Az alább leírtak valós tényeken alapulnak, és szereplői létező személyek, ezért mindennemű összehasonlítás általunk ismert személyekkel vagy eseményekkel teljesen helytálló és alapot sem nélkülöző.
Volt egyszer, hol nem volt... – az idén nyáron a marosvásárhelyi EKE szervezésében egy Vándortábor, ahol három elszánt legény és egy ügyes leányzó Vártúrát vezetett.
Ezen Vártúra két részből állt, első része a Firtos-, a második pedig a Rapsonné-várához vezetett. Történetünk a Vándortábor egyik napján, a Firtosról Korondra való lejövetelünkkor kezdődött.
Ekkor túránk néhány résztvevője nehezményezte az általunk diktált menet ritmusát, jelezve, hogy nekik az ilyen lassú tempó nagyon fárasztó, ezért, hacsak nem gyorsítunk, ők a Rapsonné túráról inkább lemondanának. Előbb megpróbáltuk megmagyarázni, hogy a körülbelül 100 résztvevős, minden korosztályt magába foglaló csapattal gyorsabban nem haladhatunk.Megoldásként azt találtuk ki, hogy Rogerrel gyorsabb csapatot vezessünk, Szilveszter Csaba pedig Telegdi Andival mögöttünk a lassúbbat.
Erre egy méltóságteljes idős úr odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy ismerem-e a mesét a teknős és a nyúl versenyfutásáról. Mondtam, hogy igen, és azt is tudom, hogy ‘lassan járj, tovább érsz’, de most csak a felmerült igényeknek igyekszem eleget tenni.
A Rapsonné várához való induláskor a csapatot a megbeszélt módon kettéosztottuk. Észrevettem, hogy sokan büszkeségből is a gyorsabb csapatba álltak, olyanok is, akik szemmel láthatólag nem tudták volna a lépést tartani. Néhány személyt tudtam csak visszatanácsolni a hátsó csapatba, hangsúlyozva, hogy ott sem szégyen jönni. Viszont az úgynevezett gyorsabb csapat még mindig nagyon vegyes maradt.
Ekkor olyan ötletem támadt, amit társaimmal sem beszéltem meg. Kihasználva az 5-ös kilométerkőtől az Áprily-forrásig való nyílt terepet, és azt, hogy Roger fedez hátul, gyilkos ritmussal indultam felfelé, amiből a forrásig nem hagytam alább. Roger ideges lett, hogy maradoznak le az emberek, ráadásul minden próbálkozása, hogy engem lassúbb ritmusra bírjon, hiábavalónak bizonyult.
Erre egy méltóságteljes idős úr odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy ismerem-e a mesét a teknős és a nyúl versenyfutásáról. Mondtam, hogy igen, és azt is tudom, hogy ‘lassan járj, tovább érsz’, de most csak a felmerült igényeknek igyekszem eleget tenni.
A Rapsonné várához való induláskor a csapatot a megbeszélt módon kettéosztottuk. Észrevettem, hogy sokan büszkeségből is a gyorsabb csapatba álltak, olyanok is, akik szemmel láthatólag nem tudták volna a lépést tartani. Néhány személyt tudtam csak visszatanácsolni a hátsó csapatba, hangsúlyozva, hogy ott sem szégyen jönni. Viszont az úgynevezett gyorsabb csapat még mindig nagyon vegyes maradt.
Ekkor olyan ötletem támadt, amit társaimmal sem beszéltem meg. Kihasználva az 5-ös kilométerkőtől az Áprily-forrásig való nyílt terepet, és azt, hogy Roger fedez hátul, gyilkos ritmussal indultam felfelé, amiből a forrásig nem hagytam alább. Roger ideges lett, hogy maradoznak le az emberek, ráadásul minden próbálkozása, hogy engem lassúbb ritmusra bírjon, hiábavalónak bizonyult.
Terveim szerint a nyílt terepen a látótávolság nagy, és ráadásul, aki lemarad, azt mögöttem Roger, vagy a hátsó csapat Csabáékkal összegyűjti. Az Áprily-forrásnál pedig megvárjuk a gyorsabb csapat minden résztvevőjét, és újabb szavazást tartunk, hogy lássuk, kik azok, akik továbbra is a gyorsabb tempóhoz ragaszkodnak. Hangsúlyoztam a lassúbb csapathoz való csatlakozás előnyeit, s elmondtam azt is, hogy innen már szigorúan zárt menetben kell tovább haladnunk, mivel a meredek kaptató erdőben vezet, jelzetlen ösvényen.
