2007. október 28., vasárnap

Történelmi emlékek közt Munkácson


E
gy szakmai konferencia alkalmával Kárpátalján, egészen pontosan Munkácson voltam néhány napig, s az alkalmat kihasználva igyekeztem minél több helyi nevezetességet megtekinteni.
A román–ukrán határátkelés után a nagyszőlősi járás déli, határmenti falvain haladtunk keresztül, majd Tiszaújlaknál vezetett át az utunk a Tiszán. A nagyszőlősi járásban jelentős a magyar nemzetiségű lakosság száma, különösen a déli és nyugati részeken, ahol 90 százalékos többséget is alkotnak. Beregszász, illetve a beregszászi járás következett, amely Kárpátalja legnagyobb százalékarányú magyar lakosságot számláló vidéke. Sajnos, mire ideértünk, már elég sötét volt, így nem sokat láthattam a városból vagy a tájból.
Munkácshoz közeledvén már messziről észrevehető volt a vár, a sötétség ellenére. Impozánsan magaslott az esti megvilágításban a várhegy tetején. Ettől nem messze haladtunk el a busszal, majd a belvárost kikerülve érkeztünk meg szállásunkra, a Latorca szállodába.


Munkács Kárpátalja központi részén terül el, a Latorca partján, az alföld és a hegyvidék találkozásánál. A munkácsi járás székhelye. Lakosságszáma szerint Kárpátalja második legnagyobb városa (Ungvár után). A 2001-es népszámlálási adatok szerint a többmint 80 000, lakos közül többmint 60 000 ukrán, 7000 orosz, 7000 magyar és 1000 cigány volt.
Az ottani közbiztonságról keringő különböző rémhírek és ijesztgetések ellenére szabadidőmben városnéző útra indultam. Első benyomásom az volt, mintha egy időutazáson lennék egy 5–10 évvel ezelőtti erdélyi nagyvárosban. Nincs annyi reklám és nagyáruház, mint nálunk. A házak mintha kopottabbak lennének, és az utak is valamivel rosszabbak. Mégis a belváros egy közép-európai nagyváros központjára emlékeztet. Nagyon tetszett pédául az, hogy a belvárosi utcák épületeinek a homlokzatát nem bontják meg semmiféle legújabb kori ízléstelen építmények. A sétálóutcák kockaköveinek, szobrainak elhelyezése és a zöldövezetek kialakítása hangulatos. A belvárosnak megőrizték a hagyományos jellegét, sőt még a falakat sem festették túlságosan hivalkodó színekre. A külvárosok pedig nem túlzsúfoltak, van helye a zöldövezeteknek, a parkolóknak és sok a sportpálya is.
Szállodánktól egy szélesebb utca vezetett egyenesen a városközpont felé. Itt előbb az 1795-ben épült református templomot tekinthettük meg, melynek bejárata fölött egy falba vésett latin nyelvű felirat van, ami az építés évszámát is közli. Tornya 1814-ben lett kész. Mielőtt a főtérre kiértünk volna, bal kéz felől Munkács új római katolikus templomát láthattuk, ami 1903-ban épült eklektikus stílusban, Czigler Győző tervei alapján. Mögötte a Szent Mihály-kápolna áll, ami a XIV. századi Szent Márton-templom fennmaradt szentélye. A régi templom főhajóját, késő gótikus mellékhajóját és tornyát 1904-ben rossz állapota miatt lebontották. A főtéri sétálóutcán többek közt a híres festő, Munkácsy Mihály (1844–1900) mellszobrát tekinthettük meg, amelyen magyar felirat is olvasható. A szobortól nem messze áll a Munkácsy Mihály szülőháza helyén emelt épület. Ennek falára emléktáblát helyeztek. Ugyanazon sétálóutca másik végében, a munkácsi városháza épülete előtt áll a két IX. századi szerzetesnek emléket állító Cirill- és Method-szobor. A főtér magas házsorai mögött látható a Rákóczi-kastély. Ez egyemeletes épület, melynek északnyugati szárnya rejti magában a híres fejedelmi lakot, amelyet a XVII. század leírásai szerint „Fejérház"-nak neveztek. Végül a város főutcáját a szecessziós stílusban 1899–1901 között épült városháza kétemeletes, hatalmas épülete zárja. Ezután kisétáltunk a közeli Latorcán átívelő hídra, ahonnan külvárosi negyedekre és sárgás-vöröses levelű fákkal tarkított dombokra nyílt kilátás.
Munkács leghíresebb nevezetessége a munkácsi vár, melyet másnap délután látogattunk meg. A munkácsi vár a Latorca bal partján, egy hetven méter magas, meredek kúp alakú, vulkanikus eredetű hegytetőről tekint alá a Kárpátok lábáig előrenyúló sík vidékre. Mögötte a Kárpátok méltóságteljes vonulata látszik.
A vár keletkezéséről írott források nem állnak rendelkezésünkre. Régészetileg bizonyított azonban, hogy a jelenlegi formájában ismert erődítmény helyén egykoron fából épült erődítmény állt. Ennek első említése 1064-ből való. A monda szerint Álmos vezér építette, és a honfoglaláskor a hegyeken való sok vesződséggel járó átkelés emlékére kapta a nevét (Munkás?). 1085-ben Szent László itt verte le a Salamonnal szövetséges kunokat.

Miután 1241-ben a tatárok elpusztították, IV. Béla külföldieket telepített ide. 1395 körül Zsigmond király a várat Korjatovics Tódor hercegnek adományozta, aki itt jelentős erősítéseket végzett. A várat védősánccal és fallal vetette körül, valamint négy sarokbástyát is építtetett. Az új erődítmény képes volt ellenállni az ostromoknak, a 86 méter mély várkút pedig a vízellátást biztosította. 1514-ben a vár és doméniuma a magyar korona tulajdonává vált, és tulajdonjoga királyról királyra szállt. 1573-ban II. Miksa császár Magócsi Gáspárnak zálogosította el a várat. Ekkor nősült be Rákóczi Zsigmond a Magócsi családba, s így jutott a vár később a Rákóczi család birtokába. 1672-ben Zrínyi Ilona ide vonult vissza, és itt kötött házasságot 1682. június 15-én Thököly Imrével, aki így megszerezte a várat. Thököly veresége után Zrínyi Ilona 1686-tól 1688. január 18-ig tartotta a várat a császári seregekkel szemben. A Rákóczi-szabadságharc kezdetén II. Rákóczi Ferenc itt szenvedte el első vereségét, majd 1704. február 16-án került ismét kuruc kézre. Rákóczi a francia Damoiseau hadmérnökkel korszerű erődítménnyé építtette ki a hármas tagolású, alsó-, közép- és felsővárból álló létesítményt. Rákóczi családi vára utolsóként, 1711. június 24-én került a császári hadak kezére. Ezt követően várbörtönként szolgált 1904-ig. A munkácsi vár azonban korántsem várbörtönként írta be nevét a történelembe, hanem a Thököly- és a Rákóczi-szabadságharc elválaszthatatlan részeként.
Mi a várhegyen felvezető út megmászása után – a boltíves várkapun s az előtte levő hídon át – bejutottunk a külső várudvarba. Közben megcsodálhattuk a vastag falakat, a masszív bástyákat és a valamikori védősánc árkát. Az udvar kövezett, a falak fehérek. Az alsó várudvar helységeiben a kézművesek és a szolgaszemélyzet lakott. Ezután egy újabb várkapun jutottunk be a középső várudvarra. Ennek már épületekkel teljesen körülzárt, szintén kövezett udvara van. Itt voltak a katonai kaszárnyák. Előttünk vastag kőfalak, valamint világossárgára meszelt tornyok magasodtak, és egy lépcsősor vezetett a felső vár kapuja felé. A felső várudvarban láthattuk azt a bizonyos 86 méter mély kutat, valamint Korjatovics Tódor hatalmas bronzszobrát. Ez az udvar világossárgára meszelt, árkádos folyosókkal van körbevéve. A felső udvar bejárati kapujától jobbra levő falon egy kőből faragott címert láthattunk, bal oldalt pedig, az emeleti folyosókra vezető lépcsők előtt egy kétnyelvű táblát, amely tanúsítja, hogy a napóleoni háborúk idején 88 napig őrizték a munkácsi várban a magyar Szent Koronát. Itt valamikor a fejedelmi lakosztályok voltak. Most a Munkácsi Történelmi Múzeum működik itt, amelynek megtekinthettük a különböző kiállítási tárgyait. Láthattunk korabeli képeket, kéziratokat, használati tárgyakat, eszközöket, népviseleteket, bútorokat, szobrokat és egyéb műemlékeket, többek között a Rákócziak idejéből fennmaradt leveleket és egyéb írásokat is. Ugyancsak a felső várban egy Munkácsy Mihály-emlékkiállítás is volt. Ezután a vártemplomot tekintettük meg, majd a mögötte elhelyezett „Zrínyi Ilona a gyerek II. Rákóczi Ferenccel" szobrot. A vártemplomban – látogatásunk idején is – esküvői szertartások zajlanak. A vártemplom szomszédságában a valamikori várbörtönt is láthattuk a kínzókamrával. Szintén a felső várudvar falán látható a Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és forradalmár itteni raboskodásának emléket állító (1800. augusztus 25-től 1801. július 28-ig) emléktábla.

