2008. augusztus 31., vasárnap

Erdély legnagyobb tőzeglápjában - A Lucsban

Amikor Hancurral szerveztük az első a túrát a Lucs-tőzeglápba, egyik ismerősöm megkérdezte:

„- Miért pont oda akartok menni, mikor annyi szép és híres hely van a Hargitában? Erről ráadásul még a neten is alig találni valamit...

- Hát, éppen ezért.” – válaszoltam.

A másik érv, ami a Lucs mellett szólt, az volt, hogy meglepve vettem tudomásul, milyen kevesen tudnak róla, és még kevesebben jártak ezen egyedi növénytársulásokat tartalmazó természeti csodában.

A Lucs-tőzegláp a Hargita-hegység déli részén, a főgerinc közvetlen közelében, a Tolvajos-tető és a Szentimrei Büdösfürdő között található. Az egykori krátertó eltőzegesedett maradványa a Lucs-kúp, 7 km átmérőjű kalderájában, 1080 m tengerszint fölötti magasságban, aminek a kiterjedése több mint 270 hektár. A kalderaperemet északon a Talabor (1293 m), keleten pedig a Nagy-Kő-bükke (1229 m) határolja. A keleti oldalon, a Lucsmellékén, a kráterperemet a Nagyos-patak töri át, 1200 m-es tengerszint fölötti magasságban, és folyik le Csíkszentkirály felé. Délről a Tető-fenyő (1392 m) kúpja magasodik a láp fölé, délnyugaton pedig a Kerek-domb határolja. A Lucs kalderáját a lápon átfolyó Kormos-pataka töri meg a nyugati oldalon, és folyik le onnan Erdővidék felé.

Már második próbálkozásunk volt a Lucs-tőzegláp elérésére, miután az első, merészebb kísérlet meghiúsult. Most viszont semmit sem bíztunk a véletlenre. Múltkor vonattal mentünk Csíkszeredáig, és onnan indultunk gyalog. El lehet érni, de mi elbolyongtunk, s ráadásul pechünk is volt azzal a széldöntéssel. Most viszont autóval közelítettük meg a lápot, méghozzá olyannyira, hogy alig néhány kilométernyi út maradt gyalogolni.

Így tehát elautóztunk Csíkszeredáig, onnan le Csíkszentkirályig, majd rátértünk a Szentimrei Büdös felé vezető útra. Ezen felmentünk egészen a Hargita főgerincéig, vagyis az erdőfülei letérőig. Itt a kanyarban egy fán két tábla látható. Az egyiken írja, hogy innen, a „Lucsmellyékéről”, a Tolvajostető 12 km, ami 3 – 3,5 óra, a másikon meg, hogy, ugyancsak innen a Szentimrei Büdös 3 km, vagyis 1 órai út.

Mi visszamentünk az esztenáig, majd onnan még egy kicsit bennebb mentünk a kocsival, hogy az mégse maradjon épp az úton, pont egy kanyarban. Ezután elindultunk a főgerinc kék sáv jelzésén északi irányban. Előttünk a Nagy-Kő-bükk magaslott. Ösvényünk ezt nyugatról megkerüli. Mi nem sokáig kerültük a Nagy-Kő-bükköt, hanem a kínálkozó ösvények egyikén hamarosan bementünk a lápba.

Eleinte az ösvény könnyen járható volt, eltekintve a mértéktelen fakitermelés nyomán a földön szerteszét heverő ágaktól. Később a talaj egyre sárosabb lett, majd egy kis patak előtt ösvényünk hirtelen meg is szűnt. Kezdetben nagyon óvatoskodtunk sáros vagy vizes helyre lépni, de innen lassan továbbmerészkedtünk, szinte észre sem véve, hogy egyre vizesebb, ingoványosabb talajon járunk.

Nagyjából egy kis patak mentén haladtunk, majd átkeltünk rajta, és amerre járhatónak láttuk a terepet, arra mentünk. Itt, a láp belsőbb részein semmi emberi jelenlétre utaló nyomot nem találtunk, csupán szarvas- és vaddisznócsapásokat, s ezen állatok lábnyomait.

