2009. február 28., szombat

Torockói farsangtemetés

Február 28-án, szombaton, Torockón voltunk egynapos kiránduláson farsangtemetést nézni. Délelőtti alternatív programként túra szerepelt a Székelykőhöz, de a torockószentgyörgyi várat is meg lehetett látogatni.
Mikor a kisbusszal odaértünk, kiderült, hogy délelőttre mindenki a Székelykőre akar feljutni. Hogy ünneprontók ne legyünk, csatlakoztunk mi is a társasághoz. Amikor néhányan térképen keresték, hol is kellene menni, mondtam, hogy jártam már fent, és emlékszem is az útra. Ezután akarva-akaratlan a túravezető tisztében tetszeleghettem.
A délelőtti havas napsütésben vágtunk neki a faluból elég ijesztőnek tűnő szikláknak. A jól ismert kék kereszt jelzést követtük. Melyek a sziklákon imitt-amott jól kilátszottak a hó alól. A gerinc alatt tartottunk egy pihenőt, megvártunk mindenkit, majd felmentünk a gerincen levő jelzőtábláig. Itt egy kis fotózás után folytattuk utunkat a csúcsra.
A Székelykő 1129 m magas csúcsáról csodás kilátásunk nyílt a környező tájra, hegyekre, a Maros völgyére. Miután mindezt megcsodáltuk, megvártuk társunkat, aki egy rövidítőn késve és fáradtabban ért fel a csúcsra, aztán elkészültek a csúcsfotóink és indultunk is visszafele.
Visszautunk a jelzőtáblával ellátott nyeregből egy másik útvonalon történt, amit egyik társunk javasolt. Igaz, hogy ezen másik út nem volt annyira meredek, mint amin feljöttünk, erdőben vezetett, mégis holmi szánkópályára emlékeztetett. Különösen a hátul haladók számára, mivel a csapat derékhada nadrágfékkel fényesre verte az ösvényt. Az egyre borúsabbá váló időben a Székelykőtől északra levő Torockói-sziklacsoportot keletről megkerülve jutottunk le épen és egészségesen a faluba.
Mire leértünk Torockóra, a farsangtemetési szertartások már megkezdődtek. Azért a lényeget mégis láthattuk. Végignézhettük a lakodalmas menetet imitáló felvonulást, amely során a koporsóban nyugvó Farsang Dömét mindeféle jelmezekbe öltözött alakoskodók kísérik. Voltak ott muzsikusok, népviseletben ostort csattogtató betyárok, menyasszonynak és vőlegénynek maszkírozott legyények, papnak és kántornak beöltözöttek, és sok más jelmezt viselők. A jelenélvők arcát fekete és vörös festékkel igyekeztek bemázolni. Ez elől nem sokan menekülhettek, bár komoly erőfeszítéseket tettek. Esetleg az a néhány társunk, aki egész idő alatt múzeumot látogatott. Amikor a koporsós menet a falu főterén levő csorgó fölé ért, előadták a Farsang Dömét búcsúztató beszédet, majd koporsóját szétverték a husángokkal felszerelt legények, s végezetül bedobták a csorgó alatti vályúba.
Ezután lementünk torockószentgyörgyre, a vár alá. Az úton levő sarat látva... sarat?!...valóságos mocsarat!!! ...a várhoz felmenni vállalkozó néhány társunknak is elment a kedve a várlátogatástól. Megnéztük tehát a várat a buszból...
Torockószetngyörgyön futólag még megtekintettük Brassai Sámuel (Torockószentgyörgy,1800 - Kolozsvár,1897) szülőházát, s irány haza.

