2007. október 28., vasárnap

Történelmi emlékek közt Munkácson


E
gy szakmai konferencia alkalmával Kárpátalján, egészen pontosan Munkácson voltam néhány napig, s az alkalmat kihasználva igyekeztem minél több helyi nevezetességet megtekinteni.
A román–ukrán határátkelés után a nagyszőlősi járás déli, határmenti falvain haladtunk keresztül, majd Tiszaújlaknál vezetett át az utunk a Tiszán. A nagyszőlősi járásban jelentős a magyar nemzetiségű lakosság száma, különösen a déli és nyugati részeken, ahol 90 százalékos többséget is alkotnak. Beregszász, illetve a beregszászi járás következett, amely Kárpátalja legnagyobb százalékarányú magyar lakosságot számláló vidéke. Sajnos, mire ideértünk, már elég sötét volt, így nem sokat láthattam a városból vagy a tájból.
Munkácshoz közeledvén már messziről észrevehető volt a vár, a sötétség ellenére. Impozánsan magaslott az esti megvilágításban a várhegy tetején. Ettől nem messze haladtunk el a busszal, majd a belvárost kikerülve érkeztünk meg szállásunkra, a Latorca szállodába.


Munkács Kárpátalja központi részén terül el, a Latorca partján, az alföld és a hegyvidék találkozásánál. A munkácsi járás székhelye. Lakosságszáma szerint Kárpátalja második legnagyobb városa (Ungvár után). A 2001-es népszámlálási adatok szerint a többmint 80 000, lakos közül többmint 60 000 ukrán, 7000 orosz, 7000 magyar és 1000 cigány volt.
Az ottani közbiztonságról keringő különböző rémhírek és ijesztgetések ellenére szabadidőmben városnéző útra indultam. Első benyomásom az volt, mintha egy időutazáson lennék egy 5–10 évvel ezelőtti erdélyi nagyvárosban. Nincs annyi reklám és nagyáruház, mint nálunk. A házak mintha kopottabbak lennének, és az utak is valamivel rosszabbak. Mégis a belváros egy közép-európai nagyváros központjára emlékeztet. Nagyon tetszett pédául az, hogy a belvárosi utcák épületeinek a homlokzatát nem bontják meg semmiféle legújabb kori ízléstelen építmények. A sétálóutcák kockaköveinek, szobrainak elhelyezése és a zöldövezetek kialakítása hangulatos. A belvárosnak megőrizték a hagyományos jellegét, sőt még a falakat sem festették túlságosan hivalkodó színekre. A külvárosok pedig nem túlzsúfoltak, van helye a zöldövezeteknek, a parkolóknak és sok a sportpálya is.
Szállodánktól egy szélesebb utca vezetett egyenesen a városközpont felé. Itt előbb az 1795-ben épült református templomot tekinthettük meg, melynek bejárata fölött egy falba vésett latin nyelvű felirat van, ami az építés évszámát is közli. Tornya 1814-ben lett kész. Mielőtt a főtérre kiértünk volna, bal kéz felől Munkács új római katolikus templomát láthattuk, ami 1903-ban épült eklektikus stílusban, Czigler Győző tervei alapján. Mögötte a Szent Mihály-kápolna áll, ami a XIV. századi Szent Márton-templom fennmaradt szentélye. A régi templom főhajóját, késő gótikus mellékhajóját és tornyát 1904-ben rossz állapota miatt lebontották. A főtéri sétálóutcán többek közt a híres festő, Munkácsy Mihály (1844–1900) mellszobrát tekinthettük meg, amelyen magyar felirat is olvasható. A szobortól nem messze áll a Munkácsy Mihály szülőháza helyén emelt épület. Ennek falára emléktáblát helyeztek. Ugyanazon sétálóutca másik végében, a munkácsi városháza épülete előtt áll a két IX. századi szerzetesnek emléket állító Cirill- és Method-szobor. A főtér magas házsorai mögött látható a Rákóczi-kastély. Ez egyemeletes épület, melynek északnyugati szárnya rejti magában a híres fejedelmi lakot, amelyet a XVII. század leírásai szerint „Fejérház"-nak neveztek. Végül a város főutcáját a szecessziós stílusban 1899–1901 között épült városháza kétemeletes, hatalmas épülete zárja. Ezután kisétáltunk a közeli Latorcán átívelő hídra, ahonnan külvárosi negyedekre és sárgás-vöröses levelű fákkal tarkított dombokra nyílt kilátás.