Egy bizonyos pillanatban még madárcsiripelés sem hallatszott. Nagyon különös volt. A talajt sok helyen mohaszőnyeg fedi, melyen a járás szivacsmatracon való rugózáshoz hasonló. Ezen kívül a láp teljesen be van nőve fákkal, kisebb, napos tisztásokat is alig lehet találni. Itt vegyes erdő nő, különböző fajta fenyők, nagyobbaktól egészen törpéig (törpe erdei fenyő), valamint lombhullató fák, nyírfafélék, többek közt az itt honos törpe nyír. Egyéb itt élő ritka növény a tőzegmoha, tőzegrozmaring, tőzegáfonya, kerek levelű harmatfű, gyapjúsás stb.

Mindezekért felhívnám a figyelmét mindenkinek, aki a lápba látogatna, hogy föltétlen őrizze meg a természet érintetlenségét, valamint javaslom, hogy vigyen magával botanikust is, aki a növényzetet szakszerűen be tudja mutatni.

A süppedős talajon szilárd, vagy minél biztosabb támpontokat kerestünk. Ez sokszor egy nagyobb zsombék volt, máskor egy kidőlt fatörzs, vagy csak egyszerűen a többféle mohákból álló szőnyeg.

Miután itt egy fa kidől, hamarosan benövi a moha, majd újabb tőzegréteg képződik. Sokféle furcsa, de ehető gombát is találtunk, mint a zsemlegomba vagy a cserepes gereben...

Egy idő után azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tudom-e még, merről jöttünk be, és merre tartunk, valamint, hogy merre milyen égtáj van. Úgy éreztem igen, de elővettem az iránytűmet, és kissé meglepődtem. Nem épp úgy volt, ahogy számítottam. Végül is érthető, mivel itt nem nagyon lehet száraz lábbal célirányosan haladni, mindegyre a járható terep függvényében kacskaringóztunk. Innen az iránytűt figyelve elkezdtem a keleti irányt erőltetni, még ha ezért vizes helyeken is kellett néha átvágnunk. Néhány csodaszép tisztást kereszteztünk, ahol az aljnövényzet magasra nőtt, de a zsombék között víz volt, a szélén pedig többnyire törpe fák nőttek. Keletre haladva a talaj lassan kezdett szilárdabb jelleget ölteni, végül a legnagyobb meglepetésünkre, sok bolyongás után, kiértünk a lápnak pontosan arra a pontjára, ahol bementünk.

Innen visszasétáltunk a főgerinc ösvényére, majd továbbmentünk észak felé, és megkerestük azt a helyet, ahova az első túránk alkalmával elértünk, vagyis ahonnan a lápot akkor kémleltük, mielőtt visszafordultunk volna. Így újból eljutottunk - de ezennel más irányból - a Hirtelen-pusztára, majd felmásztunk a Nagy-Kő-bükkre, és onnan ismét szemügyre vettük a tájat. Jó volt lepillantani Csíkszeredára, de különösen a Lucs-tőzeglápra, főleg, hogy ez utóbbiból épp most jöttünk ki. Nem utolsó sorban jó volt az előző túránkra visszaemlékezni, mikor a lápot nem értük el, csak közelről láttuk, és kénytelenek voltunk a szép tájjal vigasztalódni. Ez most kicsit más érzés volt. Igaz, nem volt nagy túra, de, amit akartunk, megnéztük. Meg is ünnepeltük, nemcsak csúcscsokival, de csúcscsokiszendviccsel!

A Nagy-Kő-bükkre mindenképp érdemes felmászni, ha a közelében járunk, mivel, annak ellenére, hogy nem a legmagasabb csúcs a környéken, a legjobb rálátásunk innen lehet a lápra, s a környező vidékre.

Visszasétáltunk a kocsihoz a délutáni napsütésben – s merengve a több felől hallatszó kolompok hangján, a kutyák csaholásán, gyönyörű, szabadon legelő lovakat és teheneket fotózva.