Andris

2009. február 22., vasárnap

Kettecskén a Madarasi Hargitán


Nagyon rég vágytunk rá, hogy télen is felmehessünk a hegyekbe, mert még nem voltunk, sízni sem. De nem is sízni akartunk, hanem fényképezni. Gyönyörű havas tájat. Először a Madarasi Hargitára szerettünk volna eljutni, kerestük is, mivel juthatnánk oda, de csak olyan járatra leltünk, amellyel egész éjszaka utaznunk kellett volna, másnap pedig várt volna a hegymászás. Féltem, hogy ez számomra megerőltető lenne. Mondtam is a páromnak, hogy olyasmit keressünk, amit 2 nap alatt meg tudunk járni, mert hétfő délutánra vissza kell érnünk Szebenbe. Andris Hargitafürdőt ajánlotta, mert nem annyira meredek, könnyen megjárható, és szép is – ha már fotózni szeretnénk.
Reggel 9,55-kor indultunk Udvarhelyre vonattal, ahonnan autóbusszal reméltünk eljutni a hargitafürdői bekötő útig. Autóbuszt nem lelvén, stoppolni kényszerültünk. Majd egy órányi ácsorgás után mégiscsak egy autóbusz állt meg nekünk, örömünkben meg sem néztük, hogy hova megy. Én is csak affelől érdeklődtem, hogy elvisz-e minket a hármas kereszthez, a bekötőig. A sofőr 10 lejt kért tőlünk, mondván, hogy messze van... mi meg csodálkoztunk, hogy a 25 km-t soknak tartja. Későn vettük észre, hogy Gyergyó fele megyünk, nem Csíkszeredába, s végül az ivói bekötő útnál tett le bennünket, 7 km-re Ivótól.Rövid bosszankodás után úgy döntöttünk, felmegyünk a Madarasira, ahova először terveztük. Egy autó elvitt Ivó végéig. Délután 4 óra körül járt az idő, mi lábszárvédőkkel és botokkal felszerelkezve, elindultunk gyalogosan. Úgy számítottuk, hogy este 8-ra meg is érkezünk a menedékházhoz. Rengeteg autó jött velünk szembe, melyek elől állandóan félre kellett húzódnunk, hogy el ne üssenek a szűk úton.
A táj máris gyönyörű volt, meg-megálltunk csodálni a behavazott fenyőket. Egy alkalommal vizet inni álltunk meg, amikor közel hozzánk az út mellett még őzeket is láthattunk. Ők is megálltak, néztek bennünket, de sajnos a közelítő autótól megriadva elinaltak az erdő sűrűjébe.
Nemsokára felvett bennünket terepjárójával egy fiatal pár. Mivel még mindig nagyon sokan jöttek lefele a keskeny úton, mi is többet hátráltunk, mint haladtunk. Valahol az út felénél lehettünk, amikor egy lefele jövő terepjáró is az árokban kötött ki. Szerencséjére rögtön mögötte jött a traktor, mely túristákat szállít, és hamar kisegítette a bajból.
6 óra körül járt az idő, mire felértünk. A táj máris lenyügözött, nem győztük eleget csodálni a dúsan behavazott fenyőket.
Túrista is volt bőséggel, el is indultunk megkeresni azt a menedékházat, amelyet Andris barátunk ajánlott volt nekünk. A „bogaras” Géza bácsi fogadott is bennünket meleg és olcsó szállással. Lepakoltunk, ettünk, és kimentünk szétnézni a sípálya körül. Sötétedett, nem sok időnk maradt nézelődni, hamarosan vissza is mentünk lefeküdni, mert másnapra hosszú túrát terveztünk.
Reggel nyolc körül indultunk a Madarasi csúcsra. Gyönyörű reggelünk volt: kék ég, szép napsütés, leírhatatlan, mesébe illő táj, minden, ami szükséges a tökéletes fotóhoz. Készítettük is őket szép számmal. A csúcson... bár a kereszteket kissé oda nem illőnek véltük ... készítettünk néhány panoráma-képet is.
Az idő fogyott, lassan vissza kellett fordulnunk, mert még el kellett érnünk Szentegyházára, vagy, ahogy az ottaniak hívják, Nagyfaluba. A hosszú, 12 kilométeres szakaszon mindössze kétszer álltunk meg: csúcscsokizni és vizet inni. Igyekeznünk kellett, mert még stoppolnunk is kellett, hogy elérjük a 14, 40-es vonatot Udvarhelyen, ami visszavisz Szebenbe.
A sípálya bal oldalán, az úton indultunk, abban reménykedve, hogy felvesz majd egy autó, de nem így történt. Felfele jöttek páran, de lefele senki. Kerek négy órát gyalogoltunk a kacskaringózó úton visszafele. Az őzikék is előkerültek pár pillanatra.
Nagyfalubn körülbelül fél óra integetés után vett fel egy teherautó, ami hajszálpontosan, 14,40-re érkezett velünk Udvarhelyre. De mert nem ment be a városba – ezt a vonatot lekéstük. A következő vonat két óra múlva indult, és csak Segesvárig vitt.
Nem volt más választásunk, bementünk a városba, beültünk egy pizzázóba.
Segesvárról is csak egy óra múlva indult vonat – Medgyesre. Szerencsére találkoztunk még két ismerőssel, akik ugyanazt a vonatot várták. Órácskányit ücsörögtünk egy kiskocsmában vonatindulásig. Este 21,11-re értünk Medgyesre, haza a páromhoz, Zsolthoz, reggel pedig apósom főnöknője vitt el bennünket Szebenbe.
Minden jó, ha a vége jó!
Szép túrákat kívánunk:
Enikő