A középső várudvar falán egy másik emléktábla a nagy magyar költő, Petőfi Sándor 1847. július 12-i látogatásának állít emléket. A múzeumban is sok Petőfire és ott tett látogatására utaló írás és emléktárgy található. A várban képeslapokat, térképeket, ismertető könyvecskéket (többek közt magyarul is) és különböző emléktárgyakat árusító üzletek működnek.
Másnap egy másik útvonalon, az ilosvai- és nagyszőlősi járásokon keresztül indultunk haza. Előbb a munkácsi-, majd az ilosvai járás dombos tájain haladtunk át, több kisebb erdőt és néhány tavat érintve. A nagyszőlősi járás felé közeledve a táj egyre inkább síkságba ment át, majd Nagyszőlős városát magunk mögött hagyva kiértünk a Tisza-menti síkságra. Tiszaújlaknál rátértünk odautazásunk útvonalára, hamarosan átkeltünk a Tiszán, majd hosszas várakozás után átjutottunk az ukrán–román határon...

Andris

2007. október 14., vasárnap

Esőben, hóban, szélben, fagyban, Csalhóban, Békási-szorosban és környékén


A
z elmúlt hétvégén egy nagyszerű túrában volt részünk a nem éppen megfelelő időjárási körülmények ellenére.
Szombat délelőttre megérkeztünk a Békási-szorosba. Miután reggeliztünk, az autóból kipakoltunk egy napi, vagy legalábbis annak vélt, szükséges cuccokat. Elindultunk a Kis-Békás felé vezető úton, a Csíki-bükköt körbejárva, miközben pazar kilátásunk volt a Kis-Békás völgyére, a Kis-Szurdokkőre és Máriakőre.
A Csíkibükk és Máriakő közötti nyeregből egy jelzetlen ösvényen kapaszkodtunk fel, meredeken a Máriakőre. Onnan a borús, szeles idő ellenére szép kilátásunk nyílt a környező hegyekre, völgyekre. Többek közt az aznapra tervezett további útvonalunkat is nagyrészt láthattam.
Miután megcsodáltuk a tájat, visszaindultunk le a nyeregbe, majd onnan le a Békási-szorosba egy szerpentines ösvényen, amely az Oltárkővel szemben ért ki. Közben az idő jobban beborult és egy kis szemerkélő eső is esett, de nem tartott sokáig.
Utunkat az Oltárkő felé folytattuk, a Lapos-patak mentén. Az ösvény erdőben vezetett, amíg egy szikla mögül hirtelen az Oltárkő tárult elénk a Lapos patak szemben levő partján, vagyis annak a majd függőleges fala és alatta a Lapos-patak vízesése. Annak ellenére, hogy már nem egyszer jártam itt, még mindig lenyűgöz ez a látvány. Közben még rövid időre a nap is kisütött. A kötelező fotózás után a Lapos-patak kanyonjában folytattuk utunkat, amit az egyik legszebb túraútvonalnak tartok a környéken. Ez többórás menetet jelent szűk sziklafalak között, ahol az ösvény hol közvetlenül a patak partján, hogy fennebb a sziklák alatt vezet és még több kisebb, s egy jelentősebb zuhatagot is láthattunk. Időközben láttam, hogy mind jobban beborul, s mivel ismertem a völgyet, tudtam, hogy ajánlatos kiérni belőle mielőtt egy kiadósabb eső eleredne. A patak mentén felfele menet balról a Kupáskő, jobbról pedig a Bardóckő sziklafala magasodott fölénk. Gyönyörködtünk is a tájban és nézegettük, hogy, ha kijutunk, melyikre másszunk majd fel. De a fejünk felett a felhők egyre vészjóslóbban gyülekeztek. Előbb szemerkélő eső, majd havas-jeges eső esett. Mielőtt a csapadék komolyabbra váltott volna, szerencsésen kiértünk a szorosból. A kupási tanyák mellett elhaladva felmentünk a Kupás-nyeregbe, ahonnan, amennyire az időjárás engedte, újból szép kilátás nyílt nemcsak a környező hegyekre, hanem a Csalhóra is. Felfele menet a Kupáskő fele is pillantgattam, hogy vajon melyik jelzetlen ösvényen megyünk majd könnyebben oda fel.
Előbb leültünk kajálni egy nagyobb fenyő tövében, megpróbálva szélvédett helyet találni az egyre erősebb hideg szélben. A havas-eső egyre inkább havazásba váltott át. Előbb csak szórakoztunk a "kis" havazáson, majd ebédünket sietve fejeztük be, mielőtt a hó befedné nemcsak a kajánkat, hanem esetleg a csomagunkat is, arról nem is beszélve, hogy már valahogy nem volt kényelmes a földön ülve kajálni. Emellett a látási viszonyok is rohamosan csökkentek a rendkívül párás levegő és sűrű havazás miatt. Az adott körülmények között lemondtunk a további, aznapi túrázásról, és lefele indultunk a legrövidebb úton. A helyet ismerve, minden viszontagság nélkül leértünk a Kupás-patak völgyébe. Itt még csak eső esett.Ezután felgyalogoltunk a Gyilkos-tóig, ahol még tettünk egy sétát, majd úgy döntöttünk, hogy mégsem sátorozunk a szorosban, hanem átmegyünk a Csalhóba estére, és ott keresünk szállást. Ezután, ha még valaki gondokozott is volna azon, hogy sátorozzunk-e a Békási-szorosban, azt bizonyára meggyőzte volna az a havazás, ami akkor kezdődött, mikor épp a kocsiba készültünk beülni. Pár perc alatt ki sem láttunk a szélvédőn a hótól.
Mégis minden baj nélkül elindultunk. Régi térképek alapján beazonosítottuk, hogy hol vezetett a Trianon előtti határ a Békási-szoros és Moldva között. Ott rövid időre meg is álltunk, és megkerestük. Megjegyzem, nem volt felemelő élmény, amit ezen patakok völgyében láttunk (Köszörűkő-patak, majd egy szakaszon a Békás-patak, aztán a Tikos-patak mentén folytatódott), na de erről most bővebben nem írnék.
Ezután megtekintettük a Békás-tavat, majd felautóztunk az Izvorul Muntelui menedékházig, ami a Csalhó-rezervátum bejáratánál van. Itt végül a Crusitu Panzióban találtunk jó és olcsó szállást éjszakára. Viszont a szállásadóink figyelmeztettek, hogy, ha túrázni készülünk, vegyük figyelembe, hogy lehullt a hó a Csalhóban aznap.
Mivel még addig én ott nem jártam, csak reggel döbbentem rá, mikor kiléptem a panzióból, hogy milyen szép vidéken aludtunk. A Csalhó látványa egyszerűen lenyűgöző volt. Hamar összeszedtük magunkat és elindultunk. Azaz megállítottak a rezervátum határánál, vagyis a panziótól 100 méterre, hogy belépőt kell fizetnünk. Végül diákjegyekkel léptünk be féláron, és még egy vázlatos térképet is adtak. Itt is figyelmeztettek, hogy hó van fent, és nagyon hideg, s a felszerelésünkről is érdeklődtek.
Nagyon jól jelzett ösvényen indultunk el a Lutul Rosu-nyereg felé, ahonnan a Detunatak érintésével mentünk fel a Dochia menedékházhoz. Vizes, sáros volt a terep, de, ahogy felfele haladtunk, egyre nagyobb lett a hó, és erősebb a szél. Ezen kívül enyhe hószállingózásban haladtunk felfele gyakorlatilag végig erdőben. A Csalhóban nem nagyok a távolságok, de nagyok a szintkülönbségek, így utunk rendkívül meredek volt. Lenyűgöző tájakon haladtunk végig, a kilátás akárhonnan felejthetetlen élményt jelentett a borús idő ellenére is. Mikor kiértünk a borókásból, és felértünk a Csalhó platójára, gyorsan megcsodáltuk a tájat, és a hideg szél elől még gyorsabban iszkoltunk be a Dochiaba melegedni. A kilátás egyszerűen lebilincselő volt, igaz a csattogó fagy is. A menedékház körül a hó már jegesre volt taposva, máshol viszont még puha, friss volt.
