Őszi élmények a Lucs-mellékén

Az idei ősz kiadós esőzésekkel és erőteljes lehűléssel érkezett, mintha sietne véghezvinni küldetését és átadni a stafétát a soron következő télnek. Még alig Szent Mihály napját írjuk, s az időjárás olyan, mint Mindszent idején. Délelőtt bátortalan, hideg napsütés próbálta feloszlatni a reggeli párát s a gomolygó felhőzetet. Ez a hegyi medencékben és völgyekben jórészt sikerült is neki, de a Hargitán még szinte a déli órákban is meddő igyekezetnek tűnt.

A lenti szép időhöz képest a Lucs-mellékén borús idő fogadott, különösen a Szentimrei Büdösfürdő fölött magasló Tetőfenyő (1392méter) körül sötétkéken gomolygó felhő látszott fenyegetőnek. A Nagy-Kő-bükk (1229 méter) felől kolompolás hallatszott, majd a délkeleti oldalán elterülő legelőn juhnyájat pillantottunk meg.

Ilyenformán még fent járnak a hegyen, mit sem törődve a hagyománnyal, mely szerint ilyenkor hajtják haza állataikat a pásztorok.

Autóinkat a Büdösbe vezető út közelében hagyva a főgerinc szinte teljesen lekopott, kék sáv jelzésekkel „ellátott” talajútján indulunk északi irányba. A juhászkutyákkal való találkozást elkerülendő a Nagy-Kő-bükktől délre hamarosan egy – a Lucs tőzegláp szélén haladó – jelzetlen ösvényen kapaszkodunk felfele, majd a ligetes erdővel borított délnyugati hegylábon csatlakozunk ismét a gerincútba.

A Nagy-Kő-bükk a Hargita hatalmas kráterének – melyben utóbb a tőzegláp kialakult – a keleti falát képezi. Így utunkról nemsokára rálátásunk nyílik az óriási tölcsérként mélyülő vadonra, melyben a kráterperemtől befele haladva a fák egyre alacsonyabbak. A középső részek tundrai növényzetét kis növésű erdei fenyő és törpe nyír ékíti. Különös színt kölcsönöz ilyenkor a tájnak a fenyők mélyzöldje körül sárgásvörösen virító lombozat.

Nemsokára a kínálkozó csapások egyikén besétálunk a lápba, ahol eleinte a fák és bokrok alatt látható rengeteg gomba köti le figyelmünket. Óriásiak és gyönyörűek...

Nagy részükben sem vaddisznó,  sem kukac nem tett kárt, ami nem is csoda, hisz nagy részüket a mérgezőek tették ki.

Azt hittük, szarvasgombát is találtunk, - nagy ünnep volt! - vájkáltunk még jó félórát a rothadt fatövek alatt - de csak áltriflára leltünk.

Hamarosan sással benőtt mocsaras–zsombékos terület mellett haladunk el, mely az azt körülvevő satnya fákkal együtt a Mohos-tőzegláp tószemeire emlékeztet. 

Ráakadtunk a Lucs északkeleti részén átfolyó patak (Kormos patak vagy annak egy ága) gázlójára, ahonnan több mint öt éve nekivágtunk a vízfolyás mentén a láp belső részének felfedezéséhez. 

Ezúttal sajnos keserű csalódás ért, mivel az emlékeinkben élő gázló környékét borító mohaszőnyeg helyén fakitermelés után otthagyott, szétszórt ágak, fatörzsek hevernek a csupasz talajon. 

A patak mentén lennebb még megtalálható a sokféle moha és egyéb jellegzetes lápi növényzet alkotta páratlan flóra, 

de az utóbbi hetek esőzései által átáztatott – itt máskülönben is vizenyős – talajon nem biztos, hogy okos dolog lett volna most oda behatolni. 

Kisgyerekkel háti hordozóban - méginkább meggondolandó...

A mocsaras területen való próbálkozás helyett inkább visszafordulunk, és a jó kilátásokkal kecsegtető Nagy-Kő-bükk északi részére igyekszünk. 

Keresztezzük a Hirtelen-pusztán a Talabor-hegy (1293 méter) irányába vezető gerincutat, majd az egyre magasabbra felnövő fiatal fenyvesben vezető jelzetlen ösvényen rövidesen a Szécsény-völgye fölötti gerincélen vagyunk. 