2009. február 15., vasárnap

A tél diadalíve



Havazott egy keveset, és megint szürkévé vált az ég. Pedig egy héttel ezelőtt már virágok is nyíltak, és egészen melegen sütött a nap. Mindez, lehet, csak azért, nehogy elfeledjünk a tavasz után sóvárogni... Peeersze, tudjuk, még február van. Mégis. ...Megéreztük a tavasz illatát. Kikívánkoztunk. Mindegy hova, csak levegő legyen, fák legyenek, menni lehessen, menni, menni, menni... Az sem baj, hogy sár lesz. A cuppogásnak is van varázsa. A bakancs fölé lábszárvédőt vettünk, már a nadrágszár sem panaszkodhat.
A Cinege-tető kedves kiruccanó helyünk, ha nem adódik távolabb utazni, ezt választjuk. És fotózni való is akad mindig. Meg jó kis társaság, akikkel öröm együtt tölteni azt a pár órát.
De most annyira szürke volt az ég, hogy úgy gondoltam, minek is cipelni a fotómasinát. Ha esni fog az eső, kényelmetlenebb, s csak félteni fogom egész úton. Nem hoztam magammal.
Szerencsére egy jó csapatban mindig vannak, akik másként gondolkodnak. ;-)
Sár helyett ugyanis hó fogadott. S minél bennebb haladtunk a fák között, annál szélesebben vigyorgott ránk a tél.

A Terebics előtt valóságos diadalív kérkedett...

Sááár???
Ugyan már!!!
Kedves, puha – hótakaró...

Jó, hogy volt mivel megörökíteni...

Hancur

2009. február 3., kedd

Enyhe tél Hargitafürdőn

Hó volt Hargitafürdőn, volt biza az előbbi években, méghozzá nagy. Most is volt szép, fehér hótakaró, de körülbelül annyi, mint más években áprilisban. Sízni azért lehetett. A Csipike- és a Miklós-pályákat működ-tették.
Menet közben az autóbuszból a tájat figyeltem, főleg, ahogy egyre közelebb értünk. Felfele haladva a Hargitára már láttam, hogy alig van hó. Így reméltem, hogy fent, Hargitafürdőn csak lesz, kell legyen. Reményem bevált, még akkor is, ha nem az az igazi hargitai tél fogadott. Az itthoni szürke időhöz viszonyítva nagyon jól esett nekünk a lehavazott táj látványa.
A tolvajosi letérőtől egy segítőkész autós vitt fel Hargitafürdőre. A kabanában való berendezkedésünk után pihentünk egy keveset, majd körülnéztünk a környéken. Örömmel vettük szemügyre az utóbbi időben kiépített Vallató-forrást, majd a jól ismert Csipike-forrásnál oltottuk szomjunkat. Innen a Csipike-sípályához vezetett utunk, ahol - a zsúfoltságra való tekintettel - a hétvégi sízésem elnapolásáról döntöttem.

A Kossuth-szikla felé menet a Miklós-pályát is kereszteztük. Ezen kevesen síztek, de ez a pálya még nem nekem való. A Kossuth-sziklára letaposatlan hóban mentünk fel, ám ott meglehetősen borús, szeles idő fogadott. A kilátás sem volt valami ideális, így pár fotó és egy rövid csúcscsoki (a hosszabbakat más alkalmakra tartogattuk) után visszaindultunk.
Másnap, miután nyugodtan kialudtuk magunkat, ragyogó napsütésben indultunk sétálni. A telepen való rövid szemlélődés után leereszkedtünk a kaolinbánya ülepítőjére.