Ezek után többen nyugodtan megvárták Csabáékat a forrásnál, mi pedig Rogerrel egy 28 fős elszánt különítménnyel rohamoztuk a hegyet. Eleinte átvillant az agyamon, hogy nem ártott volna a túrának ezen szakaszát is lejárnom, ugyanis én eddig csak a hegy túlsó, északi, Juhod-pataka felőli oldalát ismertem. Az Áprily-forrástól s a Rapsonné-sziklájától délre levő völgyet, és onnan fel a hegyre vezető utat csak elmondás alapján. Roger pedig egyáltalán nem járt még fent a várnál.
Ezek után többen nyugodtan megvárták Csabáékat a forrásnál, mi pedig Rogerrel egy 28 fős elszánt különítménnyel rohamoztuk a hegyet. Eleinte átvillant az agyamon, hogy nem ártott volna a túrának ezen szakaszát is lejárnom, ugyanis én eddig csak a hegy túlsó, északi, Juhod-pataka felőli oldalát ismertem. Az Áprily-forrástól s a Rapsonné-sziklájától délre levő völgyet, és onnan fel a hegyre vezető utat csak elmondás alapján. Roger pedig egyáltalán nem járt még fent a várnál.Aggályaimat eloszlatta azonban, hogy járható ösvény vezetett fel a völgyön egy nyeregig, 
pontosan a leírtak szerint, onnan pedig újabb ösvényt vettem észre, ami a merdek hegyoldalon majdnem egyenesen haladt, szintén a helyes irányban felfele. Így hamarosan fel is értünk a gerincre, ahol rövid szünetet tartottunk, hogy az emberek kifújhassák magukat. Tudtam, hogy a vártól nem lehettünk messze, de éreztem, hogy körül kellene járjak egy kicsit tájékozódni, hogy vajon jobb- vagy baloldalra van-e tőlünk a vár. Azt is tudtam, hogy ezt nem tehetem, ugyanis a túra résztvevői tudták, hogy mi Rogerrel lejártuk a túrát. Kis pihenő után, de alaposabb gondolkozás előtt, elindítottam a menetet a gerincre való érkezésünk irányától jobbra. Arra gondoltam, hogy, ha a vár mégsem balra van, és arra indulnánk, esetleg a Rapsonné-sziklájához érnénk, amit szigorúan megtiltottak, mivel veszélyes rá felmászni.A csapat jobbra vezénylését tejes magabiztossággal tettem, de röviddel azután rá is jöttem, hogy tévedtem. Az egész nagyon logikus lett volna. Ha mi a vártól balra lettünk volna, a vár és a szikla között, akkor kellett volna lássuk a hegy túlsó oldaláról a Rapsonné-sziklájához és várához vezető jelzéseket. Eszembe jutott, hogy jól emlékszem rájuk. Így mi a vár jobb oldalán, a keleti oldalon értünk ki a gerincre, ami azt jelenti, hogy most jobb fele indulva a vártól épp távolodunk.
