VALAHOL EURÓPÁBAN

Az első tavaszi nap csalogatott ki március 13-án egy kis honismereti csavargásra számunkra ismeretlen - bár közeli - helyekre. Nem keltünk korán, 9 órakor találkoztunk a nyárádtői letérőnél. Három autóval indultunk Dicső felé.

Utunk első állomása Bonyha, 15 km-re fekszik Dicsőszentmártontól keletre. Szászbonyhának is hívják a betelepült szászokról. Bonyhán két kastély is létezett, az egyiket a 30-as években lebontották (1675-ben épült) romos állapota miatt, a másikat, a ma is láthatót, a 15. században építették. 1545-ben Bethlen Farkas politikus, Izabella királyné tanácsosa, alakította át a saját ízlése szerint. Bethlen Elek (1643-1696) kibővítette a régi kastélyt. 1551 körül járt itt Tinódi Lantos Sebestyén, és ide tehető Árva Bethlen Kata „szülőháza” is. Természetesen ez a kastély sem kerülte el a hozzá hasonló kastélyok sorsát, 1946 után a dicső kommunista vezetők székhelye volt, majd 1990 után, a visszaszolgáltatások éveiben utolsó tulajdonosának a lánya, Bethlen Fruzsina kapta meg, aki a református egyháznak ajándékozta.

Dicsőszentmártonban kellemesen csalódtam, a főtéren található impozáns házak bizony egy nagyobb városban is megállnák a helyüket, úgyhogy nem osztozom Jókai véleményében, aki annak idején csak úgy le „DicsőMarci”-zta. Jól fogott volna egy kis idegenvezetés, hiszen csekély az a pár soros ismertető, ami a városról az interneten található. Még annyira sem elegendő, hogy a 13. századi, most unitárius templomot, megtaláljuk. Nem könnyen, de megkerült, éspedig a városháza impozáns épületének közelében.

Másik ház, amit kerestünk, a Béldy-ház. Az unitárius papnő útmutatására megleltük a tömbházak között, jelen pillanatban a városi múzeumnak ad otthont. A ház Béldy Gergelyé (1887-1936) volt, aki az Uzoni Béldy családból származik. Konzul, Iránban és Egyiptomban teljesített szolgálatot, majd Dicsőben banktisztviselő, a Romániai Magyar Párt elnöke. A ház ötholdas parkja most játszótér, a teniszpályák és gyümölcsöskertek helyén tömbházak sorakoznak.

Elhagytuk Dicsőt, és a hosszabb, de jobb utat választva Medgyes fele tértünk, irány Küküllővár. Minden út Rómába vezet, hisz hamarosan a fehérre meszelt kastély kerítése előtt landoltunk, vagyis parkoltunk, és nemsokára nyílik is a kapu, ahol nem éppen egy várúrnőhöz hasonló teremtés utasította el belépési szándékunkat. Talán sohasem fog kiderülni, mi volt az a varázsszó, ami végül is jobb belátásra bírta a vár konok védőjét - tény, hogy bent voltunk az udvarban, és csodálhattuk (hacsak az udvarból is) a szépen rendbe rakott kastélyt.

Csomó várral kapcsolatos leírást végigböngészve a Szépréti Lilla „változata” tűnik a leghitelesebbnek, de néha Kiss Gábor Erdélyi várak, várkastélyok című művét is segítségül hívtam.

Küküllőváron egy másik vár is létezett, amely Castrum Kukkulleuar néven, királyi birtokként a mindenkori erdélyi vajda irányítása alatt állott. A Zápolya ház kihalásával a birtok a fejedelmek kezébe került, így kapta meg Bethlen István (Bethlen Gábor fejedelem öccse), aki maga is, mint fejedelem, 1613-25 között építette fel a kastélyt. Az 1661-ben beiktatott Apafi Mihály még lakott is benne, de a család kihaltával a kincstáré lett, majd Bethlen Gábor udvari kancellár vette meg. Csere útján testvére, gróf Bethlen Miklós (itt már a kígyós Bethlenekről van szó) kezére került, aki a mai formáját adta a kastélynak. Félreértés elkerülése végett, itt nem Bethlen Miklós kancellárról és emlékíróról van szó. A Küküllővári Bethlen Miklós száz évvel később élt, és az ő nevéhez fűződik a vár teljes átalakítása. Az építkezés a hátsó homlokzat mögötti emlékkő szerint 1773-ban történt.