Munkács leghíresebb nevezetessége a munkácsi vár, melyet másnap délután látogattunk meg. A munkácsi vár a Latorca bal partján, egy hetven méter magas, meredek kúp alakú, vulkanikus eredetű hegytetőről tekint alá a Kárpátok lábáig előrenyúló sík vidékre. Mögötte a Kárpátok méltóságteljes vonulata látszik.
A vár keletkezéséről írott források nem állnak rendelkezésünkre. Régészetileg bizonyított azonban, hogy a jelenlegi formájában ismert erődítmény helyén egykoron fából épült erődítmény állt. Ennek első említése 1064-ből való. A monda szerint Álmos vezér építette, és a honfoglaláskor a hegyeken való sok vesződséggel járó átkelés emlékére kapta a nevét (Munkás?). 1085-ben Szent László itt verte le a Salamonnal szövetséges kunokat.

Miután 1241-ben a tatárok elpusztították, IV. Béla külföldieket telepített ide. 1395 körül Zsigmond király a várat Korjatovics Tódor hercegnek adományozta, aki itt jelentős erősítéseket végzett. A várat védősánccal és fallal vetette körül, valamint négy sarokbástyát is építtetett. Az új erődítmény képes volt ellenállni az ostromoknak, a 86 méter mély várkút pedig a vízellátást biztosította. 1514-ben a vár és doméniuma a magyar korona tulajdonává vált, és tulajdonjoga királyról királyra szállt. 1573-ban II. Miksa császár Magócsi Gáspárnak zálogosította el a várat. Ekkor nősült be Rákóczi Zsigmond a Magócsi családba, s így jutott a vár később a Rákóczi család birtokába. 1672-ben Zrínyi Ilona ide vonult vissza, és itt kötött házasságot 1682. június 15-én Thököly Imrével, aki így megszerezte a várat. Thököly veresége után Zrínyi Ilona 1686-tól 1688. január 18-ig tartotta a várat a császári seregekkel szemben. A Rákóczi-szabadságharc kezdetén II. Rákóczi Ferenc itt szenvedte el első vereségét, majd 1704. február 16-án került ismét kuruc kézre. Rákóczi a francia Damoiseau hadmérnökkel korszerű erődítménnyé építtette ki a hármas tagolású, alsó-, közép- és felsővárból álló létesítményt. Rákóczi családi vára utolsóként, 1711. június 24-én került a császári hadak kezére. Ezt követően várbörtönként szolgált 1904-ig. A munkácsi vár azonban korántsem várbörtönként írta be nevét a történelembe, hanem a Thököly- és a Rákóczi-szabadságharc elválaszthatatlan részeként.