Amennyire az egyre inkább beboruló, párás idő engedi Csíkszeredára, a Közép és Felcsíki medencére láthatunk alá innen, távolabb pedig a Csíki-havasok meg a Hagymás-hegység sejlik a messzeségben. 

A hegy kissé nyugatabbra levő, magasabb pontja a Lucs-tőzeglápra és környékére enged rálátást, míg a láthatár elvész valahol Erdővidék irányában, amerre a Kormos-patak viszi a kráter összegyűjtött vizeit a távoli völgyek felé.

Visszafelé menet a Nagy-Kő-bükk fiatal fenyvesében rövidítünk, majd a gerincútra térve, a Lucs-melléke előtt találkozunk a délelőtt óvatosan kikerült nyájjal. Szerencsénkre a juhász figyelmesen eltávolította előlünk az utunkat elálló kutyáit. Autóba való beszállásunkat egy kolomp hangja és tétova kutyaugatás kíséri.  A délutáni szürkeségben lassan elmarad mögöttünk a festői szépségű hargitai táj csendje...

Andris

Erdély legnagyobb tőzeglápjában - A Lucsban

Amikor Hancurral szerveztük az első a túrát a Lucs-tőzeglápba, egyik ismerősöm megkérdezte:

„- Miért pont oda akartok menni, mikor annyi szép és híres hely van a Hargitában? Erről ráadásul még a neten is alig találni valamit...

- Hát, éppen ezért.” – válaszoltam.

A másik érv, ami a Lucs mellett szólt, az volt, hogy meglepve vettem tudomásul, milyen kevesen tudnak róla, és még kevesebben jártak ezen egyedi növénytársulásokat tartalmazó természeti csodában.

A Lucs-tőzegláp a Hargita-hegység déli részén, a főgerinc közvetlen közelében, a Tolvajos-tető és a Szentimrei Büdösfürdő között található. Az egykori krátertó eltőzegesedett maradványa a Lucs-kúp, 7 km átmérőjű kalderájában, 1080 m tengerszint fölötti magasságban, aminek a kiterjedése több mint 270 hektár. A kalderaperemet északon a Talabor (1293 m), keleten pedig a Nagy-Kő-bükke (1229 m) határolja. A keleti oldalon, a Lucsmellékén, a kráterperemet a Nagyos-patak töri át, 1200 m-es tengerszint fölötti magasságban, és folyik le Csíkszentkirály felé. Délről a Tető-fenyő (1392 m) kúpja magasodik a láp fölé, délnyugaton pedig a Kerek-domb határolja. A Lucs kalderáját a lápon átfolyó Kormos-pataka töri meg a nyugati oldalon, és folyik le onnan Erdővidék felé.

Már második próbálkozásunk volt a Lucs-tőzegláp elérésére, miután az első, merészebb kísérlet meghiúsult. Most viszont semmit sem bíztunk a véletlenre. Múltkor vonattal mentünk Csíkszeredáig, és onnan indultunk gyalog. El lehet érni, de mi elbolyongtunk, s ráadásul pechünk is volt azzal a széldöntéssel. Most viszont autóval közelítettük meg a lápot, méghozzá olyannyira, hogy alig néhány kilométernyi út maradt gyalogolni.

Így tehát elautóztunk Csíkszeredáig, onnan le Csíkszentkirályig, majd rátértünk a Szentimrei Büdös felé vezető útra. Ezen felmentünk egészen a Hargita főgerincéig, vagyis az erdőfülei letérőig. Itt a kanyarban egy fán két tábla látható. Az egyiken írja, hogy innen, a „Lucsmellyékéről”, a Tolvajostető 12 km, ami 3 – 3,5 óra, a másikon meg, hogy, ugyancsak innen a Szentimrei Büdös 3 km, vagyis 1 órai út.

Mi visszamentünk az esztenáig, majd onnan még egy kicsit bennebb mentünk a kocsival, hogy az mégse maradjon épp az úton, pont egy kanyarban. Ezután elindultunk a főgerinc kék sáv jelzésén északi irányban. Előttünk a Nagy-Kő-bükk magaslott. Ösvényünk ezt nyugatról megkerüli. Mi nem sokáig kerültük a Nagy-Kő-bükköt, hanem a kínálkozó ösvények egyikén hamarosan bementünk a lápba.

