Alsórákos rejtőző csodái

Felejthetetlen kirándulásban volt részünk a Marosvásárhelyi EKE szervezésében, melynek során Erdély egyik kevéssé ismert, félreeső vidékét látogattuk meg. A székelyföldi Erdővidék és a szászföldi főútvonalak közé ékelődött be a kicsiny, hajdani vármegyei terület, amely tengelypróbáló útjaival mintha mai napig is rejtőzködni próbálna a külvilág elől.

Sötét, fagyos szombat hajnalán indultunk. Segesvárra ereszkedve csodálhattuk, amint a felkelő Nap sugarai beragyogják a Fogarasi-havasok hófödte csúcsait. Kőhalom után elkezdtünk fokozottabban figyelni, nehogy elvétsük a jelentéktelennek tűnő letérőt. Áthaladtunk Alsórákoson, majd a Rákosi-szorosban szálltunk ki a buszból.

Különös élmény volt az október végi ragyogó napsütésben kerülgetni a befagyott tócsákat a jéggé dermedt sáros úton, miközben a környező erdők színeit csodáltuk. Még zöld levelet is láthattunk néhol, miközben ezernyi sárga és vöröses-barnás színben pompázott az erdő.

Az Olt a Rákosi-szoroson keresztül tör át a Persányi-hegységen, kijutva Erdővidékről s ezzel végleg maga mögött hagyva a Székelyföldet, hogy a dél-erdélyi Szászföldön kanyarogjon tovább. Már messziről felismerhető az északi parton emelkedő jellegzetes kúp alakú Tepej (Tepő, Töpe – 820 méter), mely a túlsó parton álló Mihályhegyével együtt a szoros kapuját képezi.

A szorosba érve már kevésbé jól látható a Tepej, de szerencsére annál nehezebben véthető el, így nem okozott különösebb gondot utunk célpontjának elérése. Az útról, mely az Olt jobb partján vonul végig, egy szekérút-szerű ösvény vezet át a vasút alatt. Pár kanyar után az ösvény egyenesen a meredek hegyoldalon visz fel, ahol az emelkedő fáradalmait bőven ellensúlyozza az őszi erdő látványa. Ösvényünk egy kis patak bal oldalán halad, végig lombhullató erdőben.

Izgalmunk – hogy a Tepejhez jutunk-e fel – nem tartott sokáig, ugyanis egy idő után az oldal meredeksége enyhült, s hirtelen egy tisztásra léptünk ki, ahol hatalmas sziklakúp magaslott előttünk, melyet eddig a lombozattól nem láthattunk. Lenyűgöző volt. Azt sem tudtuk, örülünk-e a szerencsénknek, hogy ezt megtaláltuk, vagy a látvány szépsége ragadott el. A Tepej meredek, füves sziklacsúcsa előtt álltunk, melyet mintegy kerítésként övez a lábánál egy tövises-bozótos erdősáv. Első látásra megmászhatatlannak tűnt, de hittünk Orbán Balázsnak, aki az északnyugati felén jutott fel, így ott sikerrel próbáltuk meg mi is.

A csúcsról szinte fél Erdély elénk tárult.
Láthattuk az egész addigi utunkat fel a szorosból, mely mintha közvetlenül a lábunk alatt húzódna kelet-nyugat irányban, szemben a Mihályhegyével s a Persányi-hegység vonulatával déli irányban. Mögötte a Királykő emelkedett, büszkén, meredeken, és a Fogarasi főgerinccel együtt zárta a déli-délnyugati láthatárt. Nyugat felé végignézhettünk Alsórákoson, a bányáin, továbbá Kőhalom várán és Dél-Erdély dimbes-dombos vidékén, ahol az Olt eltűnik a szemünk elől valahol Olthévíz irányában.

A Királykőtől keletre a Bucsecs magaslatait láthattuk, de keleten a Bodoki-hegység gerincét. Közelebb Erdővidék hegyeit, s a Persányi-hegység északi részén túl a Hargita vonulata volt felismerhető a Nagy-Murgó, Nagy-Piliske, Kakukkhegy, Talabor csúcsokkal valamint a hóborította Csicsói-, Madéfalvi-, Rákosi Hargita, illetve a Madarasi Hargita a Mihályhavasával.

