Napsütéses májusi délután történt, Kolozsváron, hogy unalmamban átmentem Sanyi haveremhez, aki a szomszéd bentlakásban lakott. Annak idején telefonálni nem volt szokás, ha csak néhány épülettömbbel odébb kellett valakit meglátogatni... Szerencsémre otthon találtam, méghozzá szobatársával együtt, az asztalra terített térkép fölé hajolva.
Szívélyesen hívtak be, és adták elő, mit terveznek éppen. Az asztalon a Kelemen-havasok fekete-fehér, részletes turistatérképe volt. Tervük többnapos gyalogtúra volt Palotailváról a Nagy-Pietroszra. Felajánlották, hogy társulhatok hozzájuk én is, mert szép túra lesz. Rövid töprengés és néhány kérdés után elfogadtam az ajánlatot. Ezek szerint a kirándulás július közepére, a nyári szesszió és egyéb esetleges egyetemmel kapcsolatos elfoglaltságaink lezárulta utáni hét szerdájától szombatjáig, esetleg vasárnapjáig tartott volna. A lényegesebb dolgokban megegyeztünk már akkor, meghagyva, hogy Sanyi Levivel, a szobatársával, az azt megelőző héten még beszél. Többek közt megbeszéltük, hogy miket fogunk vinni: meleg ruhák, vízhatlan holmi, kényelmes, de strapabíró lábbeli, lehetőleg bakancs, kitértünk az ennivalók kérdésére is. Leszögeztük, hogy ki visz sátrat, s azt hogyan osztjuk el a csomagjaink közt. Itt jegyzem meg, hogy annak idején még nehéz, fémvázas sátrunk volt, aminek az alkatrészeit szétosztottuk egymás közt. Végül eldöntöttük azt is, hogy ki visz fényképezőgépet, és milyen, illetve hány kockás filmet veszünk bele. Elegendő-e egy 24 kockás film, vagy szükséges egy 36-os? Körülbelül ilyen, és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel.
Ezen beszélgetés után egy július-hétvégi telefonbeszélgetés következett, amelyen Levi Sanyival leszögezte, hogy „akkor jövő héten, szerdán reggel a Palotailvai állomáson...”. Bármilyen meglepő ez sokaknak manapság, utólagos egyeztetésekre nem volt szükség. Minden a tervek szerint alakult. Sanyival mi a hajnali vonattal indultunk Marosvásárhelyről, Levi pedig nagyobb tárasággal Tekerőpatakról szintén vonattal. Mivel a mi vonatunk hamarabb érkezett, a palotailvai állomáson vártuk őket kora reggel. Elég népes csapattal érkeztek, ha jól emlékszem tizenegyen voltak.
Ugye, milyen furcsán hat ma már sok minden a fenti leírásból?! Hol vannak azóta a nehéz, fémvázas sátrak, csöves hátizsákok, fémkulacsok? Ma már mindenki visz fényképezőgépet, akár kettő-három is létszükséglet, sőt, a latopot sem tudjuk már nélkülözni a hegyen... Mobiltelefonról nem is beszélve. Ma a város széléig sem merünk kimenni e nélkül, nemhogy többnapos túrára... Ki tud ma már egy héttel azelőtt úgy egyeztetni, hogy azon változtatni ne kelljen? A mai, modern ember az indulás előtt is azzal köszön el társától a mobilján, hogy „akkor, ha nem jön közbe semmi, kb. fél óra múlva az állomáson... de addig még úgyis egyeztetünk... meglátjuk...”, és általában közbe is jön valami. Régi szép idők (!), amikor még semmi sem jött közbe, mert hiába is jött volna, nem tudtuk volna a társunkat értesíteni róla.
