Dél-hegyi élmények

Őszies napsütés volt, elég hideg már, hogy nyárnak ne nevezhessük. Amúgy igazából ősz sem volt még, a havas a zöld különböző változataiban pompázott, a fenyők mélyzöldjétől a lombhullatók különböző árnyalatain át a fű szinte sárgás világoszöldjéig. Igazi kirándulóidőnek örülhettünk.

A Libán-tető közelében voltunk, ahol a Görgényi-havasok tömbje a Hargitában folytatódik, de a földrajzi felosztásból a békés kiránduló semmit sem érzékelhet. Ha délkeletre néz, a Fertő-tető (1589 méter) s a Madarasi- Hargita (1800 méter) erdős kúpjaiban gyönyörködhet, északnyugaton pedig a Cigány-kő oldalának fenyves – nyíres, ligetes erdeibe vész bele a tekintete.

Túránkat valamivel fennebbről, a Sikaszó-patakába jobbról beömlő Szobásza-patak menti út végén levő úgynevezett „Morcos-tanyától” indítottuk. Onnan gyakorlatilag a patakon vezető köves erdei ösvényen haladtunk felfele, míg kiértünk a Csudáló-kő mezejére, ahol fokozatosan megnyílt körülöttünk a láthatár.

Előbb a már említett Csudáló-kőre (1528 méter), aztán túránk célpontját képező Csomafalvi Dél-hegyre (1694 méter),

majd egyre távolabbi tájakra láthattunk rá, mint például a Hargita vonulatára, a vele szemben húzodó Csíki-havasokra, keleten a Hagymás-hegységre s a Gyergyói-havasokra, valamint délnyugaton Udvarhelyszék vidékére.

Ösvényünk egy esztena érintésével a kéksávos gerincútba csatlakozik, melyen északnyugat felé folytattuk utunkat a Csudáló-kő alól, két hajdani, Görgényi-havasokbeli ikerkráter közös peremén. Míg a Dél-hegy alá nem értünk, nagyjából szintet tartva, kényelmes erdős szakaszon haladunk, onnan viszont a mezőről meredeken emelkedni kezd az ösvény, majd szinte elvész egy fiatal fenyvesben, de végül kivezet a Bodó-tisztásra, ahol jobbról a Gyergyócsomafalváról feljövő kékpont jelzések csatlakoznak. Ez utóbbi jelzések felkísérnek a látványos sziklafalakkal teletűzdelt erdőn a Dél-hegy csúcsára.

 Az érintetlen fenyves látványa, a havasi virágok, a rengeteg gomba, az erdei gyümölcsök – málna, áfonya, stb. – ízei bőven kárpótoltak a meredek sziklás, bozótos terep fáradalmaiért. A csúcs alatti kilátóhelyről elénk táruló látványban gyönyörködve pedig bátran kijelenthetjük: megérte.

Valóságos térképként szemlélhettük a Gyergyói-medencét és környezetének hegyeit – ráadásul mindez mintha csak a lábaink előtt heverne nyitott könyvként – de a távolban a Csalhóig és Csíki-havasokig is elláttunk.

Az élmény annyira lebilincselő volt, hogy szinte megfeledkeztünk, hogy még a csúcsra is fel szeretnénk menni. Onnan, fentről a sűrű erdő miatt kilátás nincs, de beírtuk magunkat a fémdobozban levő füzetbe, majd a megismert úton lesétáltunk autóinkhoz. A háborítatlan havasi táj látványa a délutáni napsütében, a mezőkön szabadon legelésző lovak békéje kellemessé, felejthetetlenné tette az ereszkedést.

Andris

Hosszú erdei ösvény

Mit tesz az ember, ha egy nap lehetősége adódik kimennie valahová, és nyugtalan vére nem hagyja, hogy otthon üljön, pihenjen? Hát, elmegy túrázni. Mindjárt eszébe jut, hogy itt van például Szováta, és onnan a Mezőhavas felé mennyi szép hely van. Ajajj, van ott hely bőven, annyi, hogy még másnapra is jut. Főleg, ha az egy nappal előbb megérdeklődött buszjárat menetrend-változtatás miatt mégsem indul. Akkor biztos jut bejáratlan hely máskorra is.

A váratlan menetrend-változtatás nálunk úgy történik, hogy szombaton még senki nem sejt semmit, a leghalványabb jel sem utal változásra, aztán másnap hajnalban hirtelen megváltozik a menetrend, törlik hétvégéről a járatot. Mindez olyan váratlanul, hogy az utasok csak fél óra várakozás után döbbennek rá a lesújtó tényre, mikor érdeklődni kezdenek, de a diszpécserszolgálat is csak a meghirdetett indulási időpont után értesül róla. Aki túl korán – például az elmaradt indulás utáni percekben – érdeklődik, még azt a magabiztos választ kapja, hogy: érkeznie kell, utánanézünk, mi történik... De akkor igazából már meg is van történve.