Annak ellenére, hogy a Rákosi Tepej csúcsán már nehezen fedezhető fel vármaradvány, tudjuk, hogy kora-középkori vár állt ott, melyet a XIV. században még használtak. Különlegessége, mint Orbán Balázs említette is, hogy 10-15 méterrel a hegycsúcs körül húzódott a várfal, melyet mészkövekből emeltek (az északi oldalon még látható). Neve valószínűleg besenyő eredetű, tepe ugyanis török nyelveken hegyet jelent. Építőiről nem sokat tudunk, de a Mihályhegyen épült Mihály várával együtt egyidős lehet a hasonló módon épült Rapsonné-, Firtos- vagy Tartod váraival (korai Árpád-kor).

Következő célpontunk az alsórákosi bazaltbánya volt, melyet 1895-ben nyitottak meg. A bányaudvar északi falában feltárt bazaltoszlopokat 1954-ben nyilvánították védettnek, kiterjedésük 1,5 hektár.

Ezek 10-12 méter magas, függőlegesen megszilárdult öt- vagy hatszögletű lávaoszlopok. Az egyik bányagödörben kialakult tó 1930 óta mélyül az alatta húzódó, vízátnemeresztő rétegnek köszönhetően, összegyűjtve így az esővizet.



A Hegyes-tető vulkáni salakján működött salakbánya vadnyugati tájakat idéz vörös talajával és bányagödrének növényzetével.




A „geológiai csemege” után a falu felé vezetett utunk, ahol újból érdekes, eddig még sehol sem látott temetőre bukkantunk. A sírokon az úgynevezett gombosfákat fotózhattuk le. Ezek nem fejfák, inkább lábfák, hisz az elhunyt lába felől mélyen a földbe szúrják le a sírkővel szemben.

Alsórákost eleinte Sátorosrákosnak hívták, az első telepes sátoros lakókról meg a Kormos patak mocsaras árterületén honos, nagy létszámú folyami rákról. (1337-ben Racus néven jelenik meg az okiratokban, 1421-ben Rakus Inferior, 1637-ben Alsó Rákos. Lakosainak száma a 2002-es népszámláláskor 3159 fő volt, amelyből 694 román, 1802 magyar, 660 rroma, akiket napjainkban kanalas cigányoknak hívnak, és már kétszer annyian vannak...)

Az alsórákosiak – más falvakkal ellentétben – az 1848-as jobbágyság alóli felszabadulás hírét pár hét késéssel tudták meg. Akkora örömöt jelentett számukra, hogy azóta is legnagyobb ünnepük ez a nap, amelyet a Szentháromság utáni hétfőn tartanak, és Kicsi Pünkösdnek neveznek.

A falun végigsétálva takaros szász stílusú házakat látunk, pedig itt nem is laktak szászok. Hatott viszont a környék építkezési stílusa. Egyik ház falán Nyírő József arcképét találjuk, alatta az évszámot. Még az utcát is róla nevezték el! Innen nősült ugyanis a nagy író, felesége tehát, Bedő Ilona, alsórákosi volt.

Lesétáltunk a faluba a várkastélyhoz, amelynek története az 1494-es évre nyúlik vissza. Korabeli okirat szerint a birtok a Sükösd családé volt, lakóház valószínűleg már akkor létezett itt. Sükösd György mezei kapitány 1624-ben letette a mai kastély alapjait. Különleges ember lehetett, hisz vallási meggyőződése is erős befolyást gyakorolt a jobbágyokra: unitárius lévén a várúr, az egész falu unitáriussá vált. A következő tulajdonos Budai Péter országos perceptor, adóügyi szakember, román nyelvtudása révén a moldvai vajdák íródeákja, de Barcsai hűséges embere is. A várat megjavíttatta, a sarokbástyákat és a várfalakat megmagasíttatta. Budai Péter református volt, így – a hagyományhoz híven – a falu lakossága is áttért a református hitre, a templom is őket szolgálta ezután. Örökös nem lévén, a következő tulajdonos Bethlen Samu (Árva Bethlen Kata apja), aki nagyobb arányú építkezésbe kezdett. Egy 1698-as leltár pontosan leír mindent, ami a kastély körül történt.

A kastély egyik érdekessége a kaputorony, melynek tetőszerkezete eredetileg a szász erődtemplomokéhoz hasonlított, és veres zsindellyel volt befedve. A XIX. század első felében bonthatták le. Mai formája teljesen elüt a lőréses, bazaltból és tufából épített kastélyétól.

