Tusnádi csillagtúra

Alcsík lapályáról zord hegyekkel határolt szűk szoroson kényszerül utat törni magának az Olt, hogy folytathassa hosszú és viszontagságos útját a távoli Aldunáig. E borvizektől áztatott fenyves, mocsaras táj Beszédmezőnek nevezett ingoványán volt kénytelen átgyalogolni több ízben is elcsatangolt marhái után az a pásztorlegény, aki aztán csodálkozva vette tudomásul, hogy gyógyíthatatlannak tartott kiütései eltűntek a lábairól. A pásztorfiú gyógyulása 1842-ben történt, ezután figyeltek fel e vizek gyógyító hatására, és kezdődött el a völgyszoros festői környezetében az üdülőhely kialakulása. Éppen 170 éve.

 Tusnádfürdő ma vonzó környezetben meghúzódó kisváros, mely kikapcsolódásra sokféle alkalmat nyújt,  környezetének zord hegyei közt rengeteg látnivaló tárul az idelátogatók szeme elé. E látványosságokból terveztünk minél többet felkeresni a Marosvásárhelyi EKÉ-sek társaságában. A Szilágyi Zoltán „Kunti”-val közösen szervezett három napos kiránduláson húszan vettünk részt.

Péntek délelőtt érkeztünk, majd, miután lefoglaltuk szállásunkat és ebédeltünk, elindultunk a Bánya-patak völgye felé, mely a Dél-Hargita egyik leglátványosabb csúcsával, a Nagy-Piliskével teremt kapcsolatot. Célunk a Piliskei vadászház elérése volt s a tőle északnyugatra elterülő Jáhoros-puszta. Az előző napok esőzései után még elég nagy sár volt és füllesztő, páradús meleg, de szerencsére utunk nagy része árnyékos erdei ösvényeken vezetett. Jól megfigyelhető itt is, ahogy a szűk hegyi medencékben általában, hogy az alacsonyabban fekvő részeken fenyves nő, és csak a magasabb helyeken vegyül lombhullató – itt főleg bükkös és nyíres – erdővel, ahol, mivel jobban éri a Nap, magasabb az évi átlaghőmérséklet, mint a hűvösebb völgyekben. A Bánya-patak mentén vezető kék kereszt jelzés meglehetősen elhanyagolt állapotban van – csupán a Toronykövekhez vezető vadonatúj kék háromszög virít frissen festve – és ezért (no meg az út alsó szakaszáról elágazó jelzetlen csapások miatt) alaposabb odafigyelést igényel, hogy mindvégig a patakot követő, jelzett ösvényen haladjunk. Szerencsére, ahogy meredeken emelkedünk, fokozatosan elmaradnak az erdőkitermelés nyomai, és igazi érintetlen fenyvesnek örülhetünk, mely a nap tűző sugaraitól is véd. A patak forrásvidékéhez közeledve az ösvény kanyargósabbá válik, majd lankásodni kezd, és felvezet a főgerincre annak egy meglehetősen éles kanyarulatánál, a Nagy-Piliske déli lábánál. Innen a Nagy-Piliske keleti oldalán vezető kék sáv jelzést követtük észak felé, melyről néha kilátásunk nyílik a szemben magasló Csomád erdős kúpjaira, miközben egy merítős forrás mellett haladunk el, majd kiérünk az északi hegyláb alatti hangulatos tisztásra.

 Ez utóbbi szomszédságában egy kisebb magaslaton áll a Piliskei vadászház gondosan rendben és tisztán tartva, készen bármely erre tévedő vándor fogadására.

 A házat körbevevő, rügyező fenyők közül kitekinthettünk a Csomádra és a messzi alattunk látszó Tusnádfürdő házaira.

Rövid pihenő után kimentünk a közelben levő Jáhoros-pusztára, melyre a főgerinc kéksáv jelzése vezet, és ahonnan jó kilátást reméltünk észak-északkeleti irányban a Csíki-medencére a messziről felismerhető Nagy-Somlyó hegyével s a mögötte húzódó Csíki-havasokkal fel egészen a Nagyhagymásig. A remélt kilátást még megengedték nekünk a mezőt tarkító és egyre magasabbra növő fenyők, de lehet, ha pár év múlva jövünk, már a Jáhoros-puszta helyén ligetes fenyőerdő fogad, akadályozva a rálátást a környező vidékre.