Rövid ismerkedés és megbeszélés az állomáson, és már indultunk is a falun felfele, az Ilva-völgye fele. Az ilvai földúton, a házakat elhagyva, hamarosan elértük a Nagy- és Kis-Ilva összefolyását, ahonnan a Nagy-Ilva mentén folytattuk utunkat. A táj egyre vadregényesebb lett, a vízmelléki réteket egyre inkább erdő váltotta fel. Egy árnyékos erdőszélen megálltunk tízóraizni is. Bármennyire meglepő, de mire a szendvicseinket megettük, és indulást hírdettünk, mindenki útra készen állt. Ma ez már nem működne ennyire simán. Egy tizenhárom résztvevős csapatból biztos akadna valaki, aki épp akkor csomagolná ki a szendvicsét, mikor mindenki más már továbbindulna, addig ugyanis vagy különböző történetekkel szórakoztatná a társaságot, vagy fotózna, esetleg valami egyéb módon töltené el az időt.
A nap sütött, de az égbbolt nem volt felhőtlen. Olyannyira nem, hogy egy idő után azon kezdtünk gondolkozni, hova húzódjunk be a készülő eső elől. El is kezdett esni. Szerencsénkre az út jobb oldalán, a patakparton, sűrű fenyővel benőtt part húzódott. Megtöltöttük kulacsainkat a patakból, mielőtt zavarossá vált volna az esőtől, és a fák alatt megvártuk az eső elálltát.
Mire a fákról a víz a nyakunkba kezdett volna csepegni, továbbindultunk. Hamarosan az eső elállt, igaz a nap sem nagyon sütött már ki aznap, de legalább nem áztunk, és a sár is felszáradt valamennyire. Tovább a táj egyre vadabb lett, igaz még mindig talajúton gyalogoltunk. Már a délután folyamán értük el a tihai letérőt, és nem sokkal azután az út bal oldalán levő deszkaépületeket. Itt megálltunk pihenni, faltunk valamit, majd tovább folytattuk a menetet, az egyre keskenyebb úton, sűrű fenyvesek közt. Több helyt a faágak az útra is benyúltak. Az idő hűvösebb lett a borús délutánon. Adott pillanatban Levi felhívta a figyelmünket, hogy ne szóródjuk annyira szét, mert ezen a részen medvék is járhatnak...
Közben, többek közt, arról is tárgyaltak a tekerőpataki srácok, hogy hogyan lehet megállapítani, hogy merre van észak. Mivel nálam volt iránytű, s valaki azt mondta „megnézem Andrisnak az irányűjét”, pontosították, hogy iránytű nélkül... Erre nem csak a kérdező tudta a választ. Elméletben legalábbis többen tudták. Ezután egy kis gyakorlati próba következett. Szemléltetőeszköz – mohos fatörzs – szerencsére volt, de más módszerek is szóba jöttek. Hja... hogy azóta az iránytű már nem számít luxuscikknek? Ma már a GPS-ekkel a markunkban büszkén legyőzhetjük a természetet? Tudnunk sem kell hozzá túl sokat... Akkor csak a természettel együtt élni, és néhány napig ott megélni akartunk.
Jól benne jártunk a délutánban, mikor elértük tervezett szálláshelyünket, a Nagy-Ilva- és Nagy-Köves-patakok elágazásánál levő menedékházat. Közvetlenül előtte, az út bal felén nagyobb füves oldal volt (ez a rész ma már sűrű erdő). Itt megálltunk. Néhányan előrementünk, és megnéztük a házikót. Siralmas állapotban volt. Könnyű volt a sátorozás mellett döntenünk.
A csapathozból néhányan kimásztak az előbb említett réten, laposabb, sátorozásra alkalmas helyet keresni. Percek kérdése volt, és már a kijelőlt helyen, a Nagy-Köves-patak menti fenyvessáv fölött, húztuk is ki sátrainkat. Kényelembe helyeztük magunkat, vacsoráztunk, majd „rövid” tábortűz következett, s a másnapi túra megbeszélése. Levi kijelentette, hogy a következő útszakaszt egynapi csomaggal tesszük meg, de jó lenne biztonságban tudni sátrainkat a többi holminkkal együtt... Erre rögtön került néhány boldog jelentkező, aki örömmel őrizné másnap (egész nap) a sátrakat. Biztosítottak, hogy legfeljebb az erdő széléig lépnének el egy-egy kisebb-nagyobb dolog végett, azonkívül nagyon szívesen lemondanak a másnapi, több mint 1000 méter szintkülönbségről.