Eleinte az ösvény könnyen járható volt, eltekintve a mértéktelen fakitermelés nyomán a földön szerteszét heverő ágaktól. Később a talaj egyre sárosabb lett, majd egy kis patak előtt ösvényünk hirtelen meg is szűnt. Kezdetben nagyon óvatoskodtunk sáros vagy vizes helyre lépni, de innen lassan továbbmerészkedtünk, szinte észre sem véve, hogy egyre vizesebb, ingoványosabb talajon járunk.

Nagyjából egy kis patak mentén haladtunk, majd átkeltünk rajta, és amerre járhatónak láttuk a terepet, arra mentünk. Itt, a láp belsőbb részein semmi emberi jelenlétre utaló nyomot nem találtunk, csupán szarvas- és vaddisznócsapásokat, s ezen állatok lábnyomait.

Egy bizonyos pillanatban még madárcsiripelés sem hallatszott. Nagyon különös volt. A talajt sok helyen mohaszőnyeg fedi, melyen a járás szivacsmatracon való rugózáshoz hasonló. Ezen kívül a láp teljesen be van nőve fákkal, kisebb, napos tisztásokat is alig lehet találni. Itt vegyes erdő nő, különböző fajta fenyők, nagyobbaktól egészen törpéig (törpe erdei fenyő), valamint lombhullató fák, nyírfafélék, többek közt az itt honos törpe nyír. Egyéb itt élő ritka növény a tőzegmoha, tőzegrozmaring, tőzegáfonya, kerek levelű harmatfű, gyapjúsás stb.

Mindezekért felhívnám a figyelmét mindenkinek, aki a lápba látogatna, hogy föltétlen őrizze meg a természet érintetlenségét, valamint javaslom, hogy vigyen magával botanikust is, aki a növényzetet szakszerűen be tudja mutatni.

A süppedős talajon szilárd, vagy minél biztosabb támpontokat kerestünk. Ez sokszor egy nagyobb zsombék volt, máskor egy kidőlt fatörzs, vagy csak egyszerűen a többféle mohákból álló szőnyeg.

Miután itt egy fa kidől, hamarosan benövi a moha, majd újabb tőzegréteg képződik. Sokféle furcsa, de ehető gombát is találtunk, mint a zsemlegomba vagy a cserepes gereben...

Egy idő után azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tudom-e még, merről jöttünk be, és merre tartunk, valamint, hogy merre milyen égtáj van. Úgy éreztem igen, de elővettem az iránytűmet, és kissé meglepődtem. Nem épp úgy volt, ahogy számítottam. Végül is érthető, mivel itt nem nagyon lehet száraz lábbal célirányosan haladni, mindegyre a járható terep függvényében kacskaringóztunk. Innen az iránytűt figyelve elkezdtem a keleti irányt erőltetni, még ha ezért vizes helyeken is kellett néha átvágnunk. Néhány csodaszép tisztást kereszteztünk, ahol az aljnövényzet magasra nőtt, de a zsombék között víz volt, a szélén pedig többnyire törpe fák nőttek. Keletre haladva a talaj lassan kezdett szilárdabb jelleget ölteni, végül a legnagyobb meglepetésünkre, sok bolyongás után, kiértünk a lápnak pontosan arra a pontjára, ahol bementünk.

Innen visszasétáltunk a főgerinc ösvényére, majd továbbmentünk észak felé, és megkerestük azt a helyet, ahova az első túránk alkalmával elértünk, vagyis ahonnan a lápot akkor kémleltük, mielőtt visszafordultunk volna. Így újból eljutottunk - de ezennel más irányból - a Hirtelen-pusztára, majd felmásztunk a Nagy-Kő-bükkre, és onnan ismét szemügyre vettük a tájat. Jó volt lepillantani Csíkszeredára, de különösen a Lucs-tőzeglápra, főleg, hogy ez utóbbiból épp most jöttünk ki. Nem utolsó sorban jó volt az előző túránkra visszaemlékezni, mikor a lápot nem értük el, csak közelről láttuk, és kénytelenek voltunk a szép tájjal vigasztalódni. Ez most kicsit más érzés volt. Igaz, nem volt nagy túra, de, amit akartunk, megnéztük. Meg is ünnepeltük, nemcsak csúcscsokival, de csúcscsokiszendviccsel!