Egy rövid melegedés után érdeklődtünk a távolságok és a túraútvonalak állapota felől, majd leszögeztük a további tervünket. A legmagasabb csúcsról, a Nagyaklosról (Ocolasul Mare, 1907 m), le kellett mondanunk, mivel oda nem engedtek senkit. Így a Leszpez (Lespezi, 1800 m) és a Tóka (Toaca, 1904 m) lettek kitűzve célként.
A Leszpezre olyan erős szélben értünk fel, hogy alig kaptunk levegőt, és a hidegtől majd megfagyott a kezünk, az enyém legalábbis, a kötött kesztyű ellenére is. Mégis sikerült néhány fotót készítenünk, miközben a kezeink megfagyását kockáztattuk.
Innen továbbmentünk a Tóka felé, ami egy sötét felhőben volt. A csúcs alatt azon gondolkoztam, hogy honnan és hogyan másszunk fel oda, de sehonnan sem tűnt könnyen megközelíthetőnek az adott körülmények között. Mégis nekivágtunk a nagy dőlésszögű sziklás-borókás, behavazott oldalnak. Mikor a borókák elfogytak, és alig maradt valami a sziklaoldalon a havon és rajtunk kívül, ráadásul nem is tudom hány fok mínusz volt és szél, s a szikla is kezdett, ha lehet még meredekebb lenni, megálltam és elgondolkoztam. Azon töprengtem, hogy most mit is csinálok tulajdonképpen, és miért? Rájöttem, hogy, ha mindenáron ilyen körülmények közt akarok felmászni erre a sziklára vagy csúcsra, akármi legyen, nem normális dolog. Egy megcsúszás végzetes lehet megfelelő felszerelés hiányában. Ráadásul még egy rendes kesztyűt sem hoztam. Lefele meg nem remélhetsz kényelmesebb járatot, ha felfele keresve sem találtál. Végül mindezt miért? Hogy feljussak egy sötét felhőben megbúvó csúcsra, és onnan ne gyönyörködjem az elém sem táruló látványban. Levontam a következtetést: vissza kell fordulnom. Ha összeszorított csikorgó foggal a dühtől, hogy lemondok a csúcsról néhány méterrel annak elérése előtt, de akkor is visszafordultam.
Aztán, mikor visszaértem szerencsésen a platóra, ügyesen kerestem egy másik feljáró utat, és nekiindultam. Láttam, hogy itt nyáron vígan felmennék. Most viszont ezen az oldalon is jött egy, az előbbihez hasonló meredek rész, ugyanolyan körülmények között, s ez megint segített elgondolkozni. Valami csoda folytán ugyanarra a következtetésre jutottam. Vagyis: most ennek semmi értelme. Fel lehetne menni, de miért? Csupán a teljesítmény érdekében. Azt pedig nem, vagyis nem most. Remélem lesz jobb alkalom is.
Megint visszaereszkedtem a platóra, és láttam, hogy a felhő kitakarta a csúcsot. Közben érkeztek a társaim is a csúcsról. Ők kevesebbet gondolkoztak, és felmásztak. Igaz nem könnyen és izgalommentesen, de legalább lefotózták azt a sok fémtákolmányt, ami ott fent van. Így most meglehet az örömöm, hogy bármikor láthatom a Tóka fémvázas csúcsát, ha bekapcsolom a gépemet.
Ezek után visszamentünk a Dochiaba kajálni, majd egy másik utat választva az Izvorul Munteluihoz, ahol a kocsi is állt. Közben a nap is kisütött, ami, ha lehet, még szebbé tette a kilátást, s a havat is megolvasztotta kissé. A visszautunk a sátortábor hűlt helyén (ez a szó szoros értelmében is) vezetett keresztül, majd a Gedeon-sziklák és a Nagyaklos sziklafala között. Gyönyörű látványt nyújtottak. Ezek után egy meredek ereszkedő, majd emelkedő után kiértünk egy valóságos sziklakertbe. A szó szoros értelmében – bármerre néztünk, csodálatos, hatalmas sziklák tárultak a szemünk elé, fenyőcsoportokkal tarkítva. Távolba tekintve pedig csodálatos kilátásunk nyílt a Gyergyói havasokra, az Öcsémtetővel, Egyeskővel, Nagyhagymással és Feketehagymással. Innen a Kisaklos sziklafalai között ereszkedtünk le, majd a Butu-sziklái (Turnul lui Butu) mellett. Az út még mindig nagyon meredeken lejtett, viszont a napot újból felhők takarták, így megint fagyni kezdett. Innen végig erdőben ereszkedtünk, egészen a Poiana Maicilor tisztásig, majd innen a Maicilor-patak mentén szintén erdőben ereszkedtünk az Izvorul Muntelui elé. Itt egy gyors mazsolázás után már indultunk is haza a kocsival.
Visszafele a Pongrác-tetőn egy naplementét is szerettünk volna elkapni, de nem igazán sikerült. Igaz, néhány napsugártól még vörös volt az ég alja.
Végül még azt mondhatom el, hogy a két napi túránkon sem iránytűt, de jóformán még térképet sem használtunk a tájékozódás végett. Szombaton azért nem, mert számomra ismerős helyek voltak, vasárnap pedig azért nem, mert abban a hidegben nem volt kedvem térképet vagy iránytűt fogni. Megnyugtató érzés volt, hogy ott voltak a csomagban, viszont jó érzés volt látni, hogy lehet tájékozódni nélkülük is. Főleg, hogy a Csalhóban jók a jelzések, követhetőek, a térképet pedig indulás előtt megnéztem, és emlékezetemben tartottam.
Mindenkinek jó túrázást!
Andris

2007. augusztus 22., szerda

Szejke-fürdő

Nincs szándékomban élménybeszámolót közölni múltheti kiruccanásomról, csupán néhány dolgot szeretnék megemlíteni.

Sok helyen jártam Hargita megyében Szelykefürdőtől Bálványosig s a Gyimesekig.

Első, amit említenék, az a szelykefürdői élményünk, ami szerintem nem mindennapi. Tulajdonképpen a Szelykén meg sem akartunk állni, de mivel egy másik idei kirándulás alkalmával kimaradt, hát egy hirtelen ötlettől hajtva befordultunk oda. Felfele sétáltunk a székelykapuk között beszélgetve, fényképezve, mikor egy idősebb embert láttunk ülve az egyik kapu mellett. Ügyet sem vetettünk rá, amíg egy egyikünk által feltett kérdésre nem tudtuk a választ. Megkérdeztük a békésen, csenden üldögélő embert, hátha tud valamit. Ő válaszolt is nekünk, méghozzá feltűnően pontosan, szépen, részletesen, majd felajánlotta, hogy, ha óhajtjuk, még elmondhatna több dolgot is a kapukkal és Orbán Balázzsal kapcsolatban. Mivel nagyon informáltnak tűnt, kérdezgettünk tőle. Végül tartott egy kisebb előadást nekünk és egy magyarországi csoportnak is, amely utánunk érkezett. Az előadása nagyon szép, részletes és összefüggő volt, és mindent meg is tudott magyarázni, indokolni, hogy miért éppen úgy volt. Mindezt bármilyen idegenvezetőt megszégyenítő pontossággal és részletességgel. Szóval rengeteg információval gazdagodtunk. Restelltük, de végül csak megkérdeztük, hogy kihez volt szerencsénk. Készségesen be is mutatkozott, Vofkori György volt.