Amint fennebb említettem, a tábortűz nem tartott sokáig. Hamarosan nyugovóra tértünk. Én Sanyival és Levivel aludtam egy sátorban. Ez már otthonról úgy volt megbeszélve – hogy Sanyival elosztjuk a sátrat a csomagunkban, Levi pedig hoz fényképezőgépet és fejszét.
Másnap reggel korán kellett kelni. Pontosan nem is emlékszem hánykor, de talán 7-kor. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy milyen jól tudtam volna aludni még. De hát a tábori élet... A patakban való mosdás hamar felébresztett, majd reggelizés, fogmosás, csomagolás következett. Reggel 8-kor, egynapi csomaggal, indulásra készen állt mindenki, aki a Pietrosz-túrára vállalkozott. Vagy 4–5-en maradtak tábort őrizni.
A Nagy-Köves–patak menti úton haladtunk tovább. A jelzések mintha ritkábbak lettek volna, mint az első napi szakaszon, de egyelőre nem volt gondunk a tájékozódással. Az út a patak bal partján haladt, végig erdőben, majd egy idő után lassan ösvénnyé szűkült. Néhányszor kereszteztük a patakot is, de ezen a szakaszon már szerencsére nem volt jelentős vízhozama. Bezzeg 2005-ben más élményeket nyújtott a Nagy–Köves-patak völgye: elmosott út, kráterként ásító szakadékok, hatalmas folyószerű vízáradat, szinte teljesen hiányzó jelzések...
Egy idő után ösvényünk a patak bal partján egyre emelkedett a patak szintjéhez képest, majd elhagyta azt. Közben a fenyők egyre kisebbek lettek, aztán az erdőt hirtelen felváltotta egy hatalmas kőomlás. Ezt elnézve tényleg ’nagyköves’, vagyis ’pietrosz’. Ha eleinte nem is, de egy idő után egyre nehezebb lett az előrehaladás a kőomlásos meredeken, felfele. Szerencsére kissé oldalazva elértük a kőomlás szélső sávját, ahol nagyobb kövek voltak, s ezek stabilak lévén, szinte úgy mehettünk felfele, mintha lépcsőkön másznánk. Csak szinte úgy, mivel nagyokat kellett lépni a meredeken, s így egy idő után eléggé szétszakadozott a csapat. Fárasztó volt ezen hosszan mászni, így hát mindenki haladt, ahogy tudott, fent úgyis megvártunk mindenkit.
Még a csapat köveken való szétszakadozása előtt elkészült az első csoportkép. Ez akkoriban rendkívül könnyen ment, mert csak leültünk a kövekre, s egyikünk lentről lefotózott. Ma egy ilyen csoportképhez legalább fél órás agitációs munka szükséges, amíg a mindegyre szétoszlani törekvő társaságot valahogy összeterelik néhányan. Majd, mikor végre sikerült csoportba állni, veszed észre, hogy alig néhányadmagaddal állsz legalább kilenc fényképezőgép előtt, amelyek mindenhonnan, szemből, oldalról, fű közül, környező fákról, sziklák tetejéről rád villognak. Úgy érezheted magad tőlük, mintha legalábbis miniszterelnök lennél, aki épp a sajtó jelenlétében készül kihírdetni az új kormányprogramot. Végül, mikor a sok vakutól villogó szemmel végre továbbindulnál, hívnak vissza, hogy újra be kell állni, mert egyik társunk bóklászott volt valamerre, így kimaradt a képből, nem is beszélve a sok művészről, akik szintén nincsenek rajta... Annak idején ilyen gondjaink sem voltak még.
