Létezik a hajdani Marosszék és a valamikori Torda vármegye határvidékén, a Mezőbánd, Mezőmadaras és Sámsond között elterülő tanyavilág egyik dombján, különleges természeti jelenségként egy tó, melyet a környező lakosság Isten tavának, illetve románul Iştan tău-nak nevez.
Mi ebben a különleges? A tó nem a mezőségi dombok közötti völgyek egyikében, hanem egy dombtetőn terül el, és látszólag semmilyen forrása és lefolyása nincs. A helyi legendák feneketlennek tartják, viszont tény, hogy a közepén meglehetősen mély (Orbán Balázs 20 öl hosszú mérőszalaggal nem érte el az alját).
A rendelkezésünkre álló, viszonylag kevés írásos adat alapján egy március eleji havas délelőttön megpróbáltuk megtalálni.
Mezőbánd és Gerebenes között Drekulyatelepnél tértünk le a műútról, majd kezdődött a hosszas zötykölődés a havas, fagyott, mezőségi talajutakon. Drekulyatelepről kiérve hármas útelágazásnál torpantunk meg. Sehol egy tábla. Ameddig a szem ellát, elszórt tanyákkal tarkított behavazott táj, alig a közelebbi dombok sejlettek fel a sűrű párás légben. Délkeleten egy református templom tornya – a Madarasi Feketéké – emelkedett hívógatóan a távolból, az előttünk álló egyik magasabb dombról pedig egy őz bámult le ránk kíváncsi szemekkel, 
mintha azt kérdezte volna: mit keresünk mi itt, az ő birodalmában?!Szerencsénkre egy arra vetődő helybéli megmondta merre kell mennünk:
– Ott azon a hegyen túl van - mutatott egy tőlünk nyugatra alig látszó dombra.
Az északnyugat felé vezető úton haladtunk hát tovább, amíg el nem értünk egy újabb hármas útelágazáshoz, melynek közelében egy mesterséges halastó található.
itt egy fönécei (Fânaţe) román nénike egészen pontosan megmondta, hogyan jutunk el az Isten tavához, az itteni mesterséges tóról pedig csak annyit jegyzett meg: – Ăsta-i a lu’ popa, asta nu se pune... – azaz, ez itt a popáé, ezt nem számítjuk.
Az elmondás alapján már könnyű volt az Isten tavára rátalálnunk, csupán a néni által említett vasútnak volt már hűlt helye,
bár a frissen kiszedett talpfák nyoma még jól látszott. Sajnos nem álltunk meg lefotózni, amint kisszekereken hurcolták őket a falubeliek, valószínűleg égetni. Síneknek errefelé csak a híre él már. 
A pagocsai vasúti töltés mentén letérő úton, mely egy akácoson vezet át, rövidesen a tóhoz értünk. 
Különös látványt nyújt a széles dombtetőn meghúzódó vízfelület, 
mely most be volt fagyva, de nyári szezonban biztos felüdülést nyújtott a környék lakóinak és állatainak. Sajnos valakiknek – befolyásukat latba vetve – sikerült kisajátítaniuk a természet e remekét, hogy aztán emberi kézzel próbálják tökéletesebbé tenni. A tavat bekerítették, a parti növényzetet részben megsemmisítették, partjait feltöltötték, és kempingtábort kezdtek mellette kiépíteni. 
A tó körül alig néhány fűzfa lógatja szomorúan ágait, a leendő kemping bejárata mellett még egy kis maradék nádas iszapos, mocsaras talajával jelzi, hogy régebb a part nem képezett éles határt a víz és a környező szárazulat között. Körülötte mindenfelé szétszórt tanyák látszanak, mintha az lett volna a cél, hogy a gazdaságok között minél szélesebb teret biztosítsanak. Ember alig volt látható, csupán a kutyaugatások jelezték, hogy a maga csendes módján, de van élet a környéken.
A környező tanyák lakosainak felejthetetlen élményben lehetett részük 1852 szeptember negyedikén, amikor délután 5-6 óra között jelentős meteorithullás volt látható, mely derült égbolt mellett iszonyú menydörgés kíséretében tüzes kövekként érkezett, és csapódott a tó vizébe és környékére. A legnagyobb kő állítólag a tóba csapódott be, de a környékéről is szedtek össze még 10,1 kg-os darabot is. A földet ért tömeg 22,7 kg volt (más becslések szerint 50-60 kg) A meteoritok összetételét Dr. Knöpfler Vilmos tanulmányozta, majd a legnagyobb darab a bécsi múzeumba (Naturhistorisches Museum) került, Mezőmadarasi kondritos meteorit név alatt.