Még néhány könyvét is megmutatta. Lehet, hogy ez szégyen, de mi még addig nem is hallottunk róla. Nagyon jó volt hallgatni az előadását, nem is sajnáltuk rá az időnket.

A másik dolog, amit említenék, az a Büdös-hegyen való túránk kapcsán néhány észrevétel. Elindultunk a Best Western Bálványos szálló mellől, és meglátogattuk a torjai Büdös-barlangot, a Timsós-barlangot, a Madártemetőt, a Gyilkos-barlangot és a Buffogó-lápot. A Büdös-barlangnál a sárga színű kénbekérgezés jelzi a fojtó gáz felső szintjét, illetve a Timsós-barlangnál fehér timsókristályok jelzik a gázok szintjét (ez alatt valószínűleg sárga kénes szín is lehet). A Gyilkos-barlangnál és a Madártemetőnél viszont semmi sem jelzi a fojtó gázak szintjét. Egy ismerősöm mesélte, hogy be akart sétálni a Gyilkos-barlangba, és majdnem megfulladt. Vajon nem volna jó kitenni a Büdös-hegyen oda, ahol nincs, figyelmeztető táblákat? Valahogy úgy, ahogy a torjai Büdös-barlangnál van kitéve. Esetleg még néhány útjelző tábla is elkelne eligazításul, hogy melyik kék pont jelzés mihez vezet. A hegy déli felén, vagyis a főút felől még vannak táblák, de az északi oldalon, azt hiszem, egyetlen egy sincs.

Még egy dolog, amiről írnék: ha véletlenül érdekel valakit egy kényelmes panzió Tusnádfürdőn, elérhető áron, az szóljon, mert tudok egyet javasolni. Nem régen nyitották, szép környezetben található, nagyjából Tusnádfürdő központjában. Nem sokkal drágább a kempingnél, nagyon kényelmes ágyakkal, és azért a pénzért fürdőszoba is van zuhanyozóval és meleg vízzel, illetve konyha, főzési lehetőséggel. Leadhatom a címét és telefonszámát.

Üdvözlök mindenkit!

Andris



2007. augusztus 11., szombat

Barangolás a Radnai-havasokban


Többnapos túrát tettünk a Radnai-havasokban, miközben elindulásunk előtt sűrűn jöttek a "narancssárga" és lehet, hogy egyéb színű időjárás jelentések. Első nap útba ejtettük Óradnát, ahol megnéztük a 12. századi Domonkos rendi kolostor romjait és az óradnai katolikus templomot. Majd feladtuk a hiábavaló próbálkozást, hogy az óradnai Reményik Sándor házat megnézzük, mivel az a helyi katolikus plébánia udvarán van, és zárva volt, ráadásul csengőt sem fedeztünk fel a kapun, és, mivel ebédidőben értünk oda, a kapun döngetni nem akartunk.
Ezután tettünk egy kitérőt Radnaborbereken, megnézve a helyi katolikus teplomot, aminek a falán egy Reményik emlékmű van. Hát van..., de kurta és furcsa: csupán a nevét és születési, illetve elhalálozási adatait tartalmazza. Azt, hogy milyen kötődése, kapcsolata volt Borberekkel, mit csinált, alkotott ott... arról már nem szólt.
Ugyancsak Borbereken felsétálunk az Ördög-szorosba, amit szintén érdemes meglátogatni.Estére felmentünk Újradnáról (Sant, románul) a bláznai hegyimentő menedékházába, és ott szálltunk meg két napra.Másnap egy fantasztikus túrát tettünk a Kobasel csúcs (1835m)- Vörös-csúcs (2113m) -Lála-csúcs (2222m, másnéven Kisünő csúcs) -Ünőkő (2279m) útvonalon. Az idő változó, borongós, záporesős, ködszitálós, ködös, felhős volt. Tehát többször alig láttunk az orrunkig, de mikor akármelyik csúcsra értünk, rövid időn belül, mintha csak egy égi jelre történne, szétváltak a felhők, és rálátást biztosítottak a tájra s a következő útszakaszra. Így bejártunk mindent, amit aznapra terveztünk. Még csodaszép kilátásunk is volt a környező völgyekre, tavakra (Felső Lála-tó, Bila-tó, stb.) és távolabbi vidékekre, valamint elnézhettünk a felhőzet fölött is messzire időnként. Felejthetetlen volt.
Harmadnap átutaztunk Borsafüredre, ahonnan meglátogattuk a Lóhavasi-vízesést. Csodás, 80 méter magas zuhatag. A libegőről meg ragyogó kilátásunk volt a Visó völgyére s a környező hegyekre. A radnai Nagy-Pietrósz viszont végig felhőben volt.
Utolsó nap, miután a borsai meteorológiai intézet egyik munkatársa udvarán sátoroztunk, elindultunk fel a Nagy-Pietrósz felé (2303 m). Felé, mivel már az időjárás miatt nem igazán számítottam arra, hogy odáig feljutunk. Ugyanis majd állandóan esett különböző intenzitással az eső, a hegyek csúcsa ködben vagy felhőben volt állandóan, és, ahogy felfele haladtunk, egyre erősebb hideg szél fújt, egyre nagyobb intenzitással. Végül épphogy eljutottunk a Mosolygó tóig (románul Iezer), ami 1786 méter magasban van, de a szakadó esőben, sűrű ködben és erős szélben az sem volt egyszerű. Nagyon szép a tó, s mikor ott jártunk, annyira ritkult a köd, hogy legalább a tó környékét láthattunk. Viszont a tavat csak akkor vehettem észre odamenet, mikor már majdnem beleléptem. A továbbmenetelt egyöntetűen lemondtuk, mivel életveszélyes vállalkozás lett volna az adott körülmények között. Egy nappal később, vagyis ma, szerdán, állítólag már ragyogó idő van ott is. Ha még ülhettünk volna, ma simán fel tudtunk volna menni.
Ennek ellenére panaszom nem lehet a kirándulásra, mivel tervünket majdnem száz százalékban teljesítettük. Csupán a Radnai-havasok legmagasabb csúcsa, a Nagy-Pietrósz maradt elérhetetlen és megtekinthetetlen számunkra.
Visszafele jövet még megnéztük a 13. századi harinai (Herina) katolikus kolostortemplomot, ami később evangélikus lett.

Üdv. mindenkinek!