A meredeken való mászás meglehetősen fárasztó volt számomra is, többször megálltam kifújni magam. A meredek felső végénél ülve vártak a már felért társaim. Meglehetősen izzadtan értem fel, de bármennyire fáradt voltam, előbb fel kellett vennem magamra a kabátomat, a főgerincen fúvó szél ugyanis eléggé hideg volt. Megizzadva könnyen meg lehetett volna fázni.
Miután mindenki felért ide, könnyedén felsétáltunk a szinte pont a hátunk mögött emelkedő, kövekbők álló kúpra, ami a Nagy-Pietrosz csúcsát (2100 m) jelentette. Ha a csúcsrégióban erős hideg szél fújt, a csúcson, ha lehet, még erősebb, hidegebb szél fogadott. Így itt is készítettünk vagy két csoportképet, bekaptunk gyorsan valami csokit, és mentünk is tovább.
Utunk a gerincen vezetett a Magyar-Negoj csúcsig (2081 m), ahonnan nem győztük csodálni a vidéket. Nagyszerű élmény volt a környező hegyeken, völgyeken végignézni. Elláthattunk a Kelemen-havasok főgerincén kelet felé, a Rekettyés-tetőig. A Negoj-nyereg, a füves réttel és környező erdőkkel, csodálatos látványt nyújtott fentről. A Román-Negoj csúcs helyén tátongó bánya valami holdbéli tájat idézett.
A Magyar-Negojról borókákkal benőtt sziklás ösvényen kanyarogtunk le, rendkívül meredeken. Aztán a meredek egyre lankásabbá vált, majd a fennebb említett Negoj-nyergen gyalogoltunk keresztül. Elmentünk egy forrás mellett, majd az ösvény hirtelen erdőben folytatódott. Többé-kevésbé jól követhető ösvényen haladtunk, néhány kanyart lerövidítve, nagyjából a Negoj-(Sziklás-)patak völgyén. Egy nagyobb rövidítő után kiértünk a Nagy-Ilva völgyi útra, amin hosszú menetelés után, késő délután értünk vissza táborunkba. A Nagy-Ilva völgyi út elérését követően csapatunk meglehetősen szétszóródott. Így kisebb csoportokban értünk sátrainkhoz. Szerencsére az út annyira nyilvánvaló volt, hogy egyikünknek sem okozott gondot a tájékozódás. A biztonság kedvéért, mielőtt a társaság szóródni kezdett volna, Levi felhívta mindenkinek a figyelmét, hogy csak ezt az utat kövessük, amíg vissza nem érünk a táborhoz. Levi hátul maradt a lemaradókkal, én pedig elől, Sanyival igyekeztem lépést tartani.
Még alig néhányan értek vissza a táborba, mikor Sanyival s még vagy két tekerőpataki sráccal odaértünk. A tábor őrzői közül vagy ketten mégsem bírták ki a napot egy helyben, így elmentek a környékre gombászni...
Megmosdottunk a patakban, majd nagyon jól esett a vacsora. Közben beért mindenki a táborba. A srácok tüzet raktak, és kellemes beszélgetés következett a tábortűz körül. Másnapra lazítás volt tervezve, esetleg kisebb kirándulás valahova a közelbe. Így, hogy másnap, pénteken nem kellett korán kelni, az aznap esti beszélgetés hosszabb is lehetett volna. A túra fáradalmai azomban megtették hatásukat, mert elég hamar kezdett kidőlni a társaság. Nem volt szükség túl sok bíztatásra, eloltottuk a tüzet, s lefeküdtünk.
Pénteken reggel mégis korán ébredtünk. A sátorban való alvás nem az igazi, s mikor már néhányan mozgolódnak, csak felébredünk mindnyájan, de a reggeli után a társaság nagy része a táborban téblábolt.