A várkastély házasság révén a Haller Grófok kezébe került, 1949-ben az állami gazdaság költözött bele, majd pezsgőgyárként működött a 90-es évek elejéig, amikor a kastélyt visszaszolgáltatták a Vásárhelyen élő Haller örökösöknek. Ők tovább is adták, az új tulajdonosnak pedig - úgy néz ki, - sikerült a régi stílust megtartania. Visszatérve a jelenbe, most már a kapushölgy szívélyes kalauzolása mellett csodáltuk az istállóból átalakított vendégszobákat (8 darab), s szintén tőle tudtuk meg, hogy csoportos borkóstolókat szerveznek turistáknak potom 20 Euróért...

Nem hagyhattuk ki a református templomot sem, amely a 13. század második felében épülhetett,
és Erdélyben talán egyedülálló érdekességgel rendelkezik. Hatalmas festett tatárfej rejtőzködik a torony északi oldalán a fedél alatt a padláson. Egy párizsi oklevél szerint 1241 áprilisában a tatárjárás nyomán 30 000 ember pusztult el Küküllőváron. Erre az eseményre emlékezteti a tatárfej a híveket. Bent a templomban falfestmény töredékeire is bukkantak, amely a feltámadt Jézus előtt hódoló Máriát, a keresztre feszítést és az apostolokat ábrázolja.

Kissé rendbontó a következő helység megtekintése, de a kíváncsiság az egykori kis szász település fele vitt, éspedig Szászbogácsra (Bogeschdorf). Annyi szépet és jót írtak róla, meg kellett hát néznünk!...

Az első impresszió lesújtó volt, a falu szélén omladozó épület idézi a kommunista érát, rendezetlen házak, kiteregetett ruhák fogadtak.

Te jó ég, gondoltam magamban, mit keresnek itt a dánok, akik ide jönnek nyaralni? Hihetetlen! Ám megpillantottuk a templom tornyát, és már húztunk is a közelébe. A látvány nem mindennapi, s bizonyítja, hogy a település valamikor „szebb napokat is látott”. Azt, hogy híres bortermelő vidéken vagyunk, már a nyugati kapu szőlőlevél és -fürt díszítése is bizonyítja.

Itt már idegenvezetőnk is akadt, aki nagy bog kulccsal érkezett, és máris nyitotta a templomkaput. Építési idejét a 15. századra teszik, és természetesen a 13. században betelepített szászoknak tulajdonítják. A templomot „katolikus korában” Mária tiszteletére szentelték fel. Az 1899-es felújításkor falfestmények nyomaira bukkantak.
Középkori emlékeinek legértékesebb darabja a szárnyas oltár. (Klikk!)

A templom udvarán idegenvezetőnk szomorúan meséli, hogy pont egy betörés után érkeztünk, ellopták a kovácsoltvas mécstartókat, amelyek a templom külső világítását biztosították.

Biztonsági zár, s máris bent vagyunk a toronyban. Ahol annak idején szalonnát és egyéb élelmet tárolt a nép, most főúri lakosztály van, pontosabban konzuli, hiszen ide rendezkedett be Torben C. Schreiber, Románia dániai tiszteletbeli konzulja. (Ő sem úszta meg a fosztogatást.)

Megvásárolt egy telket is házzal együtt, s azt átalakította panzióvá. Megszervezte a külön járatot, amely április és szeptember között szállítja a turistákat Koppenhága és Marosvásárhely között.

A dánoknak természetesen programokat szerveznek, pl. borkóstolót Küküllőváron (őket bezzeg simán beengedik…), kirándulásokat, szekértúrákat, baromvásár látogatást, orgonakoncerteket a templomban, amelyre vendégművészek érkeznek Medgyesről meg Marosvásárhelyről.

Hát ez mind szép és jó, de végigsétálva a házak között, szomorúan állapítottuk meg, hogy a cigányok által elfoglalt lakások vagy omladoznak, vagy, ahol egy kis pénz van, megváltozik jellegzetes stílusuk, úgy látszik, semmiféle törvény nem „védi”őket.