Szerencsére Szovátára annyi járat van, hogy, ha egy ki is marad, jön másik, csupán idő kérdése. Mivel bennünket sem az éjjeltől reggelig jól kitartó eső, sem a járatkiesés nem tudott eltántorítani szándékunktól, kijutottunk. A Cseresznyés-tetőre (956 méter) vezető kék pont, majd egy úttal való kereszteződés után piros pont-jelzéssel ellátott ösvényen indultunk el, mely meredeken kezdődik, aztán még meredekebben folytatódik, de mindvégig erdőben vezet, így az elálló eső utáni tétova napsütéstől védve haladtunk felfelé. A levelekről lepergő esőcseppek olyannyira öntöztek, hogy szinte jobban eláztunk tőlük, mint a reggeli esőtől.

A hosszantartó emelkedő időnként megállásra késztetett, a lombozat közül Szovátának és környékének látképe bontakozott ki alattunk.

A kaptató nem akart alábbhagyni... Már-már azt kezdtük számolni, hogy, ha ez ilyen szögben emelkedik a Mezőhavasig, akkor onnan közelről látjuk majd a Holdat. Esetleges űrkutatásunk viszont elmaradt, egyrészt mert esélyünk sem volt aznap úgy eljutni a Mezőhavasig (1777 méter), hogy estére még vissza is érjünk, másrészt a Cseresznyés-tetőre érve a jelzések csak enyhén emelkedő gerincen vezettek tovább. Mikor egy irtásos szakaszhoz értünk, szép kilátásunk nyílt a környező gerincekre és völgyekre, északkeleten a Sebes-patak völgye fölött a Répás-tető és Cserepeskő irányában a Mezőhavas csúcsa sejlett a távolból,

délkelet felé a Siklódkő és Firtos közötti gerincig láttunk el, de nyugaton a fák közül a Kopasz-hegy és vele szemben a Bekecs északi oldala is előtűnt.

Innen ösvényünk egyszerűen cserbenhagyott bennünket, eltűnt, s csak a piros pontjelzések gondoskodtak arról, hogy ne maradjunk teljesen magunkra. Előrehaladásunk jóval több odafigyelést igényelt, mivel a jelzéseket ösvény hiányában, érintetlen erdőben, egyre jobban elboruló délelőtti szürkületben kellett felfedeznünk.

Egyszer csak hangulatos, virágos, cserjés kis erdei tisztásra értünk, melyen meglepődve tapasztaltuk, hogy növényzete nyakig ér és tüskés. Nem részletezem jobban az élményt, aki mégis tudni szeretné milyen, nyugodtan próbálja ki. A baj az volt, hogy miután átvágtunk rajta, vettük észre, hogy a jelzések nem tették ugyanezt. Kis keresés után fedeztük fel őket, amint a gerinc déli oldalán, az erdőben kerülték ki a tisztást, és haladtak tovább északkelet felé, de erre nekünk nem hívták fel a figyelmünket. Nem hagyhattuk, hogy miután az ösvény faképnél hagyott minket, a jelzések is eloldalogjanak, így, ha lehet, még jobban szemmel tartottuk őket, ahogy hol fel-, hol lefele, de mindvégig sötét erdőben haladtak. 

Egyre feketébb felhők fokozták a sötétség nyomasztó hatását. Hosszú, végtelennek tűnő, de elég lassú előrehaladás után az aljnövényzet dúsabbá válására, majd fény beszűrődésére lettünk figyelmesek, s hirtelen egy szép kis havasi tisztásra léptünk ki. Keskeny erdősávon át a Sebes-patak völgye felé hosszan lenyúló mezőre értünk. Lehet, más alkalomkor nem láttunk volna semmi rendkívülit egy hasonló tisztásban, de ezúttal nagyon megragadott szépsége, csendje, tisztasága s az innen elénk táruló havasi táj látványa.

Leültünk megenni szendvicseinket, majd azonosítottuk a helyet: a Tekenyős-mezőn voltunk. Tudtuk, ha végül nem is érünk fel semmilyen csúcsra túránk során, ez az élmény mindenképpen megérte. Másrészt lehetséges visszaútként tekintettünk rá, remélve, hogy levezet a patak menti útig.

Továbbindultunk a gerincen, és megkönnyebbülten tapasztaltuk, hogy innen már ösvényen folytatódik a jelzés, de sajnos ismét véget nem érő erdei gerinctúra következett. Hiába a fokozatosan emelkedő terep, hiába haladhattunk meglehetősen gyorsan, mert sehol kilátás egyhamar nem kecsegtetett. Ráadásul ismét sötét felhők tornyosultak fölénk, majd kiadós zápor eredt el, az idő mintha rohamosan telt volna, így nem szívesen, de kénytelenek voltunk visszafordulni, hogy a délutáni buszt elérjük Szovátán.

Visszamentünk a Tekenyős-mezőre, ott szerencsénkre elállt az eső, így tartottunk még egy kis pihenőt, 

majd a mezőn levezető vízmosást követve elértünk egy esztenáig, ahonnan út vezet le a Sebes-patak menti aszfaltos útra. A közeli kilométerkövön ezt láttuk: Szováta 3 km. Csak ennyi lenne?! Mi pedig reggel óta kalandozunk... Az előzmények után fura élmény volt kék sávjelzéssel ellátott aszfaltos úton befejezni túránkat, viszont így már tudjuk, hogy autóval a hegy csúcsrégiója megközelíthető, és egynapos túrával is bejárható.