Hazafelé, a Csíkszentkirályra vezető út mentén, érdekes, a térképemen nem szereplő, kék háromszög jelzéseket fedeztünk fel... Csak találgatni tudom, honnan hová vezethetnek…


Zsögödfürdőn megálltunk, borvizet töltöttünk, de a strandot sajnos ismét csak megnézni volt alkalmunk. Megint késő volt, nem volt idő fürdeni, pedig mindannyian éreztük, hogy jól esne megmártózni benne... Talán legközelebb...


Andris

2008. augusztus 10., vasárnap

Megvalósult régi álom - a Páring


H
a nem is éppen álom, de egy idő után majdnem annak tűnt. A Páring-hegységbe tervezett kirándulás már több ízben el lett halasztva vagy le lett mondva, majd néhány évig elfelejtve. Végül az idén úgy nézett ki, mégis összejön. A kirándulás megszervezése nehézkésen indult, majd gyanusan jól alakult minden. Aztán, az indulás előestéjén, fél tíz tájban kiderült, hogy az autó, amivel reggel indultunk volna, mégsem üzemképes.
Miután ezt közölték velem, úgy éreztem magam, mint aki alól akkor rúgják ki a széket, mikor a legbiztosabban helyezkedett rajta el. Vagyis, mintha derült égből villámcsapás jött volna. Az is igaz, hogy arra az úgynevezett „égre” fel sem néztem. Sőt, lenéztem rá.
Ráadásul azt is tudatták velem, hogy, ha utánajárok a menetrendeknek, és találok megfelelő vonatot, azzal mehetnénk. Ezt, miután úgy este tíz felé magamhoz tértem a meglepetésből, megérdeklődtem, viszont hamar rájöttem, hogy csak a kora hajnali rapiddal érdemes menni. Mivel volt, aki kora hajnalban nem tudott volna indulni, ezért egy napot halasztódott az indulás. A túrát pedig átterveztük, és egy nappal megrövidítettük.
Az így felszabadult szerdai napon szerencsémre el tudtam menni egy készülőben levő honismereti túra lejárására. Ezzel elkerültem azt a kínos helyzetet, hogy egy többnapos magashegyi gerinctúra előtt pihennem kelljen egy napig...
Csütörtök hajnalban minden a legnagyobb rendben zajlott.
Előbb a budapesti rapiddal, aztán egy Piskitelep (Simeria) és Petrozsény közötti járattal, onnan taxival, majd székesfelvonóval túráztunk. Ez lehet, hogy nem úgy hangzik, mint mikor egy csapat vérbeli turista elindul kirándulni, de lényeges időt nyertünk vele, és fontos volt, mivelhogy autó hiányában, azon kívül egy elveszített nappal kezdtük a túrát.
A felvonóval feljutottunk a Páring Üdülőtelepre, ahonnan már igazi hátizsákos túrát indítottunk, rögtön az érkezés utáni, délutáni órában. A kitűzött cél a Mija-tó (Mizsa), vagy az azelőtti forrás volt, remélve, hogy ott valahol két sátor számára találunk alkalmas helyet. Menet a Kispáring-csúcsot (Parângul Mic, 2073 m) kikerültük, hogy időt nyerjünk, és amúgyis azon keresztül terveztük visszautunkat. Kellemes, részben felhős, nem túl meleg időt fogtunk ki. Ennek örültünk, főleg amíg nem esett az eső.
Első napi utunkon előttünk mindvégig a Cârja (Kürzsa) 2405 m-es, szinte állandóan felhőkben megbúvó, csúcsa zárta a láthatárt.
Néhány órai menetelés után elértünk a forrásig, és előttünk láthattuk a katlant, amiben számításom szerint a Mija-tónak kellett lennie. A forrás közelében levő hepehupás mezőről oly szép volt a kilátás, hogy ott le is sátoroztunk. Épp csak a köveket dobáltuk félre a sátorhelyek alól. Így megvolt az az örömünk, hogy ott két éjszaka alhattunk göröngyökön. A kilátás viszont nagyon szép volt, és vízért sem kellett a szomszédba menni.
Este még tettünk egy túrát a fölöttünk levő völgybe, a tóhoz.