A Nagy-Kő-bükkre mindenképp érdemes felmászni, ha a közelében járunk, mivel, annak ellenére, hogy nem a legmagasabb csúcs a környéken, a legjobb rálátásunk innen lehet a lápra, s a környező vidékre.

Visszasétáltunk a kocsihoz a délutáni napsütésben – s merengve a több felől hallatszó kolompok hangján, a kutyák csaholásán, gyönyörű, szabadon legelő lovakat és teheneket fotózva.

Hazafelé, a Csíkszentkirályra vezető út mentén, érdekes, a térképemen nem szereplő, kék háromszög jelzéseket fedeztünk fel... Csak találgatni tudom, honnan hová vezethetnek…

Zsögödfürdőn megálltunk, borvizet töltöttünk, de a strandot sajnos ismét csak megnézni volt alkalmunk. Megint késő volt, nem volt idő fürdeni, pedig mindannyian éreztük, hogy jól esne megmártózni benne... Talán legközelebb...

Andris

Szécsényi zúgókon

Hirtelen ötlettől hajtva, alig néhány óra alatt szerveződött meg ez a kirándulás. Ráadásul nagyon jól sikerült minden. Mintha a legprecízebb mérnöki munka gyümölcse lett volna.

A Kisállomásra érve kinézek a vonat ablakán, hogy lássam, hányan jönnek végül. Csak ketten, vagyis Hancur, aki szorgalmazta, s a kolleganője, akiről tudtam, hogy jön. Más senki... Ráadásul, a kora hajnali vonattal utaztunk, és egy egész vagont sikerült egyedül lefoglalnom.

Vonatunk reggel 9-kor érkezett Csíkszeredába, és hamarosan útnak is indultunk a Szeredai-fürdő felé vezető úton. Átmentünk az Olton, megkóstoltuk a stranddal szemben levő csorgó vizét. Közben déli irányban jól látszott a Zsögödi-szoros, a Köves oldal és Kis-vár magaslataival, mögötte a Csihányos a Haram-tetővel, észak felé pedig a Hargita központi vonulata látszott, de a csúcsokat felhő borította, a Tolvalyos-tetőről Szeredába levezető út, valamint később, jobb kéz felől Szécsény házai. Hátunk mögött lassan Csíkszreda látképe bontakozott ki, hátterében a Somlyó-hegyével. Eleinte látszottak a kék pontjelzések, de ezek a strand után lassan eltünedeztek. Ha letéptük volna a választási kampány plakátjait az oszlopokról, valószínű még lett volna esélyünk látni néhányat. Aztán, hol, hol nem, de elveszítettük a jelzéseket. Ennek ellenére kimentünk a nyaralók között, és az erdő szélén elértük a Szécsény és Rejtek-pataka közötti erdőkitermelő utat.

Jelzést nem láttunk sehol, de pont velünk szemben vezetett egy út fel a hegyre, szép fenyves erdőben. Mint utólag rájöttem, a Kis-patak bal oldalán jártunk és a Hágó-tetőn vágtunk át. Hátunk mögött Nagy-Somlyó hegye (1033 m) és déli irányban a Haram-tető csúcsa (1079 m) sokáig jó tájékozódási pontként szolgáltak. Utunkat nemsokára egy, már Szécsényből is jól látszó széldöntés zárta el,

olyannyira, hogy szűz erdőben kellett megkerüljük, érintetlen sűrűn keresztül, s a mögötte következő málnást is. Egy helyről láthattuk a Haram-tető és köztünk levő utat is, majd nagy kerülő és sok mászkálás után, örömmel fedeztük fel az alább, kényszerből elhagyott utunk folytatását. Közben jobbra egy mély völgy tűnt fel, ami számításaim szerint a Szécsény-patak völgye kellett legyen. Egy arra felé vezető elágazását választottuk az útnak, mivel a patak jó tájékozódási pontnak tűnt az erdőben. Nemsokára egy magányos ember jött velünk szemben az úton. Helybéli, idősebb embernek látszott. Rákérdeztem, hogy milyen völgy felé haladunk, mi van a völgyben, meg hogy fel lehet-e menni a patak mentén a Lucs-tőzegláphoz? Nagy volt az örömünk, mikor megtudtuk, hogy az valóban a Szécsény völgye, és hogy út vezet rajta le Szereda felé és fel is a Lucs felé.