pontosan a leírtak szerint, onnan pedig újabb ösvényt vettem észre, ami a merdek hegyoldalon majdnem egyenesen haladt, szintén a helyes irányban felfele. Így hamarosan fel is értünk a gerincre, ahol rövid szünetet tartottunk, hogy az emberek kifújhassák magukat. Tudtam, hogy a vártól nem lehettünk messze, de éreztem, hogy körül kellene járjak egy kicsit tájékozódni, hogy vajon jobb- vagy baloldalra van-e tőlünk a vár. Azt is tudtam, hogy ezt nem tehetem, ugyanis a túra résztvevői tudták, hogy mi Rogerrel lejártuk a túrát. Kis pihenő után, de alaposabb gondolkozás előtt, elindítottam a menetet a gerincre való érkezésünk irányától jobbra. Arra gondoltam, hogy, ha a vár mégsem balra van, és arra indulnánk, esetleg a Rapsonné-sziklájához érnénk, amit szigorúan megtiltottak, mivel veszélyes rá felmászni.A csapat jobbra vezénylését tejes magabiztossággal tettem, de röviddel azután rá is jöttem, hogy tévedtem. Az egész nagyon logikus lett volna. Ha mi a vártól balra lettünk volna, a vár és a szikla között, akkor kellett volna lássuk a hegy túlsó oldaláról a Rapsonné-sziklájához és várához vezető jelzéseket. Eszembe jutott, hogy jól emlékszem rájuk. Így mi a vár jobb oldalán, a keleti oldalon értünk ki a gerincre, ami azt jelenti, hogy most jobb fele indulva a vártól épp távolodunk.Na, jól nézünk ki, gondoltam magamban. Most hogyan fordítsam vissza a menetet? Hogy fognak ezek után bízni bennem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak az eszemben. Ráadásul kérdezgették, hogy messzi van-e a vár, amire mondtam, hogy közel van. Hátralestem, s láttam hogy jönnek, de azt is, hogy Rogernek is feltűnhetett, hogy esetleg nem jó az irány. Jó, hogy a völgybeli kánikulához képest kellemes volt a gerincen való erdei séta, de már egyre kevesebb lendület maradt a csapatban. Közben Roger kedte kérni, hogy álljunk meg.
Na, gondoltam magamban, csak azt nem! Legalábbis, amíg egy épkézláb magyarázatot nem találtam a kalandozásunkra, addig nem. Jajj, csak jutna eszembe valami, de gyorsan! Mit mondjak, hogyan vágjam ki magam ebből? De mit? Mit? Mit! Hopp, megvan! Megvan! Született egy ötletem. Igen ám, de ehhez Roger segítsége kell. Csak imádkoztam magamban, hogy segítsen, mert láttam, hogy nem érti, mit csinálok és miért.
Mikor a gerinc egy magasabb pontjára értünk, megállítottam a menetet, és örömmel vettem észre, hogy Roger előrejön, s kissé félrevonul a csapattól. Megbeszéltük, hogy ő most visszamegy vécézni az ösvényen, amerről jöttünk, majd látótávolságon kívül elrohan, amilyen gyorsan csak tud, elhagyja azt a helyet, ahol felértünk a gerincre, és azon túl, nem messze kell legyen a vár. Onnan felhív telefonon.
Vállalta is. Elsietett. Ekkor újra kérdezték, hogy messzi van-e még a vár. Mondtam, hogy azonnal válaszolok erre, csak előbb megkérdeztem, hogy ismerik-e a viccet a székely bácsival, mikor megy a szekérrel, és két gyalogos kérdi tőle, hogy "Mondja bácsi, messzi van-e innen Csíkszereda?". Nem ismerték, így hát elmeséltem, hogy a bácsi mondta, hogy "Nincs messze". Amire a gyalogosok megkérdezték, hogy elveszi-e őket a szekérrel. A bácsi felvette, aztán mentek, mentek... Átszekereztek egy falun, át egy másikon, harmadikon. Az utasok egyre nyugtalanabbak voltak, de restellték megkérdezni, hogy vajon mennyit kell még menni. Mégse lássa az ember, hogy ők türelmetlenek. Aztán csak nem bírták szó nélkül. Megkérdezték újra: "Mondja bácsi, messze van-e innen Csíkszereda?". A bácsi fejcsóválva válaszólta, hogy: "Innen bizony már messze".
Elmondtam ezt a viccet minél bővebbre fogva, hogy adjak időt Rogernek odaérni. Épp befejeztem, és az egyik résztvevő is viccet mondott volna, mikor cseng a mobilom. Roger jelentette, hogy a vár ott van vagy 50 méterre attól a ponttól, ahol a gerincre feljutottunk, de balra. Nem hagytam, hogy a viccet elmondják, hanem közöltem, hogy most már a vár messze van, ugyanis sajnos tévedés történt, s mi az ellenkező irányba indultunk a gerincen, mint kellett volna. A társam épp a várból hív, amit a vécézés közben megtalált. Az egész társaságtól elnézést kértem, és arra kértem, hogy a gerincen induljunk visszafelé, hogy elérjünk a várhoz.