Andris

2007. augusztus 5., vasárnap

Rapsonné 2007-es legendája


Az alább leírtak valós tényeken alapulnak, és szereplői létező személyek, ezért mindennemű összehasonlítás általunk ismert személyekkel vagy eseményekkel teljesen helytálló és alapot sem nélkülöző.
Volt egyszer, hol nem volt... – az idén nyáron a marosvásárhelyi EKE szervezésében egy Vándortábor, ahol három elszánt legény és egy ügyes leányzó Vártúrát vezetett. Ezen Vártúra két részből állt, első része a Firtos-, a második pedig a Rapsonné-várához vezetett. Történetünk a Vándortábor egyik napján, a Firtosról Korondra való lejövetelünkkor kezdődött. Ekkor túránk néhány résztvevője nehezményezte az általunk diktált menet ritmusát, jelezve, hogy nekik az ilyen lassú tempó nagyon fárasztó, ezért, hacsak nem gyorsítunk, ők a Rapsonné túráról inkább lemondanának. Előbb megpróbáltuk megmagyarázni, hogy a körülbelül 100 résztvevős, minden korosztályt magába foglaló csapattal gyorsabban nem haladhatunk.
Megoldásként azt találtuk ki, hogy Rogerrel gyorsabb csapatot vezessünk, Szilveszter Csaba pedig Telegdi Andival mögöttünk a lassúbbat.
Erre egy méltóságteljes idős úr odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy ismerem-e a mesét a teknős és a nyúl versenyfutásáról. Mondtam, hogy igen, és azt is tudom, hogy ‘lassan járj, tovább érsz’, de most csak a felmerült igényeknek igyekszem eleget tenni.
A Rapsonné várához való induláskor a csapatot a megbeszélt módon kettéosztottuk. Észrevettem, hogy sokan büszkeségből is a gyorsabb csapatba álltak, olyanok is, akik szemmel láthatólag nem tudták volna a lépést tartani. Néhány személyt tudtam csak visszatanácsolni a hátsó csapatba, hangsúlyozva, hogy ott sem szégyen jönni. Viszont az úgynevezett gyorsabb csapat még mindig nagyon vegyes maradt.
Ekkor olyan ötletem támadt, amit társaimmal sem beszéltem meg. Kihasználva az 5-ös kilométerkőtől az Áprily-forrásig való nyílt terepet, és azt, hogy Roger fedez hátul, gyilkos ritmussal indultam felfelé, amiből a forrásig nem hagytam alább. Roger ideges lett, hogy maradoznak le az emberek, ráadásul minden próbálkozása, hogy engem lassúbb ritmusra bírjon, hiábavalónak bizonyult.
Terveim szerint a nyílt terepen a látótávolság nagy, és ráadásul, aki lemarad, azt mögöttem Roger, vagy a hátsó csapat Csabáékkal összegyűjti. Az Áprily-forrásnál pedig megvárjuk a gyorsabb csapat minden résztvevőjét, és újabb szavazást tartunk, hogy lássuk, kik azok, akik továbbra is a gyorsabb tempóhoz ragaszkodnak. Hangsúlyoztam a lassúbb csapathoz való csatlakozás előnyeit, s elmondtam azt is, hogy innen már szigorúan zárt menetben kell tovább haladnunk, mivel a meredek kaptató erdőben vezet, jelzetlen ösvényen.Ezek után többen nyugodtan megvárták Csabáékat a forrásnál, mi pedig Rogerrel egy 28 fős elszánt különítménnyel rohamoztuk a hegyet. Eleinte átvillant az agyamon, hogy nem ártott volna a túrának ezen szakaszát is lejárnom, ugyanis én eddig csak a hegy túlsó, északi, Juhod-pataka felőli oldalát ismertem. Az Áprily-forrástól s a Rapsonné-sziklájától délre levő völgyet, és onnan fel a hegyre vezető utat csak elmondás alapján. Roger pedig egyáltalán nem járt még fent a várnál.
Aggályaimat eloszlatta azonban, hogy járható ösvény vezetett fel a völgyön egy nyeregig, pontosan a leírtak szerint, onnan pedig újabb ösvényt vettem észre, ami a merdek hegyoldalon majdnem egyenesen haladt, szintén a helyes irányban felfele. Így hamarosan fel is értünk a gerincre, ahol rövid szünetet tartottunk, hogy az emberek kifújhassák magukat. Tudtam, hogy a vártól nem lehettünk messze, de éreztem, hogy körül kellene járjak egy kicsit tájékozódni, hogy vajon jobb- vagy baloldalra van-e tőlünk a vár. Azt is tudtam, hogy ezt nem tehetem, ugyanis a túra résztvevői tudták, hogy mi Rogerrel lejártuk a túrát. Kis pihenő után, de alaposabb gondolkozás előtt, elindítottam a menetet a gerincre való érkezésünk irányától jobbra. Arra gondoltam, hogy, ha a vár mégsem balra van, és arra indulnánk, esetleg a Rapsonné-sziklájához érnénk, amit szigorúan megtiltottak, mivel veszélyes rá felmászni.A csapat jobbra vezénylését tejes magabiztossággal tettem, de röviddel azután rá is jöttem, hogy tévedtem. Az egész nagyon logikus lett volna. Ha mi a vártól balra lettünk volna, a vár és a szikla között, akkor kellett volna lássuk a hegy túlsó oldaláról a Rapsonné-sziklájához és várához vezető jelzéseket. Eszembe jutott, hogy jól emlékszem rájuk. Így mi a vár jobb oldalán, a keleti oldalon értünk ki a gerincre, ami azt jelenti, hogy most jobb fele indulva a vártól épp távolodunk.
Na, jól nézünk ki, gondoltam magamban. Most hogyan fordítsam vissza a menetet? Hogy fognak ezek után bízni bennem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az eszemben. Ráadásul kérdezgették, hogy messzi van-e a vár, amire mondtam, hogy közel van. Hátralestem, s láttam hogy jönnek, de azt is, hogy Rogernek is feltűnhetett, hogy esetleg nem jó az irány. Jó, hogy a völgybeli kánikulához képest kellemes volt a gerincen való erdei séta, de már egyre kevesebb lendület maradt a csapatban. Közben Roger kedte kérni, hogy álljunk meg.
Na, gondoltam magamban, csak azt nem! Legalábbis, amíg egy épkézláb magyarázatot nem találtam a kalandozásunkra, addig nem. Jajj, csak jutna eszembe valami, de gyorsan! Mit mondjak, hogyan vágjam ki magam ebből? De mit? Mit? Mit! Hopp, megvan! Megvan! Született egy ötletem. Igen ám, de ehhez Roger segítsége kell. Csak imádkoztam magamban, hogy segítsen, mert láttam, hogy nem érti, mit csinálok és miért.
Mikor a gerinc egy magasabb pontjára értünk, megállítottam a menetet, és örömmel vettem észre, hogy Roger előrejön, s kissé félrevonul a csapattól. Megbeszéltük, hogy ő most visszamegy vécézni az ösvényen, amerről jöttünk, majd látótávolságon kívül elrohan, amilyen gyorsan csak tud, elhagyja azt a helyet, ahol felértünk a gerincre, és azon túl, nem messze kell legyen a vár. Onnan felhív telefonon.
Vállalta is. Elsietett. Ekkor újra kérdezték, hogy messzi van-e még a vár. Mondtam, hogy azonnal válaszolok erre, csak előbb megkérdeztem, hogy ismerik-e a viccet a székely bácsival, mikor megy a szekérrel, és két gyalogos kérdi tőle, hogy "Mondja bácsi, messzi van-e innen Csíkszereda?". Nem ismerték, így hát elmeséltem, hogy a bácsi mondta, hogy "Nincs messze". Amire a gyalogosok megkérdezték, hogy elveszi-e őket a szekérrel. A bácsi felvette, aztán mentek, mentek... Átszekereztek egy falun, át egy másikon, harmadikon. Az utasok egyre nyugtalanabbak voltak, de restellték megkérdezni, hogy vajon mennyit kell még menni. Mégse lássa az ember, hogy ők türelmetlenek. Aztán csak nem bírták szó nélkül. Megkérdezték újra: "Mondja bácsi, messze van-e innen Csíkszereda?". A bácsi fejcsóválva válaszólta, hogy: "Innen bizony már messze".
Elmondtam ezt a viccet minél bővebbre fogva, hogy adjak időt Rogernek odaérni. Épp befejeztem, és az egyik résztvevő is viccet mondott volna, mikor cseng a mobilom. Roger jelentette, hogy a vár ott van vagy 50 méterre attól a ponttól, ahol a gerincre feljutottunk, de balra. Nem hagytam, hogy a viccet elmondják, hanem közöltem, hogy most már a vár messze van, ugyanis sajnos tévedés történt, s mi az ellenkező irányba indultunk a gerincen, mint kellett volna. A társam épp a várból hív, amit a vécézés közben megtalált. Az egész társaságtól elnézést kértem, és arra kértem, hogy a gerincen induljunk visszafelé, hogy elérjünk a várhoz.
Az emberek mondták, hogy nem hiszik, hogy mi itt eltévedtünk, vagyis, hogy véletlen tévedés volt, hanem úgyis tudják, hogy szándékos "szivatás" volt, mert panaszkodtak, hogy igen lassú, gyenge a menet. De megnyugtattak, hogy kellemes volt kánikulában az árnyas fák alatt menni, és értékelik a humorérzékünket, csak épp ismerjem be, hogy szándékosan csináltuk. Végül, a kedvükért, beismertem, hogy ezen tévedésem valóban szándékos vicc volt, aminek aztán örültek. Azt viszont ők nem tudták, mennyire örültem én, hogy így sikerült kikerülnöm ebből a helyzetből, aminek elővigyázatlanságom az oka. Ráadásul semmilyen utólagos panaszosa sem volt az esetnek.További utunk simán ment, elértünk a várhoz, majd levezettem a csapatot az Áprily-forráshoz a hegy túlsó oldalán, s a forrástól a buszhoz. A busznál már várt minket a lassúbb csapat. Ők hamarabb végigjárták a túrát, és előttünk értek vissza.
A méltóságteljes idős úr mosolyogva figyelte, hogy mi késve érkezünk. Csak annyit jegyzett meg, hogy – mondta előre. Ő tudja, ez így van!...
Andris