A többségében cigányok lakta település furcsa keveréke a múltnak, jelennek és jövőnek. Elhanyagolt szász házak, Ceauşescu időkben épült, ma omladozó építmények, csupasz, „szőlőtlen” domboldalak valamint modern, minden kényelmet kielégítő panziók a dán jelenléttel... Méltán tevődik fel a kérdés: hol is vagyunk mi Európában?

Eszter

Alsórákos rejtőző csodái

Felejthetetlen kirándulásban volt részünk a Marosvásárhelyi EKE szervezésében, melynek során Erdély egyik kevéssé ismert, félreeső vidékét látogattuk meg. A székelyföldi Erdővidék és a szászföldi főútvonalak közé ékelődött be a kicsiny, hajdani vármegyei terület, amely tengelypróbáló útjaival mintha mai napig is rejtőzködni próbálna a külvilág elől.

Sötét, fagyos szombat hajnalán indultunk. Segesvárra ereszkedve csodálhattuk, amint a felkelő Nap sugarai beragyogják a Fogarasi-havasok hófödte csúcsait. Kőhalom után elkezdtünk fokozottabban figyelni, nehogy elvétsük a jelentéktelennek tűnő letérőt. Áthaladtunk Alsórákoson, majd a Rákosi-szorosban szálltunk ki a buszból.

Különös élmény volt az október végi ragyogó napsütésben kerülgetni a befagyott tócsákat a jéggé dermedt sáros úton, miközben a környező erdők színeit csodáltuk. Még zöld levelet is láthattunk néhol, miközben ezernyi sárga és vöröses-barnás színben pompázott az erdő.

Az Olt a Rákosi-szoroson keresztül tör át a Persányi-hegységen, kijutva Erdővidékről s ezzel végleg maga mögött hagyva a Székelyföldet, hogy a dél-erdélyi Szászföldön kanyarogjon tovább. Már messziről felismerhető az északi parton emelkedő jellegzetes kúp alakú Tepej (Tepő, Töpe – 820 méter), mely a túlsó parton álló Mihályhegyével együtt a szoros kapuját képezi.

A szorosba érve már kevésbé jól látható a Tepej, de szerencsére annál nehezebben véthető el, így nem okozott különösebb gondot utunk célpontjának elérése. Az útról, mely az Olt jobb partján vonul végig, egy szekérút-szerű ösvény vezet át a vasút alatt. Pár kanyar után az ösvény egyenesen a meredek hegyoldalon visz fel, ahol az emelkedő fáradalmait bőven ellensúlyozza az őszi erdő látványa. Ösvényünk egy kis patak bal oldalán halad, végig lombhullató erdőben.

Izgalmunk – hogy a Tepejhez jutunk-e fel – nem tartott sokáig, ugyanis egy idő után az oldal meredeksége enyhült, s hirtelen egy tisztásra léptünk ki, ahol hatalmas sziklakúp magaslott előttünk, melyet eddig a lombozattól nem láthattunk. Lenyűgöző volt. Azt sem tudtuk, örülünk-e a szerencsénknek, hogy ezt megtaláltuk, vagy a látvány szépsége ragadott el. A Tepej meredek, füves sziklacsúcsa előtt álltunk, melyet mintegy kerítésként övez a lábánál egy tövises-bozótos erdősáv. Első látásra megmászhatatlannak tűnt, de hittünk Orbán Balázsnak, aki az északnyugati felén jutott fel, így ott sikerrel próbáltuk meg mi is.

A csúcsról szinte fél Erdély elénk tárult.
Láthattuk az egész addigi utunkat fel a szorosból, mely mintha közvetlenül a lábunk alatt húzódna kelet-nyugat irányban, szemben a Mihályhegyével s a Persányi-hegység vonulatával déli irányban. Mögötte a Királykő emelkedett, büszkén, meredeken, és a Fogarasi főgerinccel együtt zárta a déli-délnyugati láthatárt. Nyugat felé végignézhettünk Alsórákoson, a bányáin, továbbá Kőhalom várán és Dél-Erdély dimbes-dombos vidékén, ahol az Olt eltűnik a szemünk elől valahol Olthévíz irányában.

A Királykőtől keletre a Bucsecs magaslatait láthattuk, de keleten a Bodoki-hegység gerincét. Közelebb Erdővidék hegyeit, s a Persányi-hegység északi részén túl a Hargita vonulata volt felismerhető a Nagy-Murgó, Nagy-Piliske, Kakukkhegy, Talabor csúcsokkal valamint a hóborította Csicsói-, Madéfalvi-, Rákosi Hargita, illetve a Madarasi Hargita a Mihályhavasával.