 Andris

Mintha égig érne a Magura

Környezetéből kiemelkedő impozáns kúpként magaslik a Magura, más néven Nagy-Erdős csúcs a Görgényi-havasok szomszédos völgyei és gerincei fölé, méretével a távoli főgerinc csúcsaival vetekedve. Nevére alaposan rászolgál, mivel hasonló méretű magaslat nincs a közelében, tehát nagynak joggal mondható, és egy keskeny tisztást leszámítva a sziklásabb csúcsrégióig fenyves borítja, így az erdős név is fedi a valóságot. A jellegzetes alakú hegy 1480 méter magas, óriás cápauszonyként emelkedik ki a Görgényi-havasok északi részének gerincei közül, így messzi vidékekről jól látható és felismerhető, ezért biztosan többeknek szembetűnik mikor a Görgényi-, a Kelemen- vagy a Gyergyói-havasokban túráznak. Ez az egészen rendkívüli kilátást biztosító csúcs a Fancsaltól (1684 méter)

a Zászpásig, majd Palotailváig húzodó mellékgerincen található, mely a Szalárd vízgyűjtője és a Kis-Göde völgye közötti vízválasztót képezi.

A Magura (Nagy-Erdős) megközelítése a Szalárd mellékvölgyei és Kis-Göde völgye között kapcsolatot teremtő kék-háromszög jelzésen lehetséges, esetleg a Zászpás felől a Fancsalra vezető – már követhetetlen – sárga-sáv jelzésen, de ez utóbbit csupán extrém sportok kedvelőinek javasolhatnánk, s nekik is csak akkor, ha kellő tapasztalattal rendelkeznek a természetben való tájékozódás terén és váratlan helyzetekre is készek.

Mi a lényegesen könnyebb és járható Kis-Göde, majd Felső-Magura patakok menti utat választottuk, amelyen autóval jól meg lehet közelíteni a csúcsot. Miután a Kis-Göde torkolata fölött a társaság összegyűlt, felautóztunk a Felső-Magura menti letérőig, ahol elindultunk a lassan patak menti ösvénnyé szűkülő úton, mely hűs fenyves erdőben vezet, miközben mindvégig a patak csobogását élvezhetjük.

A patak forrásvidékét elérve az addig délnyugati irányt követő ösvény észak felé kanyarodik, és fokozatosan felvezet a gerincre. Kisebb irtásos szakaszhoz érve kilátásunk nyílik a hátunk mögött emelkedő Görgényi főgerinc csúcsaira, majd kidőlt fákkal tarkított erdőn haladunk át, ahol az erdő zúgása és madárének tette hangulatossá utunkat.

Hamarosan kiértünk a Magura alatti nyeregbe, ahol a felejthetetlen látvány előcsalta fényképezőgépeinket: mesés kis erdei tisztáson álltunk, teljes kilátással az előttünk magasló hegyre, mely csúcsával mintha a távoli felhőket ostromolná. Ritkán van lehetőség egy hegy közvetlen közeléből hasonló rálátásnak örülni.

Rövid pihenés után friss erőkkel nekigyürkőztünk az innen már jelzetlen ösvénynek. A kék-háromszög jelzés – amin eddig jöttünk – a gerincet elhagyva a Holló-patak völgye felé vezet tovább, a mi ösvényünk viszont rövidesen eltűnt a sűrű fenyvesben, ahol az előrehaladást a meredek terep mellett kidőlt száraz fák is nehezítették. Az erdőből kivergődve füves, sziklás tisztáson találtuk magunkat, ahol a kaptató fokozódott, az volt az érzésünk, mintha valami óriásoknak készített kőlépcsőn haladnánk felfele.

A tisztás a csúcsig nyúlik fel, melynek csak az északi felét borítja fenyves, kiterjedve a csúcsoszlop keleti és nyugati oldalára is, de kilátást biztosítva a déli oldalon. Itt a Görgényi havasok kiterjedt erdőségeire láthattunk, melyek mintha a zöld szín számtalan árnyalatát kívánnák bemutatni a lombhullató fák üde és világos zöldjétől a magasabban levő részek alig rügyező, vagy még szinte levéltelen barnás színéig, valamint a fenyők mélyzöld árnyalatáig.

Délen a Görgényi-havasok északi főgerince sötétlett a távolban, nyugaton a Szalárd vízgyűjtőjének gerincein tekinthettünk végig egészen a távoli Jódmező vidékéig, észak felé a Kelemen nyugati felére és főgerincének még havas csúcsaira leshettünk a fák közül, keleten viszont a Gyergyói medence északi része és a Gyergyói havasok csúcsai sejlettek fel a párás légben.

A csúcs déli oldalán a tájban gyönyörködve megpihentünk, megszabadítottuk Kócost, négylábú társunkat, a szálkás szőrű tacskót, kullancsaitól, majd a már ismert utat tettük meg visszafelé. Havasi virágokban gyönyörködhettünk,

többnyire fenyők hűsében haladtunk a meleg napsütésben, fenyők és moha illatát élvezhettük, miközben madarak éneke és patakcsobogás tette hangulatosabbá túránkat. Az impozáns méretű hegy látványa a lábánál elterülő tisztásról, valamint a csúcsról elénk táruló táj szépsége mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy megérje felkeresni ezt a civilizált világtól távol eső vidéket.