Rapsonné és Firtos legújabb legendája

- MÁSIK SZEMSZÖGBŐL -

Volt egyszer hol nem volt ... egy csipetnyi csapat, amely összeverődött, hogy túrára vezesse az eke-táborba csődített, legendás várakra kiéhezett népséget. Íme a vezérek, rangsor szerint: hű Csaba vezér, a szervező törzs egyik veterán kapitánya, őt követte András vitéz, tapasztalt és harcedzett cserkészmester, legmegbízhatóbb szövetségese Csaba törzsének. Félig magyar, félig más származású – mint ahogy a neve is elárulja –, Fenyő Roger, nem volt igazábol a várostrom szakembere, de lelkesedése, amivel igykezett, hogy a csapatot összetartsa és célba juttassa, kötelezte, hogy a többiek között maradjon. Andrea kisasszony volt a legfiatalabb, de legígéretesebb is a vezetők közül.
Első nap csak a Firtos várát vették be a zord időjárás miatt, a Rabsonné-jét csak a második napon. Legendájukat terjesztették, több száz ajakról hangzott el nevük. Ilyen gyakran emlegetve az alvó legendás tündérek életre keltek többszázéves álmukból, és harmadnap (2007. augusztus 3-án) ködfátyolba burkolózva, kíváncsian követték a vármezőről induló túrázó csapatot, amely két nagy autóbuszban alig fért.
Tartod, a gonosz tündérasszonyság, szokás szerint szörnyen irigykedve a testvérére, Firtosra, és legendás várának nagy keletjére – ami súlyosan rongálta “publik imidzsét” –, úgy döntött, hogy kellemetlenné teszi a Firtos vár aznapi látogatását a túristák számára. Hol egyiknek húzta ki a kaptatón a fenyképezőgépét, hogy az 10 percig keresse, hol másiknak okozott orrvérzést. Sárban elcsúsztatta, gallyakkal megkarcolta a kirandulókat. Az elcsigázott túravezetők is könnyű prédájává váltak. A négy közül csak András vitéznek jutott eszébe, hogy még egy kilátóhelyre vigye el a csapatot, a többi három csak a messzi tájat kemlelte: a Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargitákat, illetve a Libán-hágót, Bucsin-tetőt, Somlyó-hegyesét, Nagymező-havasát, Répás-tetőt, Küsmödöt és Siklód kövét. Így a hadsereg tovább vonult anélkül, hogy a hely legmagasabb pontjára kiért volna (1060 m). Újjab pihenőhelyre érvén már mindeniküknek kezdett félrebicsaklani a nyelve: nagy csodalkozva vették észre, hogy “jobb” helyett “balt” mondanak, “felső” helyett “alsó” és “falva” helyett “akna” jön ki a torkukon...
Szerencsére minél távolabb kerültek a Firtos várától, annál gyengébben hatott rájuk Tartod átka, de azért az utolsó csapása még csak most következett.
A harcosok kimerültségükben követelték, hogy Korondon engedjék szabadon őket, hadd kapcsolódjanak ki, és töltődjenek fel új erőkkel. Mivel a ribilliót el akarta kerülni, Csaba vezér egy órára szabadon engedte a seregét. Egy óra múlva, továbbindultak, és az árcsói forrásig meg sem álltak. Itt egészítették ki a vízkészletüket és itt érte őket Tartod utolsó csapása. Mivel az emberekre nem tudott közvetlenül hatni, a forrást gyengítette le, hogy alig csepegett, és sok időbe telt, amíg az üres kulacsok újratöltődtek. Bosszankodtak is, akik maradék folyadékukat korábban nagy optimistán kilöttyintették.
A lelkesebb harcosok kezdtek morogni, egyrészt azokra, akik Korondon szórakoztak, másrészt azokra, akik nem figyeltek a vízkészletükre. Gyorsabb menettempót követelt ambíciójuk és kalandvágyuk, így Andris vitéznek egy – látszólag –remek ötlete született. A csapatot ketté osztotta: egy villámgyors és egy kevésbé gyors zászlóaljra. Közös megegyezéssel arra jutottak, hogy az elsőket ő maga fogja irányítani, a többieket pedig Csaba vezér vette át. A buszokról leszállva a bucsini úton, a több mint 100 főből 34-en már jelentkeztek is a “blietz-kriegre”, míg a többiek szomorúan fejethajtva beletörődtek a teknősbéka sorsba – nagyrészt hölgyek, gyerekek és idősebbek. Fájdalmuk oly keserves és mély volt, hogy még Rapsonnét is meghatotta, aki hajdanán hívő és istenfélő teremtmény volt. Mivel a csapat már az ő hatásköre alatt volt, úgy gondolta, belekavar egy kis paprikás borsot a túravezérek által már megfőzött gulyásba, és teremt igazságot. Szelleme megszállta András vitézt, aki hirtelen őrült tempóval vágtatott fel a szekérúton, mit sem törődve a szétszéledő csapattal, melyet Fenyő Roger zárt. Bátorította is a lemaradottakat, de hiába. A távolság egyre nőtt: 20 m, 30 m… Lassacskán András és Roger között több, mint 100 méter tátongott. Békés természete gátolta, hogy megdorgálja társait, annál inkább feletteseit, de ezt már nem állhatta szó nélkül. Torka szakadtából ordított a fővezér után, kapálózott hosszú karjaival, hogy lasítsanak, álljanak meg, ne széledjenek szét. A többiek is segítettek, fütyültek és kiabáltak. Egy szempillantásra Andris vitéz hátra is nézett, de csak folytatta útját Roger legnagyobb kétségbeesésére, mintha mi sem történt volna.
A fiatal hátvéd már nem tudta, mit is tegyen, gyorsított, ahogy csak tudott a lemaradottakon, de adott pillanatban otthagyta őket, és rohant hanyatt-homlok Andris után, hogy állítsa le. Az Áprily-forrás előtt utol is érte, de már alig volt ereje szólni. A válasz megdöbbentette: a forrásnal pihennek majd, ott a lemaradottakat áttanácsolja a második csapatba, ezért húzott oly keményen.