Leérve a patakhoz, a felfele vezető ösvényen, egy, a terképemen nem is szereplő, nagyon régi, kopott kék kereszt jelzést fedeztünk fel. Az utunk eleinte könnyen járható volt, majd fokozatosan vadult el, olyannyira, hogy a felső szakasza jóindulattal is csak dzsungelnek nevezhető. Még néhány hasonló kék kereszt jelzést találtunk felfele. Mindennek ellenére nagyon szép tájakat láttunk körös-körül, végül előttünk, jobbra feltünt a Talabor-csúcs (1293 m) is, utunkon pedig a Szécsény zúgóit csodálhattuk, később pedig, mivel a patak az úton folyt, ezért néhol egy-egy ilyen zúgón kellett felszökellnünk. Tehát, minden szempontból felejthetetlen élmény volt. A patak legfelső szakaszán, az út nagyon meredekké és járhatatlanná vált a bozót és a kidőlt fák miatt, ezér belevetettük magunkat a balkéz felőli kínálkozó vadregényes tájba, majd ott egy keskeny csapást találva kiértünk a fölöttünk haladó útra, amin nagy meglepetésünkre felfedeztük a régenlátott kék pont jelzéseket is. Ezen nemsokára, még egy meredek mászással, kiértünk a Hirtelen-pusztára,

útközben még egyszer megcsodálva a Talabor erdővel benőtt csúcsát, valamint fentről, déli irányban a Nagy-Kő-bükköt (1229 m) és mögöttünk a Csíki-medencét. Kelet-délkelei irányban a Lucs-tőzeglápot kémleltük, gyönyőrködve az előttünk lévő panorámában, valamint az óráinkat, amiken az idő kegyetlenül haladt előre, nem törődve azzal, hogy ilyenformán mi a Lucsot legfeljebb innen madártávlatból nézegethetjük, de azt is csak rövid idejig. Viszont a Hirtelen-puszta nagyon szép hely, az onnani kilátás pedig valósággal csodálatos. Itt tartottunk egy rövid pihenőt, kajáltunk, megettük a csúcscsokit. Hancur felolvasta a regét, amit maga írt a helyről, mert sehol nem találtunk ide vonatkozót (ha nem vigyázunk, még népköltészeti darab lesz belőle, de annyi baj legyen!), néhány gyors fotót készítettünk, majd indultunk is visszafelé.

Visszautunk első szakasza a kék pont jelzések mentén haladt, egészem a Bilibók-pusztáig. Balkéz felől a Szécsény-pataka, jobbkéz felől a Nagy-Kö-bükk mellett haladtunk el. Előttünk sokáig a Csíki-medence és a szemben levő Csíki-havasok látszottak. A Nagy-Somlyó-hegye messziről felismerhető volt. A Bilibók-pusztán egy tehéncsordát fényképezve, lassan elveszítettük a jelzéseket. Nem mintha addig könnyen követhetőek lettek volna. Néhány, főleg nyíltabb szakaszokon, csak sejtettük hol kell vezessenek. A Bilibók-pusztán pedig, az útelágazásnál sehol sem láttunk jelzést, így mivel a jobboldali komolyabb útnak tünt, arra tértünk. Jaj, ha legalább a térképet elővettem volna ot... Nembeszélve arról, hogy a baloldali út mentén láttam két nagy fát, amiken esetleg jelzések lehettek, de egyszerűen lusta voltam leereszkedni oda, félve attól, hogy esetleg nem találok rajtuk semmit, s akkor vissza kell onnan másszak.