Andris

Pásztorok útjain az Iszticsón

Festői szépségben tárul elénk kora ősszel a Görgényi-havasok vidéke, mely a fenyvesek zöldjével keveredő, ilyenkor még szinte teljesen zöld lombhullató erdőivel, sárga színű, kövér fűvel borított legelőivel felejthetetlen látványt nyújt az idelátogatónak. Az élményt fokozza, ha az ember tiszta időben még távoli hegyek bérceinek büszke láncában is gyönyörködhet.

A csend világa ez, ahol az erdő zúgását, a természet hangjait még alig háborítja emberi tevékenység zaja s az is valahonnan messziről, a távoli völgyek felől szűrődik fel – ha felszűrődik egyáltalán... Elhagyott esztenák, nyári szállások, csordák és nyájak nyomai, s az őket kísérő jókora kutyanyomok árulkodnak csupán arról, hogy nemrég e vidék nem volt ennyire csendes és biztonságos, megtermett juhászkutyák védték a nyájakat farkasoktól, medvétől, de az erre vetődő turistáktól is. Meg tudom érteni azt, hogy a legtöbb természetjárónak nem szíve leghőbb vágya a pásztorokkal és kutyáikkal való találkozás a hegyen, különösen abban az esetben, ha jóval előbb sikerül üdvözölnie őt a kutyafalkának, mint hátul sétáló gazdájának. Ellenben számos turistautat és ösvényt köszönhetünk nekik, mivel ők voltak az elsők, akik felfedezték és bejárták a hegyet. Emberemlékezet óta használt útjaik, melyeken a falu és a havasi legelő között közlekedtek, sosem voltak céltalanok, mindig elvezettek valahova, ezért sok turistaút épült rájuk, és használják őket az erdészek is.

Sajnos az utóbbi időben egyre több, másféle út jelenik meg, amelyek afféle mély, sáros, latyakos bevágásokként szabdalják szét az erdőt, s néha az általunk használt ösvényekre is rányomulnak, felismerhetetlenné mélyítve-szélesítve és – különösen esős időben – járhatatlanná téve azokat. Egy ilyen úton hiába is indulnánk el, mivel úgysem vezetne fel a hegyre, hanem – látszólag céltalanul – kopár oldalakon kanyarogna. Mégsem céltalanok ezek az újabb utak, hiszen körülöttük egyre jobban gyérül az erdő, s, ha valaki a völgyek felé követné őket, talán meglepődne, hogy nagyon is távoli megrendelőkig vezetnek.

A Teleki Teljesítménytúra útvonalán változtatni kellett, mivel a Nagy-Iszticsó-menti út fakitermelés következtében járhatatlanná vált, így a Mojcáról való lejövetelhez új útvonalat kellett találni. A Görgény völgyéből Hodákon és Tókán keresztül jutottunk fel az Iszticsó patak mentén egészen a Nagy- és Kis-Iszticsó egymásbatorkollásáig, ahol az út mindkét folytatását sorompó zárja. A Kis-Iszticsó völgyén mentünk felfele gyalog,

melyen a Korogána-mező felé vezető letérőig kék kereszt jelzés is látszott, majd többször kellett a patakon átkelni, máshol széldöntéseket kerülgetni, de az út mindvégig hű maradt a patakhoz, melyet erdő övez egészen a forrásig. A forrásvidékhez közeledve

a lombhullató erdő lassan fenyvesbe vált, néhol mohaszőnyeg övezi a medret, majd egy ösvény a bal parti erdő szélét követve kivezet a patakvölgyből a két Iszticsó közötti mellékgerinc legelőjére. Innen az út egy végtelennek tűnő léckerítés mentén a gerinc vonalát követi, a gerinceket mindenhol puha fűtakaró borítja, csak a völgyekben vannak sűrű erdők, a legelőkön csupán elvétve néhány fa.

Ahogy felfele haladtunk, egyre távolabbi tájak képe bontakozott ki, míg végül a Mojcáról egyszerre csodálhattuk – rendkívül páramentes időben – a Görgényi- és Kelemen-havasok távoli vidékeit:

délen a Mezőhavas s a különböző gerincek a Görgény völgyén túlig, keleten a Fancsal és Nagy-Erdős (Magura)

közötti gerinctől nyugatra a Szalárd vízgyűjtőjének gerincei, a Zászpás, valamint a Maros völgyén túl szinte az egész Kelemen-havasok a főgerinc vonulatával, mellékgerinceivel az Istenszékéig, Funtinel-mezőig, és Drágás-tetőig, de még a Radnai-havasokból is felsejlett valami északnyugaton a Kelemen főgerinc mögül.
A Mojcán körültekintve sikerült megfelelő útvonalat találni, melyet eddig pásztorok használtak, s amely a főgerinc útvonalából ágazik el, majd a Kis-Iszticsó mentén vezet le. Ezt szalagokkal jelöltük ki a patak torkolatáig. Remélhetőleg sokáig járható marad még ez az útvonal, kapcsolatot teremtve a Görgény völgye s a hegy csúcsrégiója között.

Andris

WASS ALBERT ÖSVÉNYEIN

Bizonyára sokan olvasták a nagy író regényeit, melyekben oly utolérhetetlen szépségben tudta bemutatni a maros menti tájat s a környező hegyeket, de azok sem lehetnek kevesen, akik szívesen felkerestek volna legalább néhányat ezek közül. Ez adta az ötletet, hogy Wass Albert emléktúrát szervezzen a Marosvásárhelyi EKE a Görgényi-havasokba, melynek során megtekinthettük jó részét azoknak a helyeknek, amelyekről az író a Funtineli boszorkány második részében ír.