Mi a várhegyen felvezető út megmászása után – a boltíves várkapun s az előtte levő hídon át – bejutottunk a külső várudvarba. Közben megcsodálhattuk a vastag falakat, a masszív bástyákat és a valamikori védősánc árkát. Az udvar kövezett, a falak fehérek. Az alsó várudvar helységeiben a kézművesek és a szolgaszemélyzet lakott. Ezután egy újabb várkapun jutottunk be a középső várudvarra. Ennek már épületekkel teljesen körülzárt, szintén kövezett udvara van. Itt voltak a katonai kaszárnyák. Előttünk vastag kőfalak, valamint világossárgára meszelt tornyok magasodtak, és egy lépcsősor vezetett a felső vár kapuja felé. A felső várudvarban láthattuk azt a bizonyos 86 méter mély kutat, valamint Korjatovics Tódor hatalmas bronzszobrát. Ez az udvar világossárgára meszelt, árkádos folyosókkal van körbevéve. A felső udvar bejárati kapujától jobbra levő falon egy kőből faragott címert láthattunk, bal oldalt pedig, az emeleti folyosókra vezető lépcsők előtt egy kétnyelvű táblát, amely tanúsítja, hogy a napóleoni háborúk idején 88 napig őrizték a munkácsi várban a magyar Szent Koronát. Itt valamikor a fejedelmi lakosztályok voltak. Most a Munkácsi Történelmi Múzeum működik itt, amelynek megtekinthettük a különböző kiállítási tárgyait. Láthattunk korabeli képeket, kéziratokat, használati tárgyakat, eszközöket, népviseleteket, bútorokat, szobrokat és egyéb műemlékeket, többek között a Rákócziak idejéből fennmaradt leveleket és egyéb írásokat is. Ugyancsak a felső várban egy Munkácsy Mihály-emlékkiállítás is volt. Ezután a vártemplomot tekintettük meg, majd a mögötte elhelyezett „Zrínyi Ilona a gyerek II. Rákóczi Ferenccel" szobrot. A vártemplomban – látogatásunk idején is – esküvői szertartások zajlanak. A vártemplom szomszédságában a valamikori várbörtönt is láthattuk a kínzókamrával. Szintén a felső várudvar falán látható a Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és forradalmár itteni raboskodásának emléket állító (1800. augusztus 25-től 1801. július 28-ig) emléktábla.

A középső várudvar falán egy másik emléktábla a nagy magyar költő, Petőfi Sándor 1847. július 12-i látogatásának állít emléket. A múzeumban is sok Petőfire és ott tett látogatására utaló írás és emléktárgy található. A várban képeslapokat, térképeket, ismertető könyvecskéket (többek közt magyarul is) és különböző emléktárgyakat árusító üzletek működnek.
Másnap egy másik útvonalon, az ilosvai- és nagyszőlősi járásokon keresztül indultunk haza. Előbb a munkácsi-, majd az ilosvai járás dombos tájain haladtunk át, több kisebb erdőt és néhány tavat érintve. A nagyszőlősi járás felé közeledve a táj egyre inkább síkságba ment át, majd Nagyszőlős városát magunk mögött hagyva kiértünk a Tisza-menti síkságra. Tiszaújlaknál rátértünk odautazásunk útvonalára, hamarosan átkeltünk a Tiszán, majd hosszas várakozás után átjutottunk az ukrán–román határon...

Andris

2007. október 14., vasárnap

Esőben, hóban, szélben, fagyban, Csalhóban, Békási-szorosban és környékén


A
z elmúlt hétvégén egy nagyszerű túrában volt részünk a nem éppen megfelelő időjárási körülmények ellenére.
Szombat délelőttre megérkeztünk a Békási-szorosba. Miután reggeliztünk, az autóból kipakoltunk egy napi, vagy legalábbis annak vélt, szükséges cuccokat. Elindultunk a Kis-Békás felé vezető úton, a Csíki-bükköt körbejárva, miközben pazar kilátásunk volt a Kis-Békás völgyére, a Kis-Szurdokkőre és Máriakőre.
A Csíkibükk és Máriakő közötti nyeregből egy jelzetlen ösvényen kapaszkodtunk fel, meredeken a Máriakőre. Onnan a borús, szeles idő ellenére szép kilátásunk nyílt a környező hegyekre, völgyekre. Többek közt az aznapra tervezett további útvonalunkat is nagyrészt láthattam.
Miután megcsodáltuk a tájat, visszaindultunk le a nyeregbe, majd onnan le a Békási-szorosba egy szerpentines ösvényen, amely az Oltárkővel szemben ért ki. Közben az idő jobban beborult és egy kis szemerkélő eső is esett, de nem tartott sokáig.
