
50.51.52.53.54.55.56.57.