Felbuszoztunk a Szalárd völgyén egészen a Nagy-Ciba patak torkolata fölött levő Wass-forrásig, mely a Szalárd patak jobb partját övező erdő szélén buggyan fel.A Szalárd és Nagy-Ciba patakok által közrezárt gerincélen ösvény vezet fel a Komárnyik felé.

Itt hangulatos havasi tájon haladtunk, ahol a fenyők sötétzöld színe a lombhullató fák világosabb zöldjével és még alig rügyező ágak barnás színével keveredik, mindez a középen húzódó széles mező sárgás füvével s a felhőkkel tarkított ég világoskéktől fehérig és sötétszürkéig változó színével tette a látványt emlékezetessé. Hátrafordulva – ahogy felfele haladtunk – a Kelemen-havasok egyre jobban kibontakozó látványában gyönyörködhettünk, kétoldalt pedig a Görgényi-havasok Szalárd vízgyűjtőjéhez tartozó gerincei tárultak elénk, fokozatosan belátva szinte az egészet a Belcsú-mezőtől a Nagy-Erdős csúcsig. Körülbelül nyolcszáz méter magasságot elérve megjelent a hó is, ami felfele haladva egyre nagyobb lett.

A Komárnyik mezőn nagyrészt friss hó borította a zöld füvet, s az ösvényt egy nemrég rajta elhaladó medve hatalmas nyomai jelezték.

Különös élmény volt körülnézni a Komárnyikon, arra gondolva, hogy ez az a hely, ahol annak idején a kunyhó állt, melyben Nuca élt, s látni innen a regényben említett helyeket: a völgyben folyó Pál-patakát, az azon túl emelkedő Benedek-gerinc tisztásait, a Nagy-Ciba patakán túl húzodó Ciba-gerincet, tőle délre a Belcsú gerincét, keleten a Sesztina hegyhátait, északon pedig a főgerinc zárta a láthatárt.

További utunk erdős gerincélen folytatódott, mely egyre emelkedett, itt a hó lényegesen nagyobb volt, és többször széldöntéseken kellett átverekednünk magunkat. Hamarosan kijutottunk az erdő szélére, és a főgerincen találtuk magunkat egy esztena közelében, ami körül kiterjedt legelők látszottak: a Széles-bérctől keletre voltunk. Mielőtt a Mojca felé folytattuk volna utunkat, egy magányos fa árnyékában – hogy ne süthesse e májusi nap – nagy hóembert építettünk. Kényelmes volt utunk következő szakasza a főgerinc rohamosan olvadó havas útján, melyet baloldalt (északon) erdő szegélyezett, déli irányban pedig kiterjedt mező ritkás fenyvessel. A Mojca hatalmas legelővel borított kiemelkedése a főgerincnek, ahonnan a kilátás a környező vidékre szinte páratlan: rálátásunk volt a Szalárd kiterjedt vízgyűtőjére, a Fancsalra, Nagymező-havasra, ezenkívül a Kelemen-havasok szinte teljes egészére az Istenszékétől a Rekettyés-tetőig, a mellékgerinceket is beleértve. Visszautunkat a Sesztina-patak menti útra terveztük, ahol számításaink szerint különösebb események nélkül le lehet érni a Wass-forrásnál várakozó buszunkhoz. De ugye mennyivel izgalmasabb egy jelzetlen gerincen visszajutni, mint egy nem túl sok viszontagságot ígérő patakmenti jelzett úton? Főleg, ha van, aki egy kis kalandra biztassa az embert... Így sikerült a csapat nagy részétől különválni, és hangulatos, erdőben vezető gerincösvényen folytatni utunkat.A hangulat eléggé hamar izgalommá kezdett válni, mikor széldöntéses erdőrészekhez jutottunk, de hátborzongató élménnyel folytatódott alább, ahol hajdani őserdők helyén éktelenkedő tarvágás maradványain verekedtük át magunkat.

A Szalárd felső folyása és a Sesztina patak közti gerincek őserdeit egyszerűen kiirtották. Csupán a patakok, utak menti részek maradtak meg, hogy kívülről érintetlennek látsszanak. Így egy patakvölgyhöz közeledve ismét érintetlen erdőrészbe értünk.

A patak menti útra érve meggyőzödtünk arról, amit már jó ideje tudtunk, hogy a kidőlt fákon való mászkálás közben jócskán eltávolodtunk kelet felé, s így az Oberec-pataknál értük el a Szalárd völgyi utat. Innen egy Szalárd menti tájfutás következett – nehogy a társaságnak várnia kelljen ránk – melynek során egy óra alatt elértük a Sesztina torkolatánál a két út találkozását.Meglepetésünkre a többiek egy jó óra késéssel értek le oda, ugyanis a Sesztina-menti „eseménytelen” utat pár kilométeren át elöntötte a patak, így meglehetősen viszontagságosra sikerült lejövetelük.

Összegezve egy különlegesen szép májusi túra volt, melynek során még szinte érintetlen tájat is láthattunk. Jó lenne, ha ezt a vidéket meg lehetne őrizni érintetlen állapotában az utánunk következő generációk számára is, hogy mások is láthassanak valamit abból, amit Wass Albert annak idején leírt.