Andris
Az Isten tava
Pattogó tűz melengető közelségében mesélgették, hogy létezik egy tó a Mezőségen. Ez a tó az Isten tava. Hogy miért éppen Istentó a neve?
– Azért, mert az Istené. – mondta nagyanyó hihetetlen meggyőződéssel.
– Hiszen az egész világ az övé… - szólalt meg nagyapó is valahol a szobácska rejtett félhomályában.
– Igen, igen, de ez különösen az Istené, mert utólag csinálta!
– Mesélje el, nagyanyó! – esdekelt a kis dédunoka.
– Jaj, lelkem, az nem neked való!
– Hallod, asszony, ne mind sírtasd azt a leánykát, mondd el neki! – próbált nagyapó a leányka kedvében járni.
És csodák-csodája, apó szava megoldotta anyó nyelvét. Még kinyílt a kemence rácsos ajtaja, hogy táplálékot adjanak a szikraszemű melegnek, aztán mesélni kezdett anyó. Mellette a kislány beleolvadt a múlt csodálatába.
Valamikor régen nagyon rossz emberek éltek errefelé, nem szerették egymást. Ezért az Úristen nagyon megharagudott rájuk. Sújtotta őket szárazsággal, esővel, hideg téllel, de nem javultak az emberek. Ezért az Isten eldöntötte, hogy még mutat egy jelet, ha arra sem térnek meg, akkor elpusztítja őket!
Amikor a legnagyobb viszály dúlt az emberek között, egyszerre csak nagy sustorgás támadt az égből. Vihar támadt, és egy nagy feketeség jött a felhők közül. Olyan gyorsan érkezett, hogy látni sem lehetett, mi az. Az emberek lába alatt kirázta a hideg a födet, remegett, akár a halálraítélt. A gerendákra akasztott lámpások ijedtükben leejtették hosszú üvegsüvegeiket, a kredencben haláltáncot jártak a tányérok. Nagyot bömbölt az a nagy fekete valami, olyan nagyot, hogy fölborzolódtak a házak szalmafedelei. Az emberek tenyerükbe temették az arcukat, az állatok fejvesztve menekültek összevissza. Aztán az a nagy fekete valami úgy leütötte a domb tetejét, mintha csak kenyérmorzsát söpörnénk le az asztalról. Akkora fészket fúrt magának, hogy egy egész falu elfért volna benne! És azóta se szállt ki az odújából. Ott van, minket figyel, hogy viszálykodunk-e még egymással. Biztos, előjönne, ha nem férnénk össze. De akkor már fölégetné a fél világot! Ezért kell nekünk jóknak lennünk!
Hosszú-hosszú idő telt el azóta, már nem élnek azok a dédunokák sem, akiknek az ükapja látta a nagy csodát. Lassan az emberek megbarátkoztak az Isten közelségével. Fölmerészkedtek a megnyomorodott dombra. A nagy fekete valaminek a helyén egy csodálatos tó göndörítette hullámfonatait. Pontosan olyan alakja van, mint egy könnycseppnek – az Isten könnye az emberi rosszaság miatt. Úgy mondják a régiek, hogy valahányszor rosszat tesz valaki, megduzzad a tó vize, a könnycsepp nagyobb lesz – bánkódik az Úristen az elkövetett vétkekért.
De próbára is teszi ám ez a tó a környék embereit! Megkísérti őket a parancsolat megszegésével, s ha vétenek valamit ellene, bizony keserű vége lesz annak. Hányszor történt már olyan, hogy fiatal legények vagy házasemberek esténként lányok csábító énekét hallották a tó mellett fölzengeni, s amikor odamentek megnézni a csodát, a hang belopózott a nádasba. Édes ígéretekkel csalták maguk után a férfiakat beljebb, egyre beljebb a mocsárba. Akik nem voltak hűségesek hitvesükhöz és követték a hangot, bizony mind odavesztek. Mert minden lépés után nehezebb volt ellenállni a csábításnak.
Aztán ennek a tónak nincsen feneke, még soha senki nem tudta megmérni. És ha rosszak az emberek, a vize olyanná válik, mint a tinta. És haragosan kavarog, olyan gyorsan, hogy beleszédül az ember. Ilyenkor a vízben vastag hínár tekeredik, s ha valaki beléesne, máris lerántaná a mélybe. Mondják, hogy egyszer az öreg Szánduj bá’t két ökrével ekéstől magával rántotta az örvény, mert káromkodott a vénember, hogy nem itták az ökrök a tó haragos vizét.
– Jaj, milyen szépen aluszik a kis csöppség! – rebegte anyó apónak, mikor a történet végére ért, és csendesen betakarta a kislányt.
Szilágyi Mihály