Annak ellenére, hogy a Rákosi Tepej csúcsán már nehezen fedezhető fel vármaradvány, tudjuk, hogy kora-középkori vár állt ott, melyet a XIV. században még használtak. Különlegessége, mint Orbán Balázs említette is, hogy 10-15 méterrel a hegycsúcs körül húzódott a várfal, melyet mészkövekből emeltek (az északi oldalon még látható). Neve valószínűleg besenyő eredetű, tepe ugyanis török nyelveken hegyet jelent. Építőiről nem sokat tudunk, de a Mihályhegyen épült Mihály várával együtt egyidős lehet a hasonló módon épült Rapsonné-, Firtos- vagy Tartod váraival (korai Árpád-kor).

Következő célpontunk az alsórákosi bazaltbánya volt, melyet 1895-ben nyitottak meg. A bányaudvar északi falában feltárt bazaltoszlopokat 1954-ben nyilvánították védettnek, kiterjedésük 1,5 hektár.

Ezek 10-12 méter magas, függőlegesen megszilárdult öt- vagy hatszögletű lávaoszlopok. Az egyik bányagödörben kialakult tó 1930 óta mélyül az alatta húzódó, vízátnemeresztő rétegnek köszönhetően, összegyűjtve így az esővizet.



A Hegyes-tető vulkáni salakján működött salakbánya vadnyugati tájakat idéz vörös talajával és bányagödrének növényzetével.




A „geológiai csemege” után a falu felé vezetett utunk, ahol újból érdekes, eddig még sehol sem látott temetőre bukkantunk. A sírokon az úgynevezett gombosfákat fotózhattuk le. Ezek nem fejfák, inkább lábfák, hisz az elhunyt lába felől mélyen a földbe szúrják le a sírkővel szemben.

Alsórákost eleinte Sátorosrákosnak hívták, az első telepes sátoros lakókról meg a Kormos patak mocsaras árterületén honos, nagy létszámú folyami rákról. (1337-ben Racus néven jelenik meg az okiratokban, 1421-ben Rakus Inferior, 1637-ben Alsó Rákos. Lakosainak száma a 2002-es népszámláláskor 3159 fő volt, amelyből 694 román, 1802 magyar, 660 rroma, akiket napjainkban kanalas cigányoknak hívnak, és már kétszer annyian vannak...)

Az alsórákosiak – más falvakkal ellentétben – az 1848-as jobbágyság alóli felszabadulás hírét pár hét késéssel tudták meg. Akkora örömöt jelentett számukra, hogy azóta is legnagyobb ünnepük ez a nap, amelyet a Szentháromság utáni hétfőn tartanak, és Kicsi Pünkösdnek neveznek.

A falun végigsétálva takaros szász stílusú házakat látunk, pedig itt nem is laktak szászok. Hatott viszont a környék építkezési stílusa. Egyik ház falán Nyírő József arcképét találjuk, alatta az évszámot. Még az utcát is róla nevezték el! Innen nősült ugyanis a nagy író, felesége tehát, Bedő Ilona, alsórákosi volt.

Lesétáltunk a faluba a várkastélyhoz, amelynek története az 1494-es évre nyúlik vissza. Korabeli okirat szerint a birtok a Sükösd családé volt, lakóház valószínűleg már akkor létezett itt. Sükösd György mezei kapitány 1624-ben letette a mai kastély alapjait. Különleges ember lehetett, hisz vallási meggyőződése is erős befolyást gyakorolt a jobbágyokra: unitárius lévén a várúr, az egész falu unitáriussá vált. A következő tulajdonos Budai Péter országos perceptor, adóügyi szakember, román nyelvtudása révén a moldvai vajdák íródeákja, de Barcsai hűséges embere is. A várat megjavíttatta, a sarokbástyákat és a várfalakat megmagasíttatta. Budai Péter református volt, így – a hagyományhoz híven – a falu lakossága is áttért a református hitre, a templom is őket szolgálta ezután. Örökös nem lévén, a következő tulajdonos Bethlen Samu (Árva Bethlen Kata apja), aki nagyobb arányú építkezésbe kezdett. Egy 1698-as leltár pontosan leír mindent, ami a kastély körül történt.