Levi még vagy két sráccal s az egyikük barátnőjével elment gombászni. Vagy valami egyéb céllal? Esetleg különösebb cél nélkül? Lehet, nem is együtt mind a négyen... A lényeg az, hogy már azon kezdtem gondolkozni, hogy eléggé céltalanul töltöm az időt. Igaz, a bakancs a lábamat felsértette, de azért mégis unalmas kezdett lenni a délelőtt. Mire ezt szavakba öntöttem volna Sanyinak, aki szintén láthatóan nem találta helyét a sátor körül, ő jött az ajánlattal, hogy mi lenne, ha mi ketten lemennénk Palotailvára, s onnan fel Hévízre, a Bánffyra? Hát egyből támogattam az ötletet, de volt egy gond. Hol fog aludni Levi? Az ő cuccai a mi sátrunkban voltak. Ötletünket előadtuk a tekerőpatakiaknak is. Mondták, hogy ők Levi s többi társuk nélkül nem indulhatnak vissza. Másik kérdésünkre, a Levi csomagjával kapcsolatban, megnyugtattak, hogy az egyik sátorban van hely nem csak a csomagok, de még a Levi számára is. Mikor erről megbizonyosodtunk, átpakoltuk a csomagjait a felajánlott sátorba, mi pedig gyorsan összepakoltunk, és indultunk.
Így, kettesben, elég gyilkos tempóban haladtunk lefele az Ilva völgyén, mivel jól a délelőttben járt már a nap. A kiszemelt vonat pedig délután, öt óra pár perckor ért Palotailvára. Szerencsére végig lejett a terep, ami már ismerős is volt, tehát csak igyekeznünk kellett. Alig álltunk meg egy kicsit szusszanni és nassolni valamit jóval a Tiha-patak letérője után, igyekeznünk kellett tovább. Sajnos a feltört lábamat ez a sietős menet még inkább feltörte, egyre fájdalmasabb lett számomra a járás. A Nagy- és Kis-Ilva egybefolyása után újabb pihenőt kértem Sanyitól, aki erre mintha még jobban elkezdett volna sietni. Vagy csak nekem tünt ez így? A vonat érkezéséig való időt számigálva megígérte, hogy az aszfaltos út előtt megpihenünk, csak addig tartsak ki. A nyaralók közt haladva egyre kíváncsibb lettem arra a pihenőre. Már minden lépés fájt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy talán egy pihenő még sem jelentené a vonat elszalasztását. Sanyi viszont ellenkező véleményen volt. Már régóta csak a hátát láttam, mikor megkönnyebbülten vettem észre, hogy a főútra való kiérés előtt hirtelen megáll. Meg is várt, de alig szusszantam párat, már rohant is tovább. Hiába kértem, sietett.
A faluba érve, még az Ilva-pataka falurészen, az első bárba bement. Nem törtem a fejem, hogy vajon miért, siettem be én is. Örültem, hogy ott bent, akármi legyen, le tudok majd ülni. Már mindenféle alakú székek látványa lebegett a szemem előtt, miközben a bejárathoz igyekeztem. Ehhez képes mi történt? Vettünk gyorsan egy-egy fagyit, és megszállottként vágtattunk tovább. Már amennyire felsértett lábammal tudtam. Közben Sanyi, fagyival kezében, hátrafordulva tudósított, hogy már öt óra. Jaj, tudom én is, gondoltam magamban, de majdnem ordítottam a fájdalomtól. Beértünk az állomásba, sántítva rohantam a pénztárhoz Sanyi után. Megvettük jegyeinket, s maradt is még vagy negyed óránk a vonatig.
Egy padon ülve vártuk a vonatot. Épp megérkezett, mikor legnagyobb meglepetésünkre, tekerőpataki társainkat láttuk kifulladva bezuhanni az állomásra. Na, nem egységes csapatban, hanem szétszóródva szotyogtak be, egyenként. Mikor nagyrészük beért, összepótóltak, és megvették jegyeiket. Sanyival az élen, néhányan még visszamentek az utolsó érkezők elé, hogy segítsenek a zsákjaikat hozni. Az utolsók így is szinte a már mozgó vonatot érték csak el. A lényeg, hogy mindenki fent volt a vonaton.