Hamar rájöttem, hogy a jobboldali út nem a kék pontjelzést követi, de nem fordultunk vissza róla. Számításom szerint a Haram-tető felé letérő úton lehettünk. Ez dél felől megkerült egy kissebb bércet, majd északkeletnek fordult, s a Haram-tető alatt haladt el, amit innen a fenyves miatt nem láthattunk. Déli irányban viszont szép kilátásunk nyílt a Hargita vonalatára. Sajnos időm nem lévén betájolni az innen látott csúcsokat, csupán azon töprengtem el kicsit, hogy ott egész távol vajon a Kakukk-hegyet (1558 m) látom-e vagy az éppen abban az irányban előtte levő Angyalka-tetőt (1537 m)?

Gyors ereszkedők után kereszteztük a Szécsény és Rejtek-patak közötti erdőkitermelő utat, majd kiértünk az erdő szélére a Kisvártető fölötti részen. Kilátásunk a tájra és a vonat elszalasztására nagyon szép volt. A délelőtthöz képest most a Csicsói- és Madéfalvi-Hargita, majd a Rákosi-Hargita is tisztán látszott, sőt a Nagy-Hagymást is láthattuk az Egyeskővel és Öcsémtetővel. Innen nagy fűben haladtunk lefele, majd rátértünk egy útra, ami a katonai bázis mögé vezetett el, ezt megkerültük, itt visszakergettem a kerítés alatt kimászott kutyát és a köves, majd aszfaltos úton szinte magas térdemeléssel értük el, utolsó percben vonatunkat. Éjfél előtt majd félájultan az álmosságtól és fáradtságtól, hazaértünk.

Mindent összegezve nagyon szép túra volt, ami még a sok utazás ellenére is megérte. Még akkor is, ha nem egy nagyon híres helyet látogattunk meg. Végeredményben nem csak egy magas hegycsúcs vagy egy régi várrom lehet látványos vagy szép.