 A mező különböző pontjairól megtekinthettük a Nagy-Piliske csúcsát (1374 méter) a tőle délnyugatra vezető főgerinc vonulatával, a tőlünk északnyugatra levő Mitács hegyét (1282 méter), keleten viszont az Ölyves-tető oldala zárta a kilátást.

Miután megcsodáltuk az elénk táruló panorámát és a zöld ezerféle árnyalatát bemutató havasi táj látványát, az errefelé megismert úton indultunk vissza. A Toronykövekhez vezető kék háromszög elágazásánál a csapat kettévált, nagyobbik része folytatta útját az onnan már közeli Tusnádfürdőre, míg öten tettünk még egy kitérőt. Ez eléggé kalandosra sikerült, mivel a Bánya-patak egyik mellékpatakához érve az addig kifogástalanul felfestett kék háromszög jelzések hirtelen eltűntek, és sem a patak mentén, sem az onnan elágazó ösvényen nem folytatódtak. Végül a bal part fölötti meredeken egy széldöntés fölött fedeztük fel a jelzést, és kezdhettük a kapaszkodást, mivel az szinte légvonalban, egyenesen vezetett az első sziklához, ahova mondhatni: „fától fáig” másztunk. Itt a szikla előtt pad vár, melyre sokaknak szüksége lehet a rendkívüli kaptató után. A szikláról kitekinthettünk a Bánya-patak völgye fölött Tusnádfürdőre s a szemben magasló fenyves hegylábakra. Kisebb ereszkedő, majd újabb mászás után még egy szikla következett, ahonnan a kilátás valamivel jobb is, mint az előzőtől. E második szikla közelében egy földön heverő táblát is találtunk, melyet aztán a visszaúton ráerősítettünk egy fára, megfelelő pozícióban. A tábla a harmadik és legnagyobb sziklacsoporthoz irányít, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az egész Tusnádi-szorosra s a környező hegyekre, valamint a Bükszádi medence északi részére.

 Másnapi túránkat az Apor és Mikes források felé indítottuk, ahonnan következett a meredek, de szerpentines, piros kereszttel jelzett ösvény a Csomád-nyeregig. Fent megpihentünk, majd leereszkedtünk a Szent Anna-tó és Mohos-tőzegláp kráterei közé épült kempinghez, ahonnan a lápban tett látogatás következett. Megtekintettük e vulkáni kráterben meghúzódó valamikori tó helyén maradt magashegyi fellápot és különleges – az utolsó eljegesedés óta itt rekedt – tundrai növényzetét. A Csomád öregebbik kráterében létezett hajdani tó a Szent Anna-tó négyszerese volt, ma viszont erősen savas vegyhatású vízzel rendelkező tószemekkel tarkított, tőzeggel és különböző mohafajtákkal feltelt mocsár, melyet az északkeleti részén a Veres-patak csapol le.

 Miután kijöttünk a Mohosból, a Szent Anna-tó felé vettük utunkat, de előbb tettünk egy kitérőt a Tó-bércén, amely a kráterfal déli részét képezi, és ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Bükszádi medencére, a Zsombor-patakán túl magasló Nagyhegyesre (1107 méter) a mögötte húzódó Bodoki-havasokkal, Uzonkafürdő szomszédságában a Hargita legdélebbi kúpjára, a Nagy-Murgóra (1015 méter), valamint tiszta időben a Baróti-hegység fölött előtűnhetnek a párából a Déli Kárpátok a Bucsecstől a Fogarasi havasokig. A Tó-bércéről a kék kereszttel jelzett ösvényen lejutottunk a tóhoz, ahol megebédeltünk, kipihentük addigi fáradalmainkat Európa egyetlen vulkáni krátertavában gyönyörködve. Egyesek úsztak is.

Következett túránk kevésbé kellemes része, a Szent Anna-tó kráteréből való kijutás a Csomád-nyeregig, de – a mászás kellemetlenségét enyhítendő – útba ejtettük a kilátót, ahonnan még egyszer megcsodálahattuk a tavat és környékét.