A visszaút élményeit már csak a vonaton ülve mesélhettül el egymásnak. Kiderült, hogy nem sokkal a mi indulásunk után, erdei sétára induló társaink is azzal az ötlettel mentek vissza a táborba, hogy le lehetne gyalogolni Palotailvára. Hallva, hogy mi már úton vagyunk, összepakoltak és utánunk siettek. Kénytelenek voltak megállás nélkül jönni, mivel utánunk körülbelül egy óra késéssel indultak. Bárhogy igyekeztek, nem értek utol, ráadásul többen is panaszkodtak felsértett lábra. A vonaton meglehetősen kimerültnek látszottak többen is. Mág Levi is észrevehetően sántított.
Palotailváról Maroshévízre hamar felért a vonat, így még rendesen ki sem fújhattuk magunkat, s már szállhattunk le. Az állomásról a legrövidebb úton mentünk fel a Bánffyra, ahol a kempingtábor irodáját már zárva találtuk. Ez nem nagyon zavart minket, hanem egyikünk javaslatára feltértünk a kempingbejárattól balra vezető úton, mivel ott jó sátorozóhelyet ismert. Átkeltünk a Bánffy-patakon, majd kissé fennebb lesátoroztunk a patak fölötti erdőszélen. Mára ennek az erdőnek hűlt – egészen pontosan: beépített – helye... Ma ezen a részen egy utcányi villasor büszkélkedik, de még a szemben levő oldalon is. Mi annak idején még békésen sátoroztunk a helyükön.
A sátrak kihúzása után első dolgunk volt lemenni a Bánffy-vízeséshez. A strand már zárva volt, egyéb lehetőségünk zuhanyozni nem akadt. Annyira bűzlöttünk az izzadtságtól, hogy egy görény is díszlépésben menekült volna közülünk.
Sajnos maradt néhány társunk, akik annyira elcsigázottak voltak, vagy a lábuk annyira fájt, hogy már a langyos zuhany sem tudta őket motiválni. De még a többiek noszogatása sem, pedig elég rámenős és kitartó volt. Bosszankodtunk Sanyival, hogy Levi közéjük tartozott, mert velünk volt közös sátorban. Számítottunk is rá, hogy tigrisszagot fog nekünk szolgáltatni az éj folyamán... A lábain levő véres sebek következményeiről nem is beszélve...
A vízesésnél, remélve, hogy nem jön vonat épp most, levetkeztünk anyaszült meztelenre, és beálltunk a vízsugarak alá. Pazar élmény volt. Nagyon jól esett három napi gyaloglás után. Sajnos sietnünk kellett felöltözni, nehogy a legközelebbi vonaton utazóknak is valami jóleső, pazar élményt biztosítsunk...
Jut eszembe, hogy annak idején még nem a mai, mindenféle növényzettel benőtt látványt nyújtott a vízesés. Igaz, tiszta akkor sem volt. Többek közt a vízben ázó döglött malacot is kerülgettük nagy ívben...
Szerencsénk volt. Mire a vonat odaért, már gatyában feszítettünk a vízesés szélén. Visszamásztunk sátrainkhoz, megvacsoráztunk. Elhatároztuk, hogy lemegyünk a strandhoz, mert a strand körüli vendéglők teraszain bulik zajlottak. Egy kis bulira pedig mindenikünknek került még energiája.
Odaérve láttuk, hogy nem nagyon találunk helyet az asztaloknál. A sportpálya kerítése melletti kőpárkányra ültünk le. A társaság megbeszélte, hogy a legolcsóbb sör jó lesz, így hát a szemben álló bár ablakához járultunk. Mikor kérném én is a megbeszélt sört, Sanyi odasúgta nekem, hogy mi vegyünk jobbfajtát. Javasolta is, hogy pontosan milyent. Azt mondta, az nagyon jó, csak legtöbben az olcsóbbat veszik spórlásból. Így is tettünk, azt vettük, s megmutattuk, hogy mi nem akármivel ünnepeljük meg a háromnapos, sikeres kirándulást. Bár ne tettük volna... De erről később.