Utunkat az Oltárkő felé folytattuk, a Lapos-patak mentén. Az ösvény erdőben vezetett, amíg egy szikla mögül hirtelen az Oltárkő tárult elénk a Lapos patak szemben levő partján, vagyis annak a majd függőleges fala és alatta a Lapos-patak vízesése. Annak ellenére, hogy már nem egyszer jártam itt, még mindig lenyűgöz ez a látvány. Közben még rövid időre a nap is kisütött. A kötelező fotózás után a Lapos-patak kanyonjában folytattuk utunkat, amit az egyik legszebb túraútvonalnak tartok a környéken. Ez többórás menetet jelent szűk sziklafalak között, ahol az ösvény hol közvetlenül a patak partján, hogy fennebb a sziklák alatt vezet és még több kisebb, s egy jelentősebb zuhatagot is láthattunk. Időközben láttam, hogy mind jobban beborul, s mivel ismertem a völgyet, tudtam, hogy ajánlatos kiérni belőle mielőtt egy kiadósabb eső eleredne. A patak mentén felfele menet balról a Kupáskő, jobbról pedig a Bardóckő sziklafala magasodott fölénk. Gyönyörködtünk is a tájban és nézegettük, hogy, ha kijutunk, melyikre másszunk majd fel. De a fejünk felett a felhők egyre vészjóslóbban gyülekeztek. Előbb szemerkélő eső, majd havas-jeges eső esett. Mielőtt a csapadék komolyabbra váltott volna, szerencsésen kiértünk a szorosból. A kupási tanyák mellett elhaladva felmentünk a Kupás-nyeregbe, ahonnan, amennyire az időjárás engedte, újból szép kilátás nyílt nemcsak a környező hegyekre, hanem a Csalhóra is. Felfele menet a Kupáskő fele is pillantgattam, hogy vajon melyik jelzetlen ösvényen megyünk majd könnyebben oda fel.
Előbb leültünk kajálni egy nagyobb fenyő tövében, megpróbálva szélvédett helyet találni az egyre erősebb hideg szélben. A havas-eső egyre inkább havazásba váltott át. Előbb csak szórakoztunk a "kis" havazáson, majd ebédünket sietve fejeztük be, mielőtt a hó befedné nemcsak a kajánkat, hanem esetleg a csomagunkat is, arról nem is beszélve, hogy már valahogy nem volt kényelmes a földön ülve kajálni. Emellett a látási viszonyok is rohamosan csökkentek a rendkívül párás levegő és sűrű havazás miatt. Az adott körülmények között lemondtunk a további, aznapi túrázásról, és lefele indultunk a legrövidebb úton. A helyet ismerve, minden viszontagság nélkül leértünk a Kupás-patak völgyébe. Itt még csak eső esett.Ezután felgyalogoltunk a Gyilkos-tóig, ahol még tettünk egy sétát, majd úgy döntöttünk, hogy mégsem sátorozunk a szorosban, hanem átmegyünk a Csalhóba estére, és ott keresünk szállást. Ezután, ha még valaki gondokozott is volna azon, hogy sátorozzunk-e a Békási-szorosban, azt bizonyára meggyőzte volna az a havazás, ami akkor kezdődött, mikor épp a kocsiba készültünk beülni. Pár perc alatt ki sem láttunk a szélvédőn a hótól.
Mégis minden baj nélkül elindultunk. Régi térképek alapján beazonosítottuk, hogy hol vezetett a Trianon előtti határ a Békási-szoros és Moldva között. Ott rövid időre meg is álltunk, és megkerestük. Megjegyzem, nem volt felemelő élmény, amit ezen patakok völgyében láttunk (Köszörűkő-patak, majd egy szakaszon a Békás-patak, aztán a Tikos-patak mentén folytatódott), na de erről most bővebben nem írnék.