A kastély egyik érdekessége a kaputorony, melynek tetőszerkezete eredetileg a szász erődtemplomokéhoz hasonlított, és veres zsindellyel volt befedve. A XIX. század első felében bonthatták le. Mai formája teljesen elüt a lőréses, bazaltból és tufából épített kastélyétól.

A faragott kő, ami a kaputornyon található, a Bethlen család címerét ábrázolja – ovális keretben koronás kígyó. Az 1700-as évszám, ami szintén a kövön szerepel, a felújítás évét jelzi. A kastélyhoz ekkor még híd vezetett, és árok vette körül, a család a keleti épületszárnyban lakott az Asszony házban, Leány Asszonyok házában és a gróf  Őnagysága házában. A bástyákban található helyiségeket raktározásra használták, így volt a csuhadár ház ruhatár az egyik bástyában, másikban a fegyverraktár, harmadikban pedig a konyha kapott helyet.
Az alsó szinten raktárhelyiségek voltak, valamint a személyzet számára fenntartott lakóterek. A bástyák alatt boros és káposztás pincék, a déli szárny földszintjén pedig a tisztek háza, rabok háza és egy puskaport tároló helyiség is létezett.

Bethlen Samu halála után fia, Imre, lett a tulajdonos, aki csak karbantartásával és kényelmesebbé tételével foglalkozott. A kastély utolsó tulajdonosa Bethlen Mihály volt 1863-ig, tőle vette meg az Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank Rt., majd a legnagyobb részvényes, Teleki Samu, Afrika-kutató, tulajdonába ment át, akiről Orbán Balázs azt írta, hogy „Inkább Bécsnek tüdőre-lélekre egyaránt veszélyes, bűzhödt légkörében él”, mintsem ebben a szép kastélyban.

A XIX. század második felétől a gazdaságilag (fakitermelés, mészégetés, kőbányászat) is erősödő alsórákosi közbirtokosság 1903-ban megvásárolta a várkastélyt Teleki Samutól 420 000 koronáért. Annak ellenére, hogy a korabeli jegyzőkönyv szerint a kastélyt a vásárló fél „örök időkön át megtartja, javítja és gondozza”, a kastély állaga vagy ilyen, vagy olyan okokból romlani kezdett.

1917-ben a magyar állam jóvoltából elkezdődtek bizonyos javítási munkálatok, de a háború kimenetele miatt az odahordott anyag eltűnt az udvarról, sőt, az egyik bástyát és a keleti épületszárnyat 1918-ban árverésen eladta a közbirtokosság. A kolozsvári EKE által 1900-ban kiadott Erdélyi Kalauz szerint még a várkastély "lovagtermében" 18. század elejéről származó domborművek küzdenek az enyészettel." Sajnos az enyészet győzött.

A kommunizmus évei alatt az északi falon bejáratot törtek azért, hogy a nagyobb mezőgazdasági gépek is beférjenek. Az 1990-es évek elején elkezdődött javítási, felújítási munkálatok során a kaputornyot valamint a déli és a nyugati épületszárnyat újrafödték, de ez csak arra volt elegendő, hogy a kastélyt az összeomlástól megmentsék.

Ottjártunkkor nagy érdeklődésnek örvendett a kastély, aznap háromszor kellett a hátsó bejárattal szemben lakó, kulcsot őrző embernek a kaput kinyitnia. Sajnos szűkszavú magyarázata elég kevés volt ahhoz, hogy kielégítse az odalátogató turistákat.

Még annyi időnk van hátra, hogy meglátogassuk a református erődtemplomot, amely 1676-1686 között épült a Kövesoldal tetején. A régi templom maradványai beépültek az 1831-ben újjáépített templom köveibe, amelyet Gróf Bethlen Ádám építtetett. A faluban még három templom létezik: az unitárius 1673-1675 között épült (itt szállást is lehet kapni), az ortodox 1864-ből és a római katolikus 1936-ból.

Az autóban zötykölődve a 10 km-es szakaszon, amely a falut a főúttal köti össze, sajnos nehéz elképzelni, hogy Alsórákos a maga csodáival valaha is a világ szeme elé fog kerülni.

Andris és Eszter