 A Csomád nyeregből a Vártető (1080 méter) felé vezető kéksáv jelzést követtük, mely mindvégig erdőben ereszkedik, majd a Vártető és Szurdoktető (1267 méter) közti nyeregből tettünk egy kitérőt a várba. A vár útján, majd a hajdani jókora várudvaron keresztül a kék pont jelzéseket követtünk a kilátóig, ahol meglepetésünkre a fenyők és nyírfák lombja takarta a kilátást. Így nem vethettünk egyetlen pillantást sem az alattunk elterülő Csíki medencére, a Csomád szemben magasló csúcsaira s a Csíki havasokra.

Itt úgy döntöttünk, hogy nem időzünk a környék legnagyobb – székely szimbólumokat és rovásírást is őrző – árpádkori várának megtekintésével, hanem visszaindulunk. A Vár-Vápa-patak völgyén vezető ösvényen lefele menet még elcsodálkozhattunk a sűrű erdőben szerteszét heverő jókora kövek zöldes-mohás látványán.

 Vasárnapra – mivel aznap még haza kellett érnünk szavazni – csupán egy rövid, de annál szebb túrát iktattunk be a Tusnádi-szoros legjobb kilátóhelyére, a Solyómkőre (824 méter).

 A Nagy-Piliske e keleti nyúlványára piros háromszög jelzéssel ellátott ösvény szerpentinezik fel, hogy az ott felállított kereszt mellől a Tusnádi-szoros egészének festői szépségét, zöldellő fenyvessel borított hegyeit, a lábaink alatt látszó fürdőváros fehér házait, a Csukás tó zöldes-barnás vizét, a távolban látszó Bükkszádot és északi irányban az Alcsíki medencét csodálhassa az idelátogató. Hargita megyében kizárólag itt található meg egy apró, törékeny sárga virágú növény, a Teleki Hölgymál (Hyeracinum Telekianum), ezért a Solyómkő botanikai rezervátum.

Visszautunkon tettünk egy kitérőt a Nyerges-tetőre, ahol Tuzson János és alig kétszáz fős székely honvédserege próbálta feltartóztatni az orosz túlerőt, de árulás áldozatává váltak 1849. augusztus elsején, s elestek mindannyian. Emlékükre kőkeresztet állított az utókor, de ne feledjük, hogy a hely több tatár betörés áldozatainak végső nyughelye is.

Tuzson János és kis csapata lemészárlásának hírére adta fel tusnádfürdői állását az Alvégi sziklán Gál Sándor és néhány száz fős serege, ahonnan három ágyúval sikerült feltartóztatniuk 1849. július 5. és augusztus 2. között az orosz-osztrák túlerőt. Az alvégi szikla későbbi neve Ludmilla kilátó, melyet Kőrispataki Kálnoky Ferencné grófnőről neveztek el, és pavilont építettek oda. Valamilyen csoda folytán egy tévétorony pont a pavilon helyére került, eltűntetve ezáltal az emlékhelyet az idelátogatók szeme elől.

A Nyergestetőről még elmondhatjuk azt is, hogy, aki kopjafát, netán keresztet szeretne állítani a saját nevével, itt bátran megteheti, a Tuzson János és honvédei emlékére állított kőkereszttel szemben levő oldalon álló hajdani erdő hűlt helyén ugyanis számos önkormányzat és több tisztelt honfitársunk megtette már ezt. Bárki idelátogató elcsodálkozhat a rengeteg kopjafán, melyeken sehol sem szerepel az áldozatok neve, csupán az állíttatóé, de az elől, büszkén és hivalkodóan. Elavult volna a jó öreg szokás, hogy koszorúval, esetleg virággal tesszük tiszteletünket hőseink sírjánál, vagy ehhez ma már legalább egy kopjafa szükséges?!