Az emberek mondták, hogy nem hiszik, hogy mi itt eltévedtünk, vagyis, hogy véletlen tévedés volt, hanem úgyis tudják, hogy szándékos "szivatás" volt, mert panaszkodtak, hogy igen lassú, gyenge a menet. De megnyugtattak, hogy kellemes volt kánikulában az árnyas fák alatt menni, és értékelik a humorérzékünket, csak épp ismerjem be, hogy szándékosan csináltuk. Végül, a kedvükért, beismertem, hogy ezen tévedésem valóban szándékos vicc volt, aminek aztán örültek. Azt viszont ők nem tudták, mennyire örültem én, hogy így sikerült kikerülnöm ebből a helyzetből, aminek elővigyázatlanságom az oka. Ráadásul semmilyen utólagos panaszosa sem volt az esetnek.
További utunk simán ment, elértünk a várhoz, majd levezettem a csapatot az Áprily-forráshoz a hegy túlsó oldalán, s a forrástól a buszhoz. A busznál már várt minket a lassúbb csapat. Ők hamarabb végigjárták a túrát, és előttünk értek vissza.
A méltóságteljes idős úr mosolyogva figyelte, hogy mi késve érkezünk. Csak annyit jegyzett meg, hogy – mondta előre. Ő tudja, ez így van!...
Na, gondoltam magamban, csak azt nem! Legalábbis, amíg egy épkézláb magyarázatot nem találtam a kalandozásunkra, addig nem. Jajj, csak jutna eszembe valami, de gyorsan! Mit mondjak, hogyan vágjam ki magam ebből? De mit? Mit? Mit! Hopp, megvan! Megvan! Született egy ötletem. Igen ám, de ehhez Roger segítsége kell. Csak imádkoztam magamban, hogy segítsen, mert láttam, hogy nem érti, mit csinálok és miért.
Mikor a gerinc egy magasabb pontjára értünk, megállítottam a menetet, és örömmel vettem észre, hogy Roger előrejön, s kissé félrevonul a csapattól. Megbeszéltük, hogy ő most visszamegy vécézni az ösvényen, amerről jöttünk, majd látótávolságon kívül elrohan, amilyen gyorsan csak tud, elhagyja azt a helyet, ahol felértünk a gerincre, és azon túl, nem messze kell legyen a vár. Onnan felhív telefonon.
Vállalta is. Elsietett. Ekkor újra kérdezték, hogy messzi van-e még a vár. Mondtam, hogy azonnal válaszolok erre, csak előbb megkérdeztem, hogy ismerik-e a viccet a székely bácsival, mikor megy a szekérrel, és két gyalogos kérdi tőle, hogy "Mondja bácsi, messzi van-e innen Csíkszereda?". Nem ismerték, így hát elmeséltem, hogy a bácsi mondta, hogy "Nincs messze". Amire a gyalogosok megkérdezték, hogy elveszi-e őket a szekérrel. A bácsi felvette, aztán mentek, mentek... Átszekereztek egy falun, át egy másikon, harmadikon. Az utasok egyre nyugtalanabbak voltak, de restellték megkérdezni, hogy vajon mennyit kell még menni. Mégse lássa az ember, hogy ők türelmetlenek. Aztán csak nem bírták szó nélkül. Megkérdezték újra: "Mondja bácsi, messze van-e innen Csíkszereda?". A bácsi fejcsóválva válaszólta, hogy: "Innen bizony már messze".
Elmondtam ezt a viccet minél bővebbre fogva, hogy adjak időt Rogernek odaérni. Épp befejeztem, és az egyik résztvevő is viccet mondott volna, mikor cseng a mobilom. Roger jelentette, hogy a vár ott van vagy 50 méterre attól a ponttól, ahol a gerincre feljutottunk, de balra. Nem hagytam, hogy a viccet elmondják, hanem közöltem, hogy most már a vár messze van, ugyanis sajnos tévedés történt, s mi az ellenkező irányba indultunk a gerincen, mint kellett volna. A társam épp a várból hív, amit a vécézés közben megtalált. Az egész társaságtól elnézést kértem, és arra kértem, hogy a gerincen induljunk visszafelé, hogy elérjünk a várhoz.