A faragott kő, ami a kaputornyon található, a Bethlen család címerét ábrázolja – ovális keretben koronás kígyó. Az 1700-as évszám, ami szintén a kövön szerepel, a felújítás évét jelzi. A kastélyhoz ekkor még híd vezetett, és árok vette körül, a család a keleti épületszárnyban lakott az Asszony házban, Leány Asszonyok házában és a gróf  Őnagysága házában. A bástyákban található helyiségeket raktározásra használták, így volt a csuhadár ház ruhatár az egyik bástyában, másikban a fegyverraktár, harmadikban pedig a konyha kapott helyet.
Az alsó szinten raktárhelyiségek voltak, valamint a személyzet számára fenntartott lakóterek. A bástyák alatt boros és káposztás pincék, a déli szárny földszintjén pedig a tisztek háza, rabok háza és egy puskaport tároló helyiség is létezett.

Bethlen Samu halála után fia, Imre, lett a tulajdonos, aki csak karbantartásával és kényelmesebbé tételével foglalkozott. A kastély utolsó tulajdonosa Bethlen Mihály volt 1863-ig, tőle vette meg az Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank Rt., majd a legnagyobb részvényes, Teleki Samu, Afrika-kutató, tulajdonába ment át, akiről Orbán Balázs azt írta, hogy „Inkább Bécsnek tüdőre-lélekre egyaránt veszélyes, bűzhödt légkörében él”, mintsem ebben a szép kastélyban.

A XIX. század második felétől a gazdaságilag (fakitermelés, mészégetés, kőbányászat) is erősödő alsórákosi közbirtokosság 1903-ban megvásárolta a várkastélyt Teleki Samutól 420 000 koronáért. Annak ellenére, hogy a korabeli jegyzőkönyv szerint a kastélyt a vásárló fél „örök időkön át megtartja, javítja és gondozza”, a kastély állaga vagy ilyen, vagy olyan okokból romlani kezdett.

1917-ben a magyar állam jóvoltából elkezdődtek bizonyos javítási munkálatok, de a háború kimenetele miatt az odahordott anyag eltűnt az udvarról, sőt, az egyik bástyát és a keleti épületszárnyat 1918-ban árverésen eladta a közbirtokosság. A kolozsvári EKE által 1900-ban kiadott Erdélyi Kalauz szerint még a várkastély "lovagtermében" 18. század elejéről származó domborművek küzdenek az enyészettel." Sajnos az enyészet győzött.

A kommunizmus évei alatt az északi falon bejáratot törtek azért, hogy a nagyobb mezőgazdasági gépek is beférjenek. Az 1990-es évek elején elkezdődött javítási, felújítási munkálatok során a kaputornyot valamint a déli és a nyugati épületszárnyat újrafödték, de ez csak arra volt elegendő, hogy a kastélyt az összeomlástól megmentsék.

Ottjártunkkor nagy érdeklődésnek örvendett a kastély, aznap háromszor kellett a hátsó bejárattal szemben lakó, kulcsot őrző embernek a kaput kinyitnia. Sajnos szűkszavú magyarázata elég kevés volt ahhoz, hogy kielégítse az odalátogató turistákat.

Még annyi időnk van hátra, hogy meglátogassuk a református erődtemplomot, amely 1676-1686 között épült a Kövesoldal tetején. A régi templom maradványai beépültek az 1831-ben újjáépített templom köveibe, amelyet Gróf Bethlen Ádám építtetett. A faluban még három templom létezik: az unitárius 1673-1675 között épült (itt szállást is lehet kapni), az ortodox 1864-ből és a római katolikus 1936-ból.

Az autóban zötykölődve a 10 km-es szakaszon, amely a falut a főúttal köti össze, sajnos nehéz elképzelni, hogy Alsórákos a maga csodáival valaha is a világ szeme elé fog kerülni.

Andris és Eszter

Nyárádszentsimon

Van olyan hely, ahol az idő megállt, úgy tűnik. Pedig egyszerűen csak nem pörgött fel, ahogy máshol. Ez a hely, ahol az emberek kies völgyekben élik monotonnak tűnő mindennapjaikat, káros külső hatásoktól még mentesen. Itt van, hozzánk térben közel, de időben mintha valószínűtlenül távol. Ez egy egészen más világ - a városi élet nyüzsgő, zajos rohanásához képest.

Hol leltem ilyen világra? Itt, a Székelyföldön, Marosvásárhelytől nem is olyan messze, a Nyárád és a Kis-Küküllő közötti eldugott völgyekben. Egészen bizonyosan több hasonló falu van még vadregényes tájainkon, én viszont most ezeknek csak egyikét fogom bemutatni, melyet október elején volt szerencsém megismerni.