Andris

Csomádban, szeptemberben

Szeptember elején döbbentem rá, hogy az idei nyárból kimaradt valami. Méghozzá valami nagyon fontos, egy íratlan, saját magammal szemben tett fogadalom teljesítése. Ugyanis nagyon rég határoztam el, hogy minden évben legalább egyszer úszom a Szent Anna-tóban. Az idén pedig még nem úsztam benne, mivel csak tavasszal, áprilisban jártam ott, akkor pedig sem idő nem volt úszásra, sem a víz nem volt még arra alkalmas. Ráadásul nem is emlékszem, mikor, melyik évben volt példa utoljára arra, hogy úgy teljen el egy év, hogy ne ússzam egyszer sem benne.Ezeket tudva, elképzelhető, milyen kétségbeesetten szerveztem a tusnádfürdői kirándulást szeptemberben, remélve, hogy hátha sikerül, legalább néhány métert is, de egy keveset úsznom a Szent Anna-tóban.Most, e sorokat írva is, alig tudom elhinni, hogy ez sikerült. Méghozzá, az úszáson kívül, olyan helyeket is bejártam a környéken, amiket nagyon rég, vagy soha nem is láttam. Ez köszönhető egyrészt a felújított jelzéseknek is, de a lelkes társaságnak is, akik kitartottak mellettem.Felhős, nyirkos reggelen indultunk el Tusnád-fürdőről a jól ismert szerpentinúton a Szent Anna-tó felé. Épp, hogy borvizet tölteni álltunk meg az Apor- és Mikes-forrásoknál. Onnan a szerpentin kacskaringóit legtöbbször egyenesbe véve igyekeztünk felfele. Meglepően rövid idő alatt, alig másfél óra elteltével, fent voltunk a Csomád-nyeregben.