Közben Csaba vezér dorgálásai sem maradtak el: “Miért hagyta a hátvéd magukra az embereket? Aki nem állja elég keményen a sarat, azt inkább küldjék vissza hozzá!”. Erre a fáradt emberek felbőszültek, hogy a keserves gyaloglást nem azért vállalták, hogy visszamenjenek, majd újból előre rohanjanak a várhoz, mint a veszett juhok.
Szegény András azt se tudta, melyik lábára álljon, mintha mindenki megszállottá vált volna körülötte, a fegyelmezett csapat helyett pedig káoszt, rendezetlen embertömeget látott. Nagy nehezen megvalósult Andris (tulajdonképpen Rapsonné) terve. Öten meg lemaradtak az Áprily-forrásnál, és bevárták a többieket, így véget ért az utolsó átszűrés. Sokan bevallották, hogy a gyors ritmuson azt értették, hogy nem állnak meg olyan gyakran, de anélkül haladnak, hogy rohannának. Volt, aki úgy érzte, hogy bírja és élvezi, de volt olyan is, aki széngyenből vagy büszkeségből maradt. A ravasz tündér mindeniküknek szándékzott megfizetni lelkiismerete szerint és igazságosan.
27-en vágtak neki az ostromnak. Hirtelen, mintha füttyre, csatasorba álltak, és szabályos indiánsorban haladtak. Mostmár voltak pihenők, de a kaptató brutalitása követelte is. Egyszercsak kiértek a gerincre, ahol nem tudták eldönteni, hogy a jobbra vagy a balra vezető út-e az igazi. Roger finoman és diplomatikusan próbálta ajánlani a balra vezető utat, amit ösztönszerűen követett volna, ám semmivel sem tudta indokolni, kivéve a veszélyes, de látványos Rapsonné-sziklákat. Határozott “nem-et” kapott válaszul, de annyira erélyesen, hogy már ő is szentül meg volt győződve, hogy jobbra kell menni. Tudta jól, hogy András vitéz mindig jól és figyelmesen végezte cserkészmunkáját, s ha neki nincs oka felderítőt küldeni, nincs mitől tartania. Jobbra kanyarodtak, követték a gerinc vonulatát, fel, egyre feljebb, majd le, aztan újból fel, és több ilyen szinuszgörbét isleírtak, mire Rogernek hirtelen az ösztön helyett a józan esze kezdte azt súgni, hogy vissza kell fordulni.
A Rapsonné-sziklájától kék kereszt vezetett a várig, de amióta mentek, csak erdészjeleket láttak. Amúgy a várat egy percen belül el kellet volna érniük, ők pedig szinte negyed órája kóvályogtak a hűvös erdőben. Végre hosszabb pihenőt iktatott be a cserkészmester – ezt várta a hátvéd. Tüstént előre ment, picit félrehúzódva feszülten figyelte Andrist, aki ravasz mosollyal közelített, súgván: “itt kell lennie, nem vihették el csak úgy az éjszaka allatt”.
Roger görcsberándult állkapoccsal rimánkodva kérlelte, engedje vissza, nézze meg, mi a helyzet a sziklákkal, addig mindenki pihenjen. A várat már rég el kellet volna érniük. Vagy elhagyták, mert csalóka falait könnyen elkerülheti az emberi szem, vagy egyáltalán nem is arra mentek.
Andris, aki addig valamit nagyon fontolgatott magában, hirtelen derűs arrcal nézett fel, és rábólintott. Nem is kellet kétszer szólni, izzadtan, lihegve rohant is Fenyő Roger, ahogy csak bírt. Közben a hátulmaradt vezető fejéhez csapott. Mesélni kezdte a székely és a pórul járt potyautas történetét. Az utóbbi kerdi, hogy messze van-e Csikszereda, és ha arra fele megy, elviszi-e. A székely valaszolt, hogy nincs messze, és maga mellé ültette. Az utas elaludt, mikor felébredt, újból kérdezte, hogy messze van-e Csikszereda. A döbbenetes válasz nem is késik: hát most már igen!
A harcos csapat olyannyira ki volt merülve, hogy csak páran kapták fel ijedten fejüket a csattanóra. Ez idő allat Roger már a vár pereménél tántorgott, és utolsó erejét összeszedve hívta a társát telefonon. „Megvan a vár, bevette már előttünk a laza csapat!” Andás fejét vakarva jelenti alázatosan, hogy a gerincen eltévedt, hisz ellenkező irányban van a vár. Az emberek többsége azonban nagyot nevetve, bár volt, ki keserves grimasszal kiáltotta, hogy az egész csak humbukk, és szándékosan voltak ide hurcolva.
Csaba vezér valóban hamarabb felért, mint társai, a vár romjaihoz, és nagyot csodálkozott, mikor a fiatal hátvédet látta előbukanni. “Itt felejtettél valamit?” Széles mosolyokkal válaszoltak, majd jókedvű nevetésekkel. Fotózások után a lasúbb csapat indult is. Csak amikor már ereszkedtek a gerinc északi oldalán, érkezett a villámgyors roham csapat, és sziporkáztak a poénok: utolsokból lesznek az elsők és elsőkből utolsók, vagy: lesz még Budán kutyavásár, ezt a jelenetet megjátszották a turavezetők.
Így történt az a nem is mesebeli várcsata Rapsonnénál. Aki úgy vélte magáról, hogy gyenge, most diadalt aratott, elsők között jutva célba, aki kalandvágytól szenvedett, és kilométerhiánya volt, annak sem volt panaszkodni oka, aki pedig csupa büszkeségből maradt, és nem a természet iránti igazi szeretet irányította, az talán még mai napig is emlegeti a két vezér családfáját… Igazság szerint mindenki jókedvvel emlékszik arra a napra, mikor a teknősbéka és a nyúl meséjét gyakorlatba ültették a tündérek, példázva, hogy többet ésszel, mint erővel, s az elsők vigyázzanak, mert utolsók lehetnek, és, aki utolsó, ne csügeddjen és ne adja fel, csak tartsa szemmel a célját, és kövesse rendületlenül, hittel és bízva a Mindenható segítségében.
Itt a vége fuss el véle, s aki nem hiszi, járjon utánam…
Fenyő Roger