Ezután megtekintettük a Békás-tavat, majd felautóztunk az Izvorul Muntelui menedékházig, ami a Csalhó-rezervátum bejáratánál van. Itt végül a Crusitu Panzióban találtunk jó és olcsó szállást éjszakára. Viszont a szállásadóink figyelmeztettek, hogy, ha túrázni készülünk, vegyük figyelembe, hogy lehullt a hó a Csalhóban aznap.
Mivel még addig én ott nem jártam, csak reggel döbbentem rá, mikor kiléptem a panzióból, hogy milyen szép vidéken aludtunk. A Csalhó látványa egyszerűen lenyűgöző volt. Hamar összeszedtük magunkat és elindultunk. Azaz megállítottak a rezervátum határánál, vagyis a panziótól 100 méterre, hogy belépőt kell fizetnünk. Végül diákjegyekkel léptünk be féláron, és még egy vázlatos térképet is adtak. Itt is figyelmeztettek, hogy hó van fent, és nagyon hideg, s a felszerelésünkről is érdeklődtek.
Nagyon jól jelzett ösvényen indultunk el a Lutul Rosu-nyereg felé, ahonnan a Detunatak érintésével mentünk fel a Dochia menedékházhoz. Vizes, sáros volt a terep, de, ahogy felfele haladtunk, egyre nagyobb lett a hó, és erősebb a szél. Ezen kívül enyhe hószállingózásban haladtunk felfele gyakorlatilag végig erdőben. A Csalhóban nem nagyok a távolságok, de nagyok a szintkülönbségek, így utunk rendkívül meredek volt. Lenyűgöző tájakon haladtunk végig, a kilátás akárhonnan felejthetetlen élményt jelentett a borús idő ellenére is. Mikor kiértünk a borókásból, és felértünk a Csalhó platójára, gyorsan megcsodáltuk a tájat, és a hideg szél elől még gyorsabban iszkoltunk be a Dochiaba melegedni. A kilátás egyszerűen lebilincselő volt, igaz a csattogó fagy is. A menedékház körül a hó már jegesre volt taposva, máshol viszont még puha, friss volt.
Egy rövid melegedés után érdeklődtünk a távolságok és a túraútvonalak állapota felől, majd leszögeztük a további tervünket. A legmagasabb csúcsról, a Nagyaklosról (Ocolasul Mare, 1907 m), le kellett mondanunk, mivel oda nem engedtek senkit. Így a Leszpez (Lespezi, 1800 m) és a Tóka (Toaca, 1904 m) lettek kitűzve célként.
A Leszpezre olyan erős szélben értünk fel, hogy alig kaptunk levegőt, és a hidegtől majd megfagyott a kezünk, az enyém legalábbis, a kötött kesztyű ellenére is. Mégis sikerült néhány fotót készítenünk, miközben a kezeink megfagyását kockáztattuk.
Innen továbbmentünk a Tóka felé, ami egy sötét felhőben volt. A csúcs alatt azon gondolkoztam, hogy honnan és hogyan másszunk fel oda, de sehonnan sem tűnt könnyen megközelíthetőnek az adott körülmények között. Mégis nekivágtunk a nagy dőlésszögű sziklás-borókás, behavazott oldalnak. Mikor a borókák elfogytak, és alig maradt valami a sziklaoldalon a havon és rajtunk kívül, ráadásul nem is tudom hány fok mínusz volt és szél, s a szikla is kezdett, ha lehet még meredekebb lenni, megálltam és elgondolkoztam. Azon töprengtem, hogy most mit is csinálok tulajdonképpen, és miért? Rájöttem, hogy, ha mindenáron ilyen körülmények közt akarok felmászni erre a sziklára vagy csúcsra, akármi legyen, nem normális dolog. Egy megcsúszás végzetes lehet megfelelő felszerelés hiányában. Ráadásul még egy rendes kesztyűt sem hoztam. Lefele meg nem remélhetsz kényelmesebb járatot, ha felfele keresve sem találtál. Végül mindezt miért? Hogy feljussak egy sötét felhőben megbúvó csúcsra, és onnan ne gyönyörködjem az elém sem táruló látványban. Levontam a következtetést: vissza kell fordulnom. Ha összeszorított csikorgó foggal a dühtől, hogy lemondok a csúcsról néhány méterrel annak elérése előtt, de akkor is visszafordultam.