Innen nemsokára feltűnt a Nagycsomád csúcsa (1301 m) felé vezető mellékösvény. Mivel ott eddig soha nem jártam, s az időbe is kényelmesen belefért, rátértünk a vadiúj jelzésekkel ellátott letérőre. Alig negyed óra alatt felértünk a csúcsra, ahonnan kilátásunk nem sok volt. Mindössze néhány közeli sziklát fedezhettünk fel a sűrű erdőben... Jó érzés volt viszont, hogy az addigi ködös-felhős időt megtörte egy néhány, egyelőre bátortalan napsugár. A csúcsról visszatérve a tó felé vezető ösvényre hamarosan leértünk a Mohos-pusztájára, vagyis a Szent Anna-tó vízválasztóján levő kempinghez.Mivel a Mohos-tőzeglápba való belépésre több mint egy órát kellett volna várnunk, úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a tóhoz. Csakúgy, mint az eddigi tájak, a tó és környéke is nagyon szép volt a koraőszi napsütésben. Ennek a napsütésnek, valamint a néhány percig szünetelő szélnek köszönhetően sikerült úsznom is. Ezután láttuk, hogy a Mohosba való következő belépőt is elkéssük, mivel túl sokáig gyönyőrködtünk a tájban.Így egy másik régi tervemet is sikerült megvalósítsam, éspedig a kráterperemen való tó körüli túrát. A tótól az Unio motel felé vezető kék kereszt jelzésen felmentünk a Taca (1175 m) és Tóbérce (1123 m) közötti nyeregbe., majd egy felejthetetlen túrát tettünk a Tóbércén végig, a Szent Anna-tó fölötti kempingtáborig. A Tóbércéről csodaszép kilátásunk nyílt a Bükszádi-medencére és a Bodoki-hegységre. Az északi oldalon néhol a Szent Anna-tóra láthattunk le a fák között, míg keleten a Kövesponk (1125 m) zárta a láthatárt. Nyugaton a Taca, illetve az alatta levő erdőrengeteg takarta az Olt-völgyét, délnyugaton viszont nagyon jól kivehető volt Sepsibükszád egy része, mögötte pedig, az Olton túl, kimagaslott környezetéből a Nagy-Murgó kúpja (1015 m).
A tájban gyönyőrködve, szinte észrevétlenül jutottunk vissza a kempinghez, ahonnan a Nagycsomád csúcsa tárult a szemünk elé. Szinte el sem hittük, hogy a délelőtti borús időben ott jártunk fent.
Mielőtt visszaindultunk volna, még megcsodáltuk a Mohos-tőzeglápot így felülnézetből, az erdő alól, majd folytattuk utunkat a Csomád-nyeregig, ahonnan a Vártetőn keresztül verető úton ereszkedtünk Tusnádfürő felé. Itt viszonylag hamar elértünk a Vártetőre való letérőig. Ha eddig mindehol felújított jelzéseket és utakat találtunk, ezen letérő egyáltalán nem volt jelezve, nemhogy a valamikori jelzések újrafestését várhattuk volna.Szerencsére a kidőlt fatörzs mögötti „vár útja” könnyen követhető, így nem okozott nehézséget a jelzések szinte teljes hiánya. Alapos vizsgálódással még néhány hajdani kék pont jelzést is felfedeztünk, vagyis többnyire ezek nyomait. Egy nagyobb sziklán egy jobban kivehető régi kék pont, és körülötte kék kör jelzést is találtunk. Az út egy kanyarulatában hatalmas mennyiségű medveürüléket kerültünk ki. Ez nem volt valami bíztató jel. Ennek ellenére felmentünk az úton a várba, be a valamikori várkapun, egészen egy túlsó oldalon levő régi kör alakú építmény romjaihoz. Innen, mivel a várudvarra a sűrű bozóttól reménytelen lett volna bemenni, visszaereszkedtünk a várfalig, majd tettünk egy túrát a várfal tetején, a várkaputól indulva keleti irányban. Érdekes látványban volt részünk. A várfalból néhol fák is nőttek ki, köztük néhány hatalmas fenyő, majd egy magasabb falmaradvány zárta utamat, s meglepetten vettem észre az alattam levő jókora mélységet. Egy igazi fal tetején álltam. Szinte észre sem vettem, hogy jutottam fel oda. Sajnos, mivel az idő lassan sürgetett, és a róvásírásos köveket megtalálni amúgy sem sok esélyt láttunk, visszafordultunk, de azzal a komoly elhatározással, hogy ide lehetőleg tavasszal, mikor a terep jobban belátható, még visszajövünk, és alaposabban körülnézünk.
További utunk a Várvápa-patak völgyén, a Vártető (1080 m) és Szurdoktető (1267 m) között ereszkedett. Menet közben jutott időnk bőven gyönyőrködni a Vártető nyugati oldalának kőgörgetegében. Itt rengeteg mohával benőtt kő tette színesebbé utunkat.
Tusnádról visszapillantva még egyszer megcsodáltuk a Vártetőt és Szurdoktetőt. Ezután szinte az egész városon végiggyalogoltunk az Apor- és Mikes-forrásokig, ott minden flakont borvízzel megtöltöttünk, majd összeszedtük csomagjainkat a szállásról, és mentünk is az állomásra.
Későn, éjfél előtt ért a vonatunk Vásárhelyre. Mi meglehetősen fáradtan értünk haza, de örömmel, hisz nagyon szép kirándulásban volt részünk. A szombati esős időt vasárnap csodaszép (s az utána következő nap esőit elnézve szinte hihetetlen) napsütéses idő követte, így a rengeteg pozitív élmény kárpótolt mindenkit a kirándulás és az utazás fáradalmaiért.

Andris

Tusnádfürdő környéki túrák

Április utolsó hétvégéjén Tusnád-fürdőn kirándultunk, ahol néhány érdekes helyet kerestünk fel. Minden évben legalább egyszer eljövök ide, mégis nagyon ritkán került erre sor tavasszal. Nagyon szép és érdekes ilyenkor ez a vidék, annak ellenére is, hogy a természet még csak most kezd kibontakozni.