2007. július 22., vasárnap

Fogarasi-havasokban

A jó, öreg Volkswagen-Golf hátsó ülésén utaztam, egy hegynyi csomag társaságában. A csomagtartó és a kocsi teteje is tele volt pakolva. Kora hajnalban indultunk Vásárhelyről Engel Sanyival és Gálfi Tibivel, úgyhogy csak valahol a dél-erdélyi Szászföld elnéptelenedett falvaiban virradt ránk. Hamarosan feljött a nap, s ontotta ránk melegét kegyetlenül. Csak remélni mertük, hogy fent, a hegyen velünk tart majd végig, de azért nem fog ennyire perzselni mégsem. Déli irányban a Fogarasi-havasok kékes sziluettje már messziről feltűnt a láthatáron, majd, ahogy hozzá egyre közelebb értünk, annál komolyabb méreteket öltött, mintha jelezni akarta volna, hogy a túra nem lesz játék, sem valami kényelmes természetjárás. Segesvár – Kissink (Cincşor) – Cârţişoara (Kercisora?) útvonalon közelítettük meg a hegyet, majd felautóztunk a Bâlea-vízesés alá. A transzfogarasi műúton felfele az autó műszaki állapota miatt több kényszerű pihenőt is be kellett iktatnunk, így bőven volt időnk gyönyörködni a havas lábánál húzódó erdőben, az előttünk kibontakozó Bâlea-vízesés látványában, a Bâlea-tó felé kanyargó szerpentinúton a sziklás tájban, majd magában a tóban és a körülötte nyüzsgő sokaságban. Autónkat egy tóparti parkolóban hagytuk, s többnapos csomaggal indultunk el a Zerge-nyereg (Şaua Caprei) felé. Meredek, sziklás ösvény kanyargott felfele, melyen viszonylag hamar felértünk. A nyeregből még vetettünk egy utolsó pillantást a tó katlanja felé, arra gondolva, hogy három napig a műutat, vendéglőt és panziókat, de még az autónkat sem fogjuk látni. Érdekes módon e gerinc mintha két, teljesen különböző világot választana el. Nyugati oldalán a Bâlea-tó és az ott áthaladó zajos sokaság. Keletre a Zerge-tó (Lacul Capra) és katlanja. A környező magas gerincek fehéres sziklákkal, üde, zöld fűvel, a tóparti forrás friss vízzel, amint az átlátszóan tiszta tóba csörgedezik - teljesen más érzést kelt a turistában. Aki ide átmászik, az már megbecsüli a természetet, vigyáz annak tisztaságára és csendjére. Mivel a nap már elég jócskán délutánba hajlott, az lett volna okos, ha itt le is sátorozunk. Mi viszont, miután friss vizet töltöttünk, továbbmentünk. Tudtuk, hogy sötétedésig már nem juthatunk el a legközelebbi sátorozó helyig, de reméltük, hogy csak találunk arra alkalmas terepet valahol. A Zerge-tótól keletre levő gerincre feljutva újabb csodaszép tájak tárultak a szemünk elé. A következő völgybe érve viszont hirtelen havas terepen kellett átvágnunk. Az Erdély-szerte napok óta tomboló 35-40 fokos kánikula mellett eléggé fura élmény volt. Nyári öltözetben, meleg nyári estén jeges havon csúszkálni – nem akárkinek adatik meg. A sziklás terepen vezető ösvényen egy hirtelen kanyarultnál két meglepett mormotával néztem farkasszemet, igaz csak egy pillanatig, mert azonnal el is tűntek a sziklarepedésekben. A mögöttem jövő társaim már semmit sem láthattak, de a fényképezőgépemhez nyúlni sem volt időm. Kicsivel később egy középen lyukas, ablakkeretszerű szikla mellett haladtunk el, melyet Sárkányablaknak (Fereastra Zmeilor) neveznek. Nem nagyon értünk rá csodálkozni rajta, mivel szürkülni kezdett, s még amíg a szem ellát, éles gerinc állt előttünk. Épp egy sodronyköteles szakaszon másztam át, mikor zergéket pillantottunk meg a távolban, de fotózni megint nem volt lehetőségem. Egyrészt, mert pont nem volt a kezemben a gép, másrészt, mert tele volt a markom sodronykötéllel, amit ebben a helyzetben nem szívesen engedtem volna el. Már szinte ránksötétedett, mire a Kisárpás-csúcs (Arpaşul Mic, 2460 m) alatt kiszélesedett előttünk a terep annyira, hogy volt hely a sátrakat kihúzni. Guinness-rekordok könyvébe illő dőlésszögű lejtőn sátoroztunk. Reggel korán a sátor bejáratán ébredtem, törökülésben, s ahogy léptem ki onnan, a csomagomat tartanom kellett, nehogy kiguruljon a sátorbejáraton. A napfelkelte élménye a Fogarasi-főgerincről valami felejthetetlen volt. Már ez megérte a sziklás lejtőn való éjszaka gyötrelmeit. Kora reggel indultunk el, és a Kisárpás keleti felén, egy rendkívül keskeny gerincszakasz kezdetén tekinthettük meg két hajdani alpinista – Richard Nerlinger és Herta Ruzicka – emlékművét, akik 1930-ban balesetet szenvedtek. Egyébként a Fogarasi-főgerinc Kisárpás körüli szakaszán szinte egymást érik a keresztek az ösvény mentén. Miután a Nagyárpás-csúcs (Arpaşul-Mare, 2468 m) mellett elhaladtunk, feltűnt a távolban a Nagyvist és Moldoveanu csúcsok által közrezárt kiemelkedő, trapéz alakú gerincszakasz. Ettől arrafelé már nem is nagyon veszítettük szem elől. A Mircii-csúcson áthaladni sem volt könnyű, viszont az onnan való ereszkedés a Podul-Giurgiului-tóhoz előrevetítette a visszautunk egyik komoly megpróbáltatását, mikor ezen kell majd feljutnunk. A tó vizén még jégtáblák úsztak, s a vizet a kifolyásnál megkóstoltuk, majd látva, hogy jó, felfrissítettük vízkészleteinket, megspórolva ezzel a vízért való kitérőt a Podragunál. Nemsokára a Podragu-csúcs (2482 m) mellett haladtunk el, majd a hasonló nevű tengerszemet és menedékházat tekinthettük meg a gerincről. Ezután a Nagyúcsa (Ucea-Mare, 2434 m) és Kisúcsa (Ucea-mică) csúcsai alatt békésen legelésző juhnyájakkal, turistákhoz szokott, veszélytelen juhászkutyákkal találkoztunk, miközben egyre közelebb magaslott előttünk az utunk végcélját jelentő „trapéz”. Figyelem: a csomagját ne hagyja ott senki ezen a szakaszon őrizetlenül, ha hamarosan vissza is tér hozzá, mivel itt a juhászok lopnak! Mi a Nagyvist alatt hagytuk, és szinte megjártuk. Utánunk érkező turistákkal volt szerencsénk, hogy érintetlenül találtuk. A Nagyvist alá érve rövid pihenő után nekivágtunk a meredek kaptatónak, ami előbb a Fogarasi-havasok, és az ország harmadik legmagasabb csúcsára, a Nagyvistre (Viştea-Mare 2527 m) visz fel, majd onnan át a legmagasabbra, a Moldoveanura (2544 m). A Nagyvistről csodálatos volt, ahogy az egész vidék a lábaink alatt terült el. Déli irányban még egy keskeny gerinc vezetett át a Moldoveanura. Messze, alattunk látszott a legközelebbi menedékhely, mi viszont oda már nem ereszkedtünk le. Visszafordultunk, s az eddig megtett utunkban, illetve a környező tájban gyönyörködhettünk. Átjutottunk az eléggé veszélyes szakaszon, ami a Moldoveanura vezetett, majd onnan is megcsodáltuk az alattunk elterülő gerinceket és völgyeket. Nagyon jól kivehető innen fentről a hajdani gleccserek nyoma, ami a völgyeket alakította, hogy aztán a fagyaprózódás által kialakuljon a hegygerinc mai képe. Visszautunk a délelőtt megtett útvonalon nem volt különösebben érdekes. Azt azért mindenképp érdemes megemlíteni, hogy az aznapi kánikulát időnként fehér fátyolfelhők tették elviselhetőbbé. Az időjárásnak különösen hálásak lehetünk, mert itt, a Fogarasiban, három nap folyamatos szép idő meglehetősen ritka, mi pedig négy ilyen napot fogtunk ki. Ebből a legkellemesebb túrázó idő éppen a túránk második, legnehezebb napjára esett. Az első valamint az utána következő napokon egyetlen felhőfoszlány nélküli vad kánikula tombolt. A Podul-Giurgiului-tóhoz visszaérve az aznapi továbbmenetel mellett döntöttünk, megpróbálva sötétedés előtt a Zerge-tóhoz átjutni. Kemény erőpróba volt kimászni onnan a Mircii-csúcsra, mégis a nap legnehezebbnek tűnő feladata a legutolsó, jelentéktelenebbnek hitt gerinc volt, közvetlenül a Zerge-tóhoz való érkezésünk előtt (Zerge-gerinc). Igaz, hogy esti alkonyatban örülhettünk a várva-várt Zerge-tó látványának. Pazar módon rajzolódtak ki előttünk a főgerinc tőlünk nyugatra magasló csúcsai. Mindez a felhőtlen ég alatt, a lemenő nap sugaraiban tündökölve – maradandó kellemes emléket nyújtottak mindannyiunknak. Jókor értünk le a Zerge-tóhoz, mert már alig láttuk a sátorhelyeket a sötétben. Este, vacsora közben, teljes egyetértésben döntöttünk a másnapi lazítás mellett, lemondtunk a Negoiu-csúcs (2535 m) megmászásáról, és inkább egy Vidraru-tóhoz tervezett kirándulásra szavaztunk. Felejthetetlen volt a másnap reggeli lazítás, a kényelmes készülődés. Végül összepakoltunk, felmentünk a Zerge-nyeregbe, ahonnan még egy utolsó búcsúpillantást vetettünk a Fogarasi-havasok talán legszebb sátorozóhelyére, a Zerge-tó katlanjára, majd anélkül, hogy a közvetlen tőlünk északra magasló Vânturătoarea lui Buteanu-csúcsra (2507 m) - mely a Fogarasi-havasok ötödik legmagasabb csúcsa - felmásztunk volna, leereszkedtünk a kocsihoz. A délutánt a Fogarasi-havasok déli lejtőin elterülő Vidraru-tónál töltöttük. Több napi izzadtság után fenséges élmény volt a tó vizében úszni. Hazafele másnap reggel indultunk, így újból élvezhettük a Transzfogaras aszfaltútját. A Bâlea-vízesés közelébe érve tettünk egy kis sétát a vízesésig, és megcsodáltuk az ország egyik legnagyobb zuhatagát. Egészen különleges élmény volt a Fogarasi-havasokban kirándulni, nagyon nehéz, de életre szóló, felejthetetlenül szép élményekkel gazdagodtunk. Andris