Ezen átvágva egyre jobb rálátásunk nyílt a Csicsói-Hargitára, az ottani relére, valamint a Bagoly-kőre. Az ülepítőből lassan kimásztunk egy, a Bor-hegyese felé vezető ösvényen. Csodálatos látványt nyújtott a felhőtlen napsütésben, fehéren pompázó, fagyott természet. Sokhelyt érintetlen hóban jártunk. A gerincre felérve csodálatos látvány tárult a szemünk elé keleti irányban a Kossuth-sziklával, s háttérben a Csíki-medencével. Hamarosan rátaláltunk a Bor-hegyesén átvezető, a Tolvajos-tetőt Hargita-fürdővel összekötő, kék sáv jelzésekre is. Ezen, Hargitafürdő felé haladva, az eddigi csendet egyre inkább felváltotta a sípályák körül kószáló kisebb-nagyobb csoportok zaja. Egy kis kitérővel lepillanthattunk a Miklós-pálya felső végéből is. A délutáni pihenést egy rövid sízés követte a Csipikén – sötétedésig –, majd egy kis csillagfényes sétát tettünk a Borvíz-patak völgyéből vissza, az üdülőtelepen.

Ha a vasárnapi túra csodálatos volt, a harmadik napi, hétfői, túra az valami fennséges, egészen különleges élményt nyújtott.
Ködös időben indultunk el, de az Ózon szálló felé haladva hamarosan ragyogó napsütésben és tavaszt idéző melegben mászhattunk. A szálló mellől lepillantva elénk tárult a Bor-hegyese, előtte köd fedte Hargitafürdőt, amiből épp akkor bontakozott ki a Kossuth-szikla. Innen nagyjából a Csicsói-Hargitára vezető, kék háromszög jelzéseken haladtunk. A meredek hegyoldalon többször megálltunk, s az alattunk egyre jobban kibontakozó látványban gyönyörködtünk. Keleten ködtenger takarta a Csíki-medencét, szinte a lábaink alatt látszott

egész Hargitafürdő, a sípályák, a kaolinbánya ülepítője, a Bor-hegyese, a Kossuth-szikla Ködcsík nyúlt a Tolvajos-tető felett, kilátszottak a ködből a Lucs-tőzegláp körüli magasabb csúcsok, mint például a Talabor, vagy a Nagy-Kő-bükk, köd fedte a Lucs-tőzeglápot, távolabb pedig látszott a Szentimrei-Büdösfürdő környéke a Tető-fenyő csúccsal, mögöttük ismét egy vékonyabb ködcsík, majd az Angyalka-tető és a Kakukk-hegy emelkedett ki. Nagyobb távolságra a tejfehér köd, vagy a párás levegő miatt nem láthattunk.
Különös élmény volt fentről, a TV-relék alól, végignézni a máskor, nem is egyszer, fáradtságos túrákkal bejárt vidékeket.
A Bagoly-kőhöz a néhol derékig érő hó miatt már nem mentünk ki.

Az aznapi délután pihenéssel és szárítkozással telt. A meleg miatt meg is izzadtunk, de a mély, vizes hóban beáztak a bakancsaink is.
Utolsó napunk délelőttjét a sízésnek szántam. Délben összepakoltunk, töltöttünk Csipike vizet az üres flakonokba, aztán gyalog sétáltunk le a Tolvajos-tetőig. Lefele menet szembetűnő volt a hótakaró egyre erőteljesebb vékonyodása, olyannyira, hogy a Tolvajos-tetőn a havazás ellenére alig egy pár centis hóréteg fedte a tájat, majd lennebb, Szentegyháza felé, esős és sáros vidéken haladhattunk, ahol hó egyáltalán nem volt. A homorodfürdői sípályát is csupán a hóágyú segítségével tudták biztosítani.
Mindent összegezve csodálatos élményekkel telve jöttünk haza, amelyekre sokáig fogunk kellemesen visszaemlékezni. Elgondolkodtató viszont az a tény, hogy, ha az éghajlat így melegszik tovább, néhány év múlva, havat csak archív felvételeken fogunk látni...
A környék interaktív térképét itt lehet megtalálni (új ablakban nyílik).

Andris