Első nagyobb túránk a Vártetőre, innen a Mohos-tőzegláphoz, majd a Szent Anna-tóhoz vezetett. A Várvápa-patak bal oldalán felkapaszkodó ösvényen indultunk el Tusnádfürdőről, ami hatalmas kőgörgeteg szétszórt sziklái között, fenyőerdőben vezetett.
Ezen a Vártető (1079 m) és a Szurdok-tető (1267 m) közötti nyeregbe értünk ki. Innen a jelzett ösvény déli irányba vezetett tovább, a Csomád-nyereg felé, de én tettem egy kitérőt a Vártetőre, és megnéztem a régi földvár maradványait.
A nyeregből északkeleti irányba elindulva, egy nagyobb kidőlt fát megkerülve, egy széles út, a vár régi útja tárult elém. Ezen hamar feljutottam a vár területére. A Vártetőt fenyves borítja, de a vár udvara málnabokrokkal van tele. Így igazat adok a híreszteléseknek és figyelmeztetésnek, hogy málnaérés idején itt ne nagyon mászkáljak, ugyanis hírhedt medvés hely ez.
Az elég magas málnabokrok ellenére szép kilátás kínálkozik. Legalábbis az egyik ott heverő szikláról láthattam az Alcsíki-medencét és a Csomád-hegycsoport csúcsait is. A Vártető körül, de kissé lennebb, a régi várfal maradványai is látszanak. Ez néhol csak földsánc, de egy figyelmesebb szemlélő több helyen is falmaradványokat fedezhet fel. Ez a vár, kitűnő földrajzi fekvése folytán, valamikor messziről uralhatta az Alcsíki-medencét és a Tusnádi-szorost.
Visszatérve a Csomád-nyereg felé vettük utunkat, ahol a tisztáson levő jelzőoszlopot kidőlve találtuk. Ezt kitámasztottuk, bár alaposabb rögzítésére lenne ott szükség.
Ezek után kellemes volt a Mohos-tőzeglápban tett kirándulás is, amiből ilyenkor, különösebb forgalom híján, az idegenvezető többet mutatott meg. Ezen kívül sikerült eljutnom a Mohos-tőzeglápból kifolyó Veres-patakhoz is. Ezt már két évvel ezelőtt is meg szerettem volna nézni, de akkor egy medve visszafordított. Igaz, málnaérés volt, és, mivel a Mohos szélein málnabokrok vannak, meg is értem őkelmét. Most is nehezen megközelíthető a hely, de a sűrű bozót ellenére alá tudtam tekinteni a 40 - 50 méter mély kanyonszerű szakadékba.
Utunk a Szent Anna-tóhoz, majd Tusnád-fürdőre vezetett. Kevésbé említésre méltó, hanem a csapat meglehetősen elfáradt estére. Másnap a pihenést választották.
Én másnapra egy Nagy-Piliske túrát terveztem, amihez társnak felhívtam Gálfi Pétert, tudván, hogy ő is szeretne túrázni ezen a vidéken.
Másnap reggel Péterrel a Bánya-patak menti úton indultunk el. Az út a leírásnak megfelelően vezetett felfele a Hargita főgerincéig (lásd: Zsigmond Enikő – Csomád hegycsoport, Tusnádfürdő és környéke). Így többszőr kereszteztük a Bánya-patakot, előbb fenyőredőben haladtunk, majd ez fokozatosan vegyes erdővé vált. Felfele haladva a kaptató egyre meredekebb lett, majd elhagyva a patakot, egy szerpentines szakasz után beletorkollot a kék sávval jelzett fő hargitai gerincútba.
Innen, kilátást remélve, tettünk egy kitérőt a megyehatáron a Hollópatak-tetőre, de egy hangulatos sétán kívül különösebb kilátásban ott sem volt részünk. Itt mindent erdő borít ezen az oldalon.
A főgerinc útjára visszatérve előbb erdőben haladtunk északkeleti irányban, a Nagy-Piliske keleti oldala mentén, majdnem szintben egy forrásig, ahonnan jobbkéz felől már Tusnádfürdő házai kezdtek látszani. A forrást megtisztítottuk a benne levő egértetemektől, majd folytattuk utunkat. Egy enyhe kaptatóval kiértünk a Nagy-Piliske északi oldalának tisztására, ahol a fenyők között feltűnt a piliskei vadászház. agyon szép ez a hely. Innen keleti irányban megtekinthettük Tusnádfürdő északi részét és szemben a Csomád-hegycsoport csúcsait: Vártető, Szurdok-tető, Komlósárok-tető, Nagy-Csomád, Mohos-csúcs, Fűharam, Nagy-Haram. A vadászház elég jó állapotban van. Ajtaját beringlizve