Andris

Talabor tündérei

Valamikor réges régen, a Világ teremtésének kezdetén, amikor az éjszakák sötétebbek voltak, és a nappalok hevesebbek, volt a Csíki medencében egy nagy, komor hegy, Talabor nevű, ami füstölt szakadatlan, és időnként tüzet okádott. Tündérek lakták a hegyet. Fekete tündérek a lábánál, veres tündérkék pedig a hegy gyomrában. Amikor a hegy csak füstölt, a fekete tündérek éltek vidáman és szaporodtak szép számmal. Ám a morcos, öreg hegy időnként kitört, millió veres tündérrel árasztva el a környéket.
Egy alkalommal Bilibók, a fekete tündérek királyának fia, közel merészkedett a hegy szájához, s azon letekintett. Gyönyörű világ tárult szeme elé, menten szerelmes lett bele. Hát még, mikor a veres tündérek leányát, Lucsot, megpillantotta. Nem tudott betelni a látvánnyal. Napokig, hetekig nézte – szeme káprázott, érzékei elzsibbadtak. Alig akadtak rá apjának katonái. Erőnek erejével kellett hazacipelniük, s otthon is lázálmai voltak. Belebetegedett. Az apja összetrombitálta seregét, hogy menjenek, és kérjék meg a királylány kezét Bilibók számára. De, amint beléptek a birodalomba, a Fekete király is elámult a tartomány szépségén. Hirtelen mást gondolt magában: ha nem adják szépszerével a lányt és a fele királyságot, erőnek erejével fogja megszerezni.
Csakhogy a királylánynak már jegyese volt, egy gyönyörű, nyalka, ifjú vitéz, akit Szécsénynek hívtak. Sem Lucs, sem Szécsény nem akart hallani Bilibókról. Addig addig nem engedett egyik sem a magáéból, míg abban állapodtak meg, hogy megvívnak Lucs kezéért.
Ki is tűzték a napot: pontosan egy hét múlva, holdtöltekor, a közeli pusztán fog eldőlni a királyságok sorsa. Nagy sürgés-forgás volt mindkét tartományban. Csatára készült minden tündér.
Végre eljött a nagy nap hajnala. Mindkét sereg kivonult a közeli mezőre, és egymással szembe álltak. Mindkét seregből kivált egy-egy vitéz: az egyik veres, a másik fekete öltözékben. Lassan közelítettek egymáshoz, s a tér közepén megálltak ők is szemben egymással.
Ekkor a tündérek belefújtak a harci kürtbe. Háromszor harsant fel a jel, és a két vitéz küzdeni kezdett egymással. Éppen akkor bukkant fel az első veres hajnalsugár az égen.
Bilibók tömzsi, erős alkatú, Szécsény magas, szálas; mindketten fürgék és szívósak. Sokáig folyt a küzdelem. Hol Bilibók, hol Szécsény verte le ellenfelét, de mindig sikerült talpra állniuk. Bilibók már utolsó harci eszközéért nyúlt, amikor honnan, honnan nem, Szécsény mellett termett Lucs. A lány jelenléte megijesztette Szécsényt. Hirtelen azt sem tudta, hogy Lucsot védje, vagy Bilibókot győzze le utolsó erejével. Bilibók kihasználta pillanatnyi előnyét, és dárdáját mélyen Szécsény szívébe szúrta.
Szécsény elesett, de a csata csak most kezdődött el. A veres tündérek serege indulót fújatott, és a fekete sereg ellen indult. Azokat a győzelem mámora miatt meglepetésként érte a hirtelen támadás. Nem volt idejük csatasorba állni, egyet tehettek, menekülőre venni a dolgot. Hátuk mögött hegy, a Nagy-kő. Volt ott egy erődítményük, gondolták, oda futnak. Kezdtek is a nagy fák között felfele kapaszkodni. Az erőd kicsi volt a nagy seregnek, nem maradhattak mind, tovább kellett menni. De egy részük, úgy tűnt, megmenekült. Bilibók is Luccsal. A többiek ereszkedni kezdtek hát a hegy túloldalán. Kisvártatva nagy pusztán találták magukat. Mivelhogy ismerték a vidéket, annyi előnyre tettek szert, amennyi elég volt ahhoz, hogy újraszervezzék a sereget. A veres tündérek elég szorosan ott voltak a nyomukban, de nem ismerték annyira a terepet, ezért lassan nőni kezdett a távolság a két sereg között. Nem akarták az időt ostrommal tölteni, gondolták, hogy a menekülőkkel könnyen elbánnak, s majd visszatérnek a maradékért. Bizony meglepetésként érte őket a hirtelen fordulat: a menekülők szembe szaladtak velük. Baj volt, és nagy kavarodás. Mert a Nagy-kőről látták a pálfordulást, és Bilibókkal az élen társaik segítségére siettek az erődbeli feketék. A veresek két tűz közé kerültek. Kemény csata volt, sok veres tündér hullott el abban a csatában, de sok fekete is. Kevesen menekültek meg. Mire Bilibók győztesen visszatért Lucshoz, akit néhány katonájára bízott, a lánynak hűlt helyét találta. Estefele találták meg holtan a Nagy-kő alatt, ahova sikerült levetnie magát bánatában. Elkeseredésében Bilibók is nyakába vette a világot, és ment, mendegélt, de nem jutott messze. Szentimrén egy barlang fele vitte útja, ott megpihent, de nem volt többé ereje kimászni. Azt mondják, amióta ott lelte halálát, sok csalódott szerelmes vetett ott véget életének, s a barlangban egyre büdösebb és mérgezőbb a levegő.
Az öreg Talabor kétségbeesetten nézte végig a csatát. Amikor látta, mint veszejtik el egymást a tündérek, könnyezni kezdett. Hiszen a veres tündérek is, a fekete tündérek is egyaránt a fiai voltak. De ezt csak ő tudta. S legkedvesebb talán számára is Lucs volt, a veres királyleány.
Bánatában sírt, sirdogált, egészen elapasztotta magát. Ma már csak egy csúcs emlékeztet Talabor nevére. Kedvenc gyermeke emlékére pedig a hegy helyén álló mocsár – mely elnyeli azokat, akik önös szándékkal testvéreik ellen törnek. Szécsény vére patakként ma is csordogál, fájdalmát a zúgók mesélik azoknak, akiknek van fülük meghallani, Bilibók nevét pedig egy puszta őrzi, és sok-sok csíki székely, akik talán a tündéreket tartják őseiknek, akik nem haltak ki egészen, éjjel ma is közel merészkednek a láphoz, de nappal veres- és feketeáfonyaként húzódnak meg a bokrok ágain.

Hancur