Nyárádszentsimon – a Havad-patak völgyének felső szakaszán meghúzódó kis falu – közvetlenül a Nyárád és a Kis-Küküllő közötti vízválasztó gerinc déli oldalán található. Nyárád előneve ellenére a Kis-Küküllő vízgyűjtőjében fekszik. Jelentős a történelmi múltja, mégis mára a térség egyik legkisebb, de még mindig színmagyar faluja. Lakóinak száma száz fő alatt van.

Szentsimon Árpád-kori település, melynek első írásos említése S.Symone néven 1332-ből való. A korabeli pápai tizedjegyzékben a többi környékbeli falu nincs feltűntetve, így valószínű, hogy Szentsimon filiái voltak. 1567-ben Zent-Symon néven említik, 8 kapuval; Orbán Balázs idejében házszáma 52. A régi időkben ez volt a térség központi egyházközsége, melyhez hozzátatozott a szomszédos Rigmány és Havad, a szomszéd völgyben levő Geges, valamint a Nyárádmellékén fekvő Nagy- és Kisadorján.

Szentsimon lakói református hitre tértek át a XVI. században. Régi templomát az 1797-es püspöki vizitáció felújíttatta, így Orbán Balázs már újjáépítve találja. A templom harangját 1836-ban újraöntötték. A régi harangnak legalább a köriratát jó lett volna megőrizni, mert egy feljegyzés szerint 778 évet szolgált (számoljunk csak vissza 1836-ból 778-at!).

Első rendkívüli élményünk a reggeli csend volt, amire ébredtünk, s ez nem a termopán ablakoknak köszönhetően, hanem csak azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az úton alig járt motorizált jármű. Hideg őszi reggel volt, de az éles, tiszta levegő jól esett. Ahogy a nap a szemben levő gerinc mögül feljött az égre, az idő kitisztulni látszott, a felhők szétfoszlottak. Hamarosan napsütés aranyozta be a falutól északra emelkedő Virgó oldalát. A tetején lombhullató erdő van, de már kezdett sárgulni-barnulni a lombozat. A Virgó a vízválasztó gerinc része, mely utóbbin vezet át az út Nagyadorjánba, s egy másik északkelet felé erdős gerincszakaszon át le Nyárádszeredába. A motorizált korszak előtt ismert átjárók voltak ezek a – immár feledésbe merült – jelzetlen erdei ösvények. A gerincen levő lombhullató erdő helyén valamikor fenyves állt, melyből mára hírmondóként egyetlen szál maradt.

A falu főutcáján indultunk lefele, majd a délkeleti irányba elágazó egyetlen mellékutcán folytattuk utunkat. A házak közül kiérve a jobboldalt emelkedő Agyagos-tetőre vezetett fel az út, ahonnan az erdő széléről jó kilátásunk nyílt a szemközt emelkedő Papszökőjére, valamint egy nyugati irányba húzódó völgyre. Innen a Papszökője felé vettük az irányt, mely a környék egyik legmagasabb pontja, 587 méter.

Neve – a helybéliek elmondása szerint – onnan származik, hogy valamikor a helyi pap itt járt keresztül lóháton Szentsimonból és Rigmányból a túlsó oldalon levő Havadra és Gegesre, ugyanis a négy falunak közös papja volt.

Időközben Havad felől juhnyáj tűnt fel, de mivel még eléggé messze voltak, ügyet sem vetettünk rájuk. A Papszökője csúcsát is erdő borítja, így megálltunk az alatta levő füves réten, s a csodálatos kilátásban gyönyörködtünk. Északon az Agyagos-tető és a régi temető fölötti oldal között Szentsimon látszott hátterében a Virgóval, nyugaton Havadra nyílt kilátás, valamint a Havadról Gegesre vezető útra, közelebb pedig a felfele tartó juhnyájraés a felénk csaholva közeledő juhászkutyákra. A kutyák nem értek közel hozzánk, de azért megszakítottuk szemlélődésünket, s a falu felé indultunk vissza. Nem mentünk le az útra, hanem a kertek fölött haladtunk végig, s a falu régi temetőjéhez jutottunk, ahol az újabb sírok mellett nagyon régieket is láthattunk, volt, amelynek egyáltalán nem látszott már a felirata.

Nagyon jó érzés volt pár napig e csodálatos tájon, az erdő övezte völgyben meghúzódó kis falu életét látni és megtapasztalni, visszatérve időben az internet és mobiltelefon előtti korszakba.

Andris