Aztán, mikor visszaértem szerencsésen a platóra, ügyesen kerestem egy másik feljáró utat, és nekiindultam. Láttam, hogy itt nyáron vígan felmennék. Most viszont ezen az oldalon is jött egy, az előbbihez hasonló meredek rész, ugyanolyan körülmények között, s ez megint segített elgondolkozni. Valami csoda folytán ugyanarra a következtetésre jutottam. Vagyis: most ennek semmi értelme. Fel lehetne menni, de miért? Csupán a teljesítmény érdekében. Azt pedig nem, vagyis nem most. Remélem lesz jobb alkalom is.
Megint visszaereszkedtem a platóra, és láttam, hogy a felhő kitakarta a csúcsot. Közben érkeztek a társaim is a csúcsról. Ők kevesebbet gondolkoztak, és felmásztak. Igaz nem könnyen és izgalommentesen, de legalább lefotózták azt a sok fémtákolmányt, ami ott fent van. Így most meglehet az örömöm, hogy bármikor láthatom a Tóka fémvázas csúcsát, ha bekapcsolom a gépemet.
Ezek után visszamentünk a Dochiaba kajálni, majd egy másik utat választva az Izvorul Munteluihoz, ahol a kocsi is állt. Közben a nap is kisütött, ami, ha lehet, még szebbé tette a kilátást, s a havat is megolvasztotta kissé. A visszautunk a sátortábor hűlt helyén (ez a szó szoros értelmében is) vezetett keresztül, majd a Gedeon-sziklák és a Nagyaklos sziklafala között. Gyönyörű látványt nyújtottak. Ezek után egy meredek ereszkedő, majd emelkedő után kiértünk egy valóságos sziklakertbe. A szó szoros értelmében – bármerre néztünk, csodálatos, hatalmas sziklák tárultak a szemünk elé, fenyőcsoportokkal tarkítva. Távolba tekintve pedig csodálatos kilátásunk nyílt a Gyergyói havasokra, az Öcsémtetővel, Egyeskővel, Nagyhagymással és Feketehagymással. Innen a Kisaklos sziklafalai között ereszkedtünk le, majd a Butu-sziklái (Turnul lui Butu) mellett. Az út még mindig nagyon meredeken lejtett, viszont a napot újból felhők takarták, így megint fagyni kezdett. Innen végig erdőben ereszkedtünk, egészen a Poiana Maicilor tisztásig, majd innen a Maicilor-patak mentén szintén erdőben ereszkedtünk az Izvorul Muntelui elé. Itt egy gyors mazsolázás után már indultunk is haza a kocsival.
Visszafele a Pongrác-tetőn egy naplementét is szerettünk volna elkapni, de nem igazán sikerült. Igaz, néhány napsugártól még vörös volt az ég alja.
Végül még azt mondhatom el, hogy a két napi túránkon sem iránytűt, de jóformán még térképet sem használtunk a tájékozódás végett. Szombaton azért nem, mert számomra ismerős helyek voltak, vasárnap pedig azért nem, mert abban a hidegben nem volt kedvem térképet vagy iránytűt fogni. Megnyugtató érzés volt, hogy ott voltak a csomagban, viszont jó érzés volt látni, hogy lehet tájékozódni nélkülük is. Főleg, hogy a Csalhóban jók a jelzések, követhetőek, a térképet pedig indulás előtt megnéztem, és emlékezetemben tartottam.
Mindenkinek jó túrázást!
Andris