Az emberek mondták, hogy nem hiszik, hogy mi itt eltévedtünk, vagyis, hogy véletlen tévedés volt, hanem úgyis tudják, hogy szándékos "szivatás" volt, mert panaszkodtak, hogy igen lassú, gyenge a menet. De megnyugtattak, hogy kellemes volt kánikulában az árnyas fák alatt menni, és értékelik a humorérzékünket, csak épp ismerjem be, hogy szándékosan csináltuk. Végül, a kedvükért, beismertem, hogy ezen tévedésem valóban szándékos vicc volt, aminek aztán örültek. Azt viszont ők nem tudták, mennyire örültem én, hogy így sikerült kikerülnöm ebből a helyzetből, aminek elővigyázatlanságom az oka. Ráadásul semmilyen utólagos panaszosa sem volt az esetnek.
További utunk simán ment, elértünk a várhoz, majd levezettem a csapatot az Áprily-forráshoz a hegy túlsó oldalán, s a forrástól a buszhoz. A busznál már várt minket a lassúbb csapat. Ők hamarabb végigjárták a túrát, és előttünk értek vissza.A méltóságteljes idős úr mosolyogva figyelte, hogy mi késve érkezünk. Csak annyit jegyzett meg, hogy – mondta előre. Ő tudja, ez így van!...
Andris
Rapsonné és Firtos legújabb legendája
- MÁSIK SZEMSZÖGBŐL -
Volt egyszer hol nem volt ... egy csipetnyi csapat, amely összeverődött, hogy túrára vezesse az eke-táborba csődített, legendás várakra kiéhezett népséget. Íme a vezérek, rangsor szerint: hű Csaba vezér, a szervező törzs egyik veterán kapitánya, őt követte András vitéz, tapasztalt és harcedzett cserkészmester, legmegbízhatóbb szövetségese Csaba törzsének. Félig magyar, félig más származású – mint ahogy a neve is elárulja –, Fenyő Roger, nem volt igazábol a várostrom szakembere, de lelkesedése, amivel igykezett, hogy a csapatot összetartsa és célba juttassa, kötelezte, hogy a többiek között maradjon. Andrea kisasszony volt a legfiatalabb, de legígéretesebb is a vezetők közül.
Első nap csak a Firtos várát vették be a zord időjárás miatt, a Rabsonné-jét csak a második napon. Legendájukat terjesztették, több száz ajakról hangzott el nevük. Ilyen gyakran emlegetve az alvó legendás tündérek életre keltek többszázéves álmukból, és harmadnap (2007. augusztus 3-án) ködfátyolba burkolózva, kíváncsian követték a vármezőről induló túrázó csapatot, amely két nagy autóbuszban alig fért.
Tartod, a gonosz tündérasszonyság, szokás szerint szörnyen irigykedve a testvérére, Firtosra, és legendás várának nagy keletjére – ami súlyosan rongálta “publik imidzsét” –, úgy döntött, hogy kellemetlenné teszi a Firtos vár aznapi látogatását a túristák számára. Hol egyiknek húzta ki a kaptatón a fenyképezőgépét, hogy az 10 percig keresse, hol másiknak okozott orrvérzést. Sárban elcsúsztatta, gallyakkal megkarcolta a kirandulókat. Az elcsigázott túravezetők is könnyű prédájává váltak. A négy közül csak András vitéznek jutott eszébe, hogy még egy kilátóhelyre vigye el a csapatot, a többi három csak a messzi tájat kemlelte: a Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargitákat, illetve a Libán-hágót, Bucsin-tetőt, Somlyó-hegyesét, Nagymező-havasát, Répás-tetőt, Küsmödöt és Siklód kövét. Így a hadsereg tovább vonult anélkül, hogy a hely legmagasabb pontjára kiért volna (1060 m). Újjab pihenőhelyre érvén már mindeniküknek kezdett félrebicsaklani a nyelve: nagy csodalkozva vették észre, hogy “jobb” helyett “balt” mondanak, “felső” helyett “alsó” és “falva” helyett “akna” jön ki a torkukon...
Szerencsére minél távolabb kerültek a Firtos várától, annál gyengébben hatott rájuk Tartod átka, de azért az utolsó csapása még csak most következett.