Az aznapi maratoni menet meg a sör megtette a hatását, elálmosodtunk. Nekem a sör nem esett jól, de mégis megittam valahogy. Hamarosan felmentünk lefeküdni. Éjjel arra ébredek, hogy rögtön ki kell mennem. Már éreztem, hogy hasmenés lesz... Az is lett. Visszamentem, visszafeküdtem. Ezen első kiszállásom a sátorból azon éjjel még nem keltett különösebb feltűnést. Az öt perc múlva következő második viszont már igen. A harmadiknál Sanyi már megkérdezte, mit mászkálok egész éjjel? Mikor megtudták, mi baj van, Levi azt javasolta, hogy a sátor zipzárját hagyjam nyitva, ugyanis a fel-le húzogatás nem hagyja pihenni hálótársaimat. Így aztán hajnalig járhattam ki-be, ha nem is teljes nyuglommal - de meglehetősen friss levegő kíséretében. Akkor aztán egyöntetű szavazattal lehúztuk a zipzárt, hogy legalább a hideg kint maradjon.
Szombat reggel nagyon rosszúl éreztem magam. A hasmenésem már kissé csillapodott, de gyomorgörcsöm volt és fejfájásom. Nagyon gyengének éreztem magam, s étvágyam sem volt. Az egész társaság az én betegségemet beszélte, s az éjszakai kiszállásaimon szórakoztak. Valahonnan előkerült egy furazolidon is, ezt bevettem egy korty vízzel. Tudakolták, hol végeztem a dolgom az éjjel. Mondtam, hogy itt, rögtön az erdőszélen. A pontos helyet ugyanis, nem túl nagy örömére, valaki megtalálta. Később sem felejtette...
Reggeli nem kellett nekem, amin, az állapotomat látva, senki sem csodálkozott. Azon, viszont már annál inkább, hogy Sanyi is kihagyja. Sőt, Levi kitartó bíztatására sem akar enni. Végül elárulta, hogy az ő gyomra is háborog. Azért is kelt fel elsőnek aznap reggel. Ekkor kérdezték a többiek, hogy hogyan is volt az este azokkal a jobb sörökkel?! Ki volt az a két igényes túratárs, aki nem érte be a mindenki által fogyasztottal?
Élcelődésüket durva hang szakította félbe. Az illető a lenti kempingből jött fel emlékeztni arra, hogy nem fizettünk a sátorozásért. Késznek mutatkozott kevesebb pénzt elfogadni, ha megígérjük, hogy aznap délután összeszedjük sátrainkat és hazamegyünk. Ahogy a pénz a kezébe került, látványosan megnyugodott, többé nem is láttuk.
Délelőtt lementünk a Bánffy-strandra. Bármennyire nem éreztem jól magam, egy kis úszás jól esett. Az erős napsütés már kevésbé. Mivel nem volt energiám sokáig vízben ülni, visszamentem a sátorba. A két társunk, akik a sátrakra vigyáztak, örültek, hogy felváltom őket, és lementek ők is a többiekhez. Később néhányan megunták a strandolást, és szintén feljöttek. Már a sátorban sem találtam a helyem. Egy kis sajtot már meg tudtam enni, és visszamentem a strandra. Kora délután tábort bontottunk, és lementünk a vonatállomásra.
Itt búcsúzkodás következett, érkeztek vonataink, s ment mindenki hazafelé: mások Gyergyó, mi pedig, Sanyival, Marosvásárhely irányába. Nagyszerű kirándulás volt, ezért kissé keserű volt tudomásul venni, hogy lejárt, ugyanakkor alig vártam, hogy végre az otthoni kényelemben lábadozhassam.
Andris
Évről évre úgy készülünk,
Húsz kilométer gyaloglás,
Szerencsére még nem esett,
Biza triplán jól jött volna.
Kézben térkép, fákon jelzés, 
Már az elsők, nagy serényen
Minden alvó táborlakó, Mikor lesz már takarodó...