találtuk, bent egyik oldalt fekvőhely van kialakítva, az ajtóval szemben pedig tűzhely, mellette tűzifa és seprű a falnak döltve. A ház mellett egy fedett részen asztal és pad. A ház előtt tűzhely látható, nem messze tőle pedig egy kopjafa.Miután még egyszer gyönyörködtünk a kilátásban, felmentünk a Nagy-Piliske csúcsára. Ha eddig is lépten-nyomon medveürülékkel találkoztunk, innen felfele még több volt, különösen a Nagy-Piliske (1374 m) északkeleti pillérén levő málnás körül. A csúcsra meredek kaptatón másztunk fel, előbb fenyők közt, majd az előbb említett málnáson keresztül, aztán vegyes erdőben. A csúcs körül hófoltokat találtunk, majd egy kis tisztáson feltűnt a csúcsot jelző métafa. Ezt keletről, délről és részben nyugatról is fenyők övezték. Észak felé viszont a kis tisztásról szép kilátásban volt részünk, a Hargita déli vonulatának főgerincére. Látszott a Mitács (1282 m), a Kapus-hegy (1424 m), végül a Kakukk-hegy ( 1558 m) zárta a láthatárt.
Innen visszaereszkedtünk a vadászkunyhóhoz, majd folytattuk utunkat északnyugat felé. A visszautat a Jáhoros-puszta érintésével a Toronykövek felé terveztük. A Jáhoros-puszta nagyon szép, füves legelő. Innen visszapillantva láthattuk a Nagy-Piliskét, észak felé a Hargita főgerincét a Kakukkhegyig, északkeletre pedig a Csíki-medencét Csíkszeredával és a Somlyói-hegyet a nyereggel, továbbá a Csíki-havasokat.
További utunk végig sűrű erdőben vezetett, előbb egy jelzetlen ösvényen, majd úttalan utakon, a Toronyköveket keresve. Hogy mit találtunk meg, azt pontosan nem tudom, annyit viszont igen, hogy a Toronykövek nincsenek pontosan a térképen bejelölt helyen. Nem kevés bolyongás után – a Toronyköveket jelölő helyhez viszonylag közel – csodálatos sziklaalakzatokat találtunk. Ezek lettek volna a Toronykövek? Mindenesetre alig vettük észre őket a sűrű erdőben. A Toronykövekhez még feltétlen visszatérünk, ha minden jól megy.
Végül egy patakmederbe ereszkedve folytattuk utunkat, ami kivezetett bennünket a Bánya-pataki útra, ahonnan különösebb kaland nélkül visszaértünk Tusnádfürdőre.
*********************************
A tusnádi Vártetőn levő vár a székelyföldi ősvárak egyik legjelentősebbike. A Vártető egy csonkakúp alakú hegy a Tusnádi-szoros bejáratánál, az Olt bal partján. Ennek fennsíkjára épült valamikor Erdély egyik legnagyobb koraközépkori vára. Keletkezése a történelem ködébe vész. A várban végzett ásatások során Árpád-kori leletanyag került elő, de ezek leírása sajnos nem elég pontos. A közelmúltban a várfal kövein több székely-róvásírásos feliratot fedeztek fel, amelyekkel még nem foglalkozott komolyabban a magyar írástudomány.
A várat a betelepülő székelyek megerősítették, kőfala és bástyás erődje volt. Kitűnő elhelyezkedése folytán nagyon jól ellenőrízhették innen az Alcsíki-medencét és a Tusnádi-szorost. Orbán Balázst idézve: „E vár Bálványhegyi várnak is hivatik, mivel a hagyomány szerint ott bálványoknak áldoztak. S nem is lehetetlen, hogy az összefüggésben volt az ősök vallásához oly szilárdan ragaszkodó Aporoknak torjai határon lévő Bálványos-várával, és hogy az szintén az ős szittya vallásnak volt egyik utolsó menhelye, hol a mindinkább tért foglaló keresztyén hit ellen védte magát. Mindenesetre bár melyik nép építette is az e vonalon lévő sor-erődöt, az hatalmas és hadtanilag kifejlett nép volt, mely a tusnádi hegyszorosnak jelentőségét felfogni és méltányolni tudta...”
Történelmi múltja mellett ma inkább turisztikai jelentősége van, mivel csodálatos panorámapont. Falmaradványok, bástyaromok ma is felfedezhetőek. A várudvar területén szétszórtan hatalmas köveket találtunk, egyébként nagyon benőtte a málna meg az erdő.

Andris