A harcosok kimerültségükben követelték, hogy Korondon engedjék szabadon őket, hadd kapcsolódjanak ki, és töltődjenek fel új erőkkel. Mivel a ribilliót el akarta kerülni, Csaba vezér egy órára szabadon engedte a seregét. Egy óra múlva, továbbindultak, és az árcsói forrásig meg sem álltak. Itt egészítették ki a vízkészletüket és itt érte őket Tartod utolsó csapása. Mivel az emberekre nem tudott közvetlenül hatni, a forrást gyengítette le, hogy alig csepegett, és sok időbe telt, amíg az üres kulacsok újratöltődtek. Bosszankodtak is, akik maradék folyadékukat korábban nagy optimistán kilöttyintették.
A lelkesebb harcosok kezdtek morogni, egyrészt azokra, akik Korondon szórakoztak, másrészt azokra, akik nem figyeltek a vízkészletükre. Gyorsabb menettempót követelt ambíciójuk és kalandvágyuk, így Andris vitéznek egy – látszólag –remek ötlete született. A csapatot ketté osztotta: egy villámgyors és egy kevésbé gyors zászlóaljra. Közös megegyezéssel arra jutottak, hogy az elsőket ő maga fogja irányítani, a többieket pedig Csaba vezér vette át. A buszokról leszállva a bucsini úton, a több mint 100 főből 34-en már jelentkeztek is a “blietz-kriegre”, míg a többiek szomorúan fejethajtva beletörődtek a teknősbéka sorsba – nagyrészt hölgyek, gyerekek és idősebbek. Fájdalmuk oly keserves és mély volt, hogy még Rapsonnét is meghatotta, aki hajdanán hívő és istenfélő teremtmény volt. Mivel a csapat már az ő hatásköre alatt volt, úgy gondolta, belekavar egy kis paprikás borsot a túravezérek által már megfőzött gulyásba, és teremt igazságot. Szelleme megszállta András vitézt, aki hirtelen őrült tempóval vágtatott fel a szekérúton, mit sem törődve a szétszéledő csapattal, melyet Fenyő Roger zárt. Bátorította is a lemaradottakat, de hiába. A távolság egyre nőtt: 20 m, 30 m… Lassacskán András és Roger között több, mint 100 méter tátongott. Békés természete gátolta, hogy megdorgálja társait, annál inkább feletteseit, de ezt már nem állhatta szó nélkül. Torka szakadtából ordított a fővezér után, kapálózott hosszú karjaival, hogy lasítsanak, álljanak meg, ne széledjenek szét. A többiek is segítettek, fütyültek és kiabáltak. Egy szempillantásra Andris vitéz hátra is nézett, de csak folytatta útját Roger legnagyobb kétségbeesésére, mintha mi sem történt volna.
A fiatal hátvéd már nem tudta, mit is tegyen, gyorsított, ahogy csak tudott a lemaradottakon, de adott pillanatban otthagyta őket, és rohant hanyatt-homlok Andris után, hogy állítsa le. Az Áprily-forrás előtt utol is érte, de már alig volt ereje szólni. A válasz megdöbbentette: a forrásnal pihennek majd, ott a lemaradottakat áttanácsolja a második csapatba, ezért húzott oly keményen.
Közben Csaba vezér dorgálásai sem maradtak el: “Miért hagyta a hátvéd magukra az embereket? Aki nem állja elég keményen a sarat, azt inkább küldjék vissza hozzá!”. Erre a fáradt emberek felbőszültek, hogy a keserves gyaloglást nem azért vállalták, hogy visszamenjenek, majd újból előre rohanjanak a várhoz, mint a veszett juhok.
Szegény András azt se tudta, melyik lábára álljon, mintha mindenki megszállottá vált volna körülötte, a fegyelmezett csapat helyett pedig káoszt, rendezetlen embertömeget látott. Nagy nehezen megvalósult Andris (tulajdonképpen Rapsonné) terve. Öten meg lemaradtak az Áprily-forrásnál, és bevárták a többieket, így véget ért az utolsó átszűrés. Sokan bevallották, hogy a gyors ritmuson azt értették, hogy nem állnak meg olyan gyakran, de anélkül haladnak, hogy rohannának. Volt, aki úgy érzte, hogy bírja és élvezi, de volt olyan is, aki széngyenből vagy büszkeségből maradt. A ravasz tündér mindeniküknek szándékzott megfizetni lelkiismerete szerint és igazságosan.