Andris

Medvejárta helyeken

Tervünkben a Görgényi-havasokban levő Nagy-Égett-kő (másnéven Cibles, 1219 m) elérése szerepelt, Borziáról elindulva. Ha netán nem jutnánk el odáig, a menetközben látható csodás tájak, a természet megannyi színe ősszel, és nem utolsó sorban egy általunk még nem járt gerincszakasz vadregényessége kecsegtetett.

Reggel a fél nyolcas vonattal indultunk, majd bő két óra múlva csak mi hárman szálltunk le a Borzia vonatállomáson. Egy sor betonelemből épült peron, mellette egy rozoga pad, és egy kissé ferdén álló tábla, amin ennyi áll: Halta Borzia. Körülöttük a természet. Itt nemhogy állomásépület nincs, de egy menedékhely eső esetére sem, egyéb információról, netán menetrendről nem is beszélve. Az ilyesmit vagy tudod otthonról jövet, vagy addig érdeklődsz a telepen, amíg valaki fel nem világosít.

Kihalt volt még a falu ezen a hideg, októberi vasárnap reggelen. Bezzeg nyáron tíz óra előtt már a délelőtt java el lenne telve. Most alig mozgott egy-két ember. Az is lassan, ráérősen. Elindultunk a Borzia-pataka menti úton a házak közt. Hamarosan diókon tapostunk. Bármilyen hideg, álmos reggel volt, összeszedtük. Jól fog esni később. Néhány jelzést figyelhettünk meg a különböző oszlopokon, kerítéseken, majd ezek eltűntek.

Amíg házak közt haladtunk nem is idegesítettük magunkat a jelzések hiánya miatt. Inkább arra figyeltünk, hogy a turistakalauz leírása alapján vegyük észre a táblát az út baloldalán, egy kanyarban, ami azt jelzi, hogy jobbra le kell térjünk az erdőbe. Ugyanis a piros sáv 600 méter után be kellett volna vezessen az erdőbe, méghozzá egy meredek oldalon felfele. A baj az volt, hogy ezt nem tette... De még az út bal oldalára ígért tábla sem mutatkozott. Mi ezekben bízva, kiértünk a falu végére, elhaladtunk az utolsó ház előtt álló sorompó mellett, majd nemsokára a Borzia-patak első baloldali mellékpatakának torkolata előtt is. Itt azért kicsit megálltunk, és körülnéztünk.
Megállapítottuk, hogy a leírás által beígért tábla és jelzések itt nincsenek. Még fennebb sétáltunk vaegy félkilométernyit a Borzia mentén, de sehol semmilyen jelzésre nem akadtunk. Eldöntöttük, hogy beismerjük tévedésünket, és visszafordulunk megkeresni jelzéseinket.

Magamban meglehetősen bosszantott a dolog, hogy így, kezdő módra még egy táblát sem veszek észre, de az ösvény kezdetét sem?! Ennyire nem lennék formában?! A fennebb említett mellékpataknál megegyeztünk, hogy Enikő - mivel ő már felvette a lábszárvédőjét - felsétál azon, megnézni, hátha ott van ösvény, Zsolt ott vár az úton, míg én leszaladok a házakig, megkeresni a jelzéseket. Sehol táblát, de letérő ösvényt, netán jelzést nem találtam. Azaz jelzést lent az út első szakaszán néhányat, aztán már a házak közt eltűntek. A mellékpatak torkolatánál már vártak a társaim. Enikő boldogan újságolta, hogy eleinte eléggé köves-vizes emelkedő van, de utána jobb az út.

Átkeltünk a Borzián, majd elindultunk a patakon felfele. A köveken lefolyó vizet látva egy nagyobb kőre leültem, hogy felvegyem lábszárvédőmet. Így vettem észre a vízből előttem kiálló kövön valami elmosódott kék festéket. Jobban szemügyre véve ráismertem egy nagyon régi, erősen kopott kék sáv jelzésre. Hát nem ezt kerestük, de ezt találtuk. Mi piros sávnak örültünk volna inkább. Ezen a patakon felfele semmmilyen jelzést nem közöl sem az új, idén kiadott turistakalauz, de még a régebbi, Rácz-féle sem. Kőről kőre lépkedve nemsokára még egy, alig észrevehető kék sávot találtam fennebb is. Az emelkedőn túljutva egy rövidebb szakaszon simább tisztáson haladtunk, majd ezt egy rendkívül meredek rész követte, sűrű lombhullató erdő között, ahol ráadásul a víz is folyt szembe. Itt egy harmadik titokzatos kék sáv jelzésre akadtunk.

A meredek után egy erdővel körülvett laposabb szakasz következett ismét, ahol viszont vízben tocsogtunk. Nagyobb víz volt itt a fűcsomók között, mint egy lápban... Szerencsére néhány méter után jobbkéz felől egy elvadult ösvény nyoma sejlett felfele a meredek oldalon. Ráadásul az általunk kívánt irányban nyugat felé. A döntés könnyű volt, ezen kapaszkodunk fel. A mi elvadult ösvényünk, egy kétoldalt lombhullató erdővel határolt pár méteres bozótos sávban kanyargott. Alaposabb vizsgálódás nyomán fel lehetett fedezni néhol egy valamikori ösvény létezését. Mindenféle indákat félrehajtogatva kacskaringóztunk meglehetősen meredeken. Csihány csípett, tövis szúrt, különböző ágak karcoltak, miközben kapaszkodtunk. Felejthetetlen volt...