Valami hihetetlenül szép volt. Kár, hogy fürdésre nem volt alkalmas... S az idő sem... Viszont készítettünk itt egy garmada fényképet, és körül is jártuk a tavat.
Másnap még szebb időre ébredtünk, összekaptuk magunkat, és elindultunk egynapi csomaggal. Felmásztunk a főgerincre, majd elindultunk a csúcsok felé. Talán a Cârja-ra való mászás volt a túra legnehezebb része. Vagy inkább a főgerincre való kimászás a sátorhelyről? Lehet. Mindenesetre a Cârjá-n egy kis köd fogadott, de hamar el is szállt, meghagyva nekünk a pazar kilátást.
Láthattuk sátrainkat, tovább a Cârja-tavat alant, valamint közöttük a Cârja- és Mija-csúcsok közti éles gerincrészt. Ezen kívül elég messzi elláthattunk a párás levegő ellenére, többek közt az előttünk levő gerincre a Nagypáring-csúcs (Parângul Mare, 2519 m) felé.
Utunkat folytatva a Stoienita-csúcs (Sztojenica, 2421 m), alatta a Zöld- (Lacul Verde)
és Kis-tóval (Lacul Mic), a Slivei-csúcs (Szlivei, 2420 m) és Gemanarea-csúcs (Dzsemanáreá, 2426 m), csodálatos kilátásokkal, hófoltokkal és észak felé függőlegesen lejtő sziklafalakkal, következtek. A Gemanarea csúcsán embermagasságú kőrakás áll.
Innen már ráláthattunk a Nagypáring felé vezető, többnyire felhők takarásában levő gerincre.
Utunkat folytatva, baloldalt a Zanoaga Stinei tavat (1910 m) láthattuk,
majd hamarosan felértünk a Nagypáring csúcsára.
Itt kihasználtuk a néhány perc napsütést, és elkészítettük a csúcsfotóinkat, a kőrakások és csúcsoszlop között, de a völgyben levő tavakat, valamint a délre és keletre levő tájat hiába kémleltük, mivel az elkövetkező órában sem láthattuk az állandó felhőátvonulástól.
Visszautunk ugyanezen útvonalon volt. Sátrainkat érintetlenül találtuk, csomagainkkal együtt, éjszaka viszont villámlott vagy kettőt, és erős szél fújt.
Eső csak harmadnap délelőtt esett, majd felszedtük sátrainkat, és teljes felszereléssel elindultunk visszafelé, ezennel a fennebb említett Kispáring csúcson keresztül. Ködös, felhős időben túráztunk, de néha elég jó kilátásunk is nyílt a környező vidékre, viszont az üdülőtelep felé közeledve keserű szájízzel vettük tudomásul, hogy a civilizációhoz közeledve egyre nagyobb szemetet találunk, és az emberek hangoskodását hallgatjuk. Hogy ez menet nem tűnt fel? Akkor szerda volt, és a civilizációból jöttünk. Most meg szombat van, és a természet „lágy, göröngyös” öléből jövünk...
A Kispáring csúcs métafája mellett egy csúnya dróthálóval körbevett fémhenger, és egyéb műszerek roncsait figyelhettük meg. Ennél is láttunk szebbeket…
Az üdülőtelepre visszaérve a civilizáció (szemét, ordibálás, stb.) még jobban szembetűnt, s az eső is eleredt ismét. Megelégelve a göröngyös talajon való alvást és egyéb viszontagságokat, alkalmasabb szállást kerestünk. Nagyon jó és olcsó helyet találtunk a „La Nasu” kabanában, melynek tulajdonosa egy udvarhelyi nénike, aki, amikor meghallotta, hogy mi is magyarok vagyunk, örömmel fogadott. Ezt bárkinek tudom ajánlani, aki arra jár. Ez az egyik legolcsóbb, és ugyanakkor kényelmes szállás a telepen, az erkélyéről pedig kitűnő kilátás nyílik a Zsil völgyére és a környező hegyekre.
Negyednap sajnos búcsút kellett mondjunk a Páringnak, mivel hétfőn egyesek dolgozni kellett menjenek, de lefele még tettünk egy rendkívül meredek túrát a felvonó alatt. Hazautunk elég hosszú volt, de a Piskin áthaladó temesvári busznak köszönhetően estére hazaértünk Marosvásárhelyre.
Andris