Közben azon töprengtem, mikor fognak jól összeszidni a többiek, hogy nem találok ennél járhatóbb ösvényt. Ráadásul a mai túra izgalommentesnek volt hirdetve, mivel a leírás alapján egy tavaly újrafestett útvonalról van szó. Mikor már azt sem tudtuk, a meredek miatt szenvedünk-e jobban, vagy a járhatatlan bozót kínoz, fényt láttunk a fák között. Erre már nagyon szükség volt, mert botrány ugyan nem tört ki köztünk, de egyre kevesebb lelkesedés maradt a csapatban. Az „időszámításunk előtti” ösvényt keresve, nagyjából nyugati irányt tartva, kijutottunk egy bükkösbe, a terep még mindig emelkedett, de hamarosan feltűnt a főgerinc. Valósággal ünnepeltünk, mikor egy régen vágyott piros sávjelzés mellett felértünk a főgerinc keskeny ösvényére. Az eddig átélt viszontagságok után szinte a csúcsélmény eufóriája vett erőt rajtunk.

Innen déli irányban követtük a piros sávot. A gerincösvény eleinte kellemesen hullámzott, majd ezen fel-le vezető szakaszok egyre jelentősebbek lettek. A különböző évjáratú, színárnyalatú (sötétpirostól a sárgáig) és méretű jelzések szinte tízméterenként követték egymást. Egy gond volt csak: sokhelyt a jelzéseket nem kötötte össze ösvény, de nem egyszer még keskeny csapás sem. A tisztások környékén, az erdőszéli bozótosban a jelzések gyakran eltűntek, majd a térdig érő fű között átvergődve, a túlsó oldalon nyomozni kellett utánuk. Szerencsére mindig rájuk akadtunk, na meg az ágakra... Bizony mindegyre ágakra akadtunk fel, kidőlt fákon másztunk át, vagy alattuk bujkáltunk, esetleg kikerültünk rönköket. Volt jelzés, ami kidőlt fatörzs korhadó kérgén alig piroslott már...

A jelzéseknél talán csak medveürüléket találtunk sűrűbben. Végig ez díszítette ösvényünket, sokszor alig tudtuk kikerülni. Az első utunkba eső tisztásra érve förtelmes büdösséget éreztünk. Az innen látszó csodálatos tájakban gyönyörködve, Enikő megkérdezte, mi lehet ez a bűz. Válaszom, hogy medveszag, nem volt egyértelműen megnyugtató, de ha eddig sem jöttünk nesz nélkül, innen kimondottan hangosak voltunk. Már az említett tisztás előtt is csodálatos volt, mikor néha kilátásunk nyílt a zöld, sárga, barna és rozsdavörös színekben pompázó erdős hegyoldalakra, a Borzia völgyére, a Maros völgyére, szemben a Kelemenre. Az Istenszékét csodálhattuk meg szemből, szinte farkasszemet nézve vele, de a Kelemen többi hegyét-völgyét is. Sajnos a párás levegő miatt nem láthattunk el a Kelemen főgerincéig. A gerincen déli irányba haladva néha a Görgényi-havasok általunk követett főgerincének előttünk magasló erdős vonulatát láthattuk. Az első tisztásról, majd később máshonnan is felejthetetlen kilátásunk nyílt a Szászrégen irányában elterülő sík vidékre. A keskeny gerincélen haladva különös élmény volt hallani a vonatokat néha keletről, a Maros völgyéből jövet, máskor nyugati irányból Régen és Déda felől. Talán egy hely volt csupán, ahol a főgerinc kiszélesedett kissé, itt kellett különösebben odafigyelnünk, de sokhelyt eléggé keskeny volt ahhoz, hogy csak a sűrű erdőben való továbbhaladás okozzon gondot. Néhol hatalmas sziklák mellett haladtunk el az erdőben.

Egy helyt, egy hatalmas fán, régi, 1988-ból származó táblát vettünk észre a félhomályban. Még épp, hogy lógott. A rajta levő írás olvasható volt. Eszerint a Smida Plesii nyeregben voltunk, 900 méteren. Jobbról itt csatlakozik az állítólagos kék pont jelzés, amin két óra az út Dédabisztrára. Ezenkívül a tábla a főgerincen levő különböző célpontok eléréséhez szükséges menetidőket közli. Erdős gerincrészen kapaszkodtunk tovább, majd egy páfrányokkal benőtt tisztás szélén leültünk megenni néhány szendvicset.

A továbbhaladás elég nehézkésre sikerült. Pedig a terep továbbra is emelkedett. Hamarosan kiértünk egy csodálatos kilátóhelyhez. Innen délkeleti, keleti és északi irányban tárult elénk a táj. Így rálátásunk nyílt az előttünk álló erdős gerincszakaszra, a Borzia- és Jód-patakok közötti mellékgerincre, de a Görgényi-havasok távolabbi tájait is láthattuk. A szemben levő oldalon, a Maros völgyén túl, a Kelemen-havasok tárultak elénk, a távoli ködben körvonalazódó Kelemen-főgerinc vonulatával. Kár, hogy meglehetősen párás volt a levegő. Milyen szépen lehetne innen csúcsokat azonosítani tiszta időben. Egy albumra való fotó készítése után sikerült csak továbbhaladnunk. Innen délkeleti irányban folytatódott a gerincút. Enyhén lejtett a terep, majd újra emelkedni kezdett. Még egy páfrányos tisztás mellett haladtunk el, majd egy kisebb csúcsra értünk ki, melyet sűrű erdő borított. Pontosan a csúcson egy kőrakás állt, és nem messze tőle egy óriás fa, melynek hatalmas ágai impozánsan terpeszkedtek a környező fák fölé. Kisebb ereszkedés után újabb hegyre kapaszkodtunk fel, melynek szintén erdővel benőtt, hegyes csúcsa volt. A csúcson itt is kőrakás állt, tőle balra (keletre) pedig egy vadászles. Kilátásunk egyik irányban sem volt, a gerincjelzés délkelet felé meredeken ereszkedett.

Itt Enikő kijelentette, hogy ő innen leereszkedni már nem szándékozik, majd a vadászlesre próbált felmászni, ami végül sikerült is, de annak korhadt létráját nem vehette igénybe. Látva, hogy Enikő nem vállalja a további utat, megegyeztünk, hogy Zsolttal ketten még megnézzük, hova ereszkedik innen az ösvény, de nem távolodunk el túlságosan. Enikővel mindvégig hallótávolságban maradva, rövid ereszkedő után egy szép kis tisztásra értünk ki, de ahonnan a környező sűrű erdő, valamint a mögötte és előtte magasló erdős csúcsok miatt semmit sem láthattunk. A tisztás körüli bozótosban itt is eltűnt a jelzés, a tisztáson combig érő fű nőtt, de a szemben levő oldalon is csak sejteni lehetett, hol folytatódnak a jelzések. Számításaink szerint a Plesu-mező előtti kis tisztáson lehettünk. Mivel nem akartunk Enikőtől túlságosan eltávolodni, visszafordultunk. Visszafele meglepően gyorsan tudtunk haladni, igaz, már ismerve a terepet, emlékeztünk, mikor mi következik. A jövet leírt kilátóhelyen újból megálltunk fotózni. A Kelemen-főgerinc mintha valamivel jobban látszott volna, de most is eléggé párás volt a levegő. Itt készítettük el csoportképünket is, mely csúcsfotó szerepét is betölti egyben.

Alig egy óra alatt jutottunk el arra a helyre, ahol a délelőtt fáradságos kapaszkodás árán értük el a főgerincet. Innen nagyon kíváncsi voltam a gerincút levezető szakaszára. Jelzéstől jelzésig haladtunk, északi irányban ereszkedve az egyre sűrűbb bükkösben. Gyakorlatilag itt is csak jelzések voltak, az ösvény szinte láthatatlan volt közöttük. Meredek ereszkedő után ösvényünk kelet felé fordult. Itt egy szakasz nem volt annyira meredek, s ráadásul szép kilátás is nyílt déli irányban. Látva, hogy igen hamar leérnénk, ugyanis északkelet felé már szinte a lábaink alatt láttuk a falut, leültünk pihenni és csodálni az őszi természetet. Délen a Görgényi gerincét láttuk, mellette a Borzia völgyét, amíg a szem ellát erdőkkel borítva. Csodáltuk a sokféle színű falevelet. Fejünk fölött, sokszor ugyanazon fán még zöld, sárguló, egészen sárga, de már barna színű lapikat is megfigyelhettünk. Ezenkívül kisebb szélfuvallatra megannyi színű lapival telt meg körülöttünk a lég. Ehhez társult még a természet csendje, melybe csak néha hasított bele egy-egy alattunk elhaladó vonat füttye, netán nagyobb autó dudája.

Ettől kezdve rendkívül meredeken kanyargott le a jelzés az erdős, sziklás lejtőn. Igaz, nem sokáig, mert alig tíz perc múlva már a kertek fölött álltunk. Egy kövön levő piros nyíl mutatta az irányt jobbra, és szinte szekérúttal felérő sétány vezetett lefele, majd néhány kanyar után leértünk egy kerítés mellé, a Borzia-patakhoz. A kerítésen egy erdő felé tekintő piros sávjelzést fedeztünk fel, melyet az út felől nagyobb bokor takart. Kiérve az útra láttuk, hogy jócskán a telepen vagyunk, de azt is, hogy az útról nézve sehol, semmilyen jelzés nem látható. Amit mi az erdő felől észrevettünk, azt innen sejteni sem lehetett volna, főleg, hogy az út túlsó oldalán levő táblának hűlt helye sincs. Igaz, a letérő kanyarban van, de így a házak közt, aki nem tud róla, tábla vagy látható jelzés hiányában nem találhat rá. A patak túloldalán levő ösvény az útról egyáltalán nem feltűnő. Talán ennek a ténynek is tulajdonítható, hogy itt sehol nem találkoztunk turistákkal, de egyáltalán emberi nyomot sem láthattunk sehol, és egyetlen elhajított szivarcsikk, vagy egyéb szemét sem volt.
Szép volt!

Andris