27-en vágtak neki az ostromnak. Hirtelen, mintha füttyre, csatasorba álltak, és szabályos indiánsorban haladtak. Mostmár voltak pihenők, de a kaptató brutalitása követelte is. Egyszercsak kiértek a gerincre, ahol nem tudták eldönteni, hogy a jobbra vagy a balra vezető út-e az igazi. Roger finoman és diplomatikusan próbálta ajánlani a balra vezető utat, amit ösztönszerűen követett volna, ám semmivel sem tudta indokolni, kivéve a veszélyes, de látványos Rapsonné-sziklákat. Határozott “nem-et” kapott válaszul, de annyira erélyesen, hogy már ő is szentül meg volt győződve, hogy jobbra kell menni. Tudta jól, hogy András vitéz mindig jól és figyelmesen végezte cserkészmunkáját, s ha neki nincs oka felderítőt küldeni, nincs mitől tartania. Jobbra kanyarodtak, követték a gerinc vonulatát, fel, egyre feljebb, majd le, aztan újból fel, és több ilyen szinuszgörbét isleírtak, mire Rogernek hirtelen az ösztön helyett a józan esze kezdte azt súgni, hogy vissza kell fordulni.
A Rapsonné-sziklájától kék kereszt vezetett a várig, de amióta mentek, csak erdészjeleket láttak. Amúgy a várat egy percen belül el kellet volna érniük, ők pedig szinte negyed órája kóvályogtak a hűvös erdőben. Végre hosszabb pihenőt iktatott be a cserkészmester – ezt várta a hátvéd. Tüstént előre ment, picit félrehúzódva feszülten figyelte Andrist, aki ravasz mosollyal közelített, súgván: “itt kell lennie, nem vihették el csak úgy az éjszaka allatt”.
Roger görcsberándult állkapoccsal rimánkodva kérlelte, engedje vissza, nézze meg, mi a helyzet a sziklákkal, addig mindenki pihenjen. A várat már rég el kellet volna érniük. Vagy elhagyták, mert csalóka falait könnyen elkerülheti az emberi szem, vagy egyáltalán nem is arra mentek.
Andris, aki addig valamit nagyon fontolgatott magában, hirtelen derűs arrcal nézett fel, és rábólintott. Nem is kellet kétszer szólni, izzadtan, lihegve rohant is Fenyő Roger, ahogy csak bírt. Közben a hátulmaradt vezető fejéhez csapott. Mesélni kezdte a székely és a pórul járt potyautas történetét. Az utóbbi kerdi, hogy messze van-e Csikszereda, és ha arra fele megy, elviszi-e. A székely valaszolt, hogy nincs messze, és maga mellé ültette. Az utas elaludt, mikor felébredt, újból kérdezte, hogy messze van-e Csikszereda. A döbbenetes válasz nem is késik: hát most már igen!
A harcos csapat olyannyira ki volt merülve, hogy csak páran kapták fel ijedten fejüket a csattanóra. Ez idő allat Roger már a vár pereménél tántorgott, és utolsó erejét összeszedve hívta a társát telefonon. „Megvan a vár, bevette már előttünk a laza csapat!” Andás fejét vakarva jelenti alázatosan, hogy a gerincen eltévedt, hisz ellenkező irányban van a vár. Az emberek többsége azonban nagyot nevetve, bár volt, ki keserves grimasszal kiáltotta, hogy az egész csak humbukk, és szándékosan voltak ide hurcolva.
Csaba vezér valóban hamarabb felért, mint társai, a vár romjaihoz, és nagyot csodálkozott, mikor a fiatal hátvédet látta előbukanni. “Itt felejtettél valamit?” Széles mosolyokkal válaszoltak, majd jókedvű nevetésekkel. Fotózások után a lasúbb csapat indult is. Csak amikor már ereszkedtek a gerinc északi oldalán, érkezett a villámgyors roham csapat, és sziporkáztak a poénok: utolsokból lesznek az elsők és elsőkből utolsók, vagy: lesz még Budán kutyavásár, ezt a jelenetet megjátszották a turavezetők.
Így történt az a nem is mesebeli várcsata Rapsonnénál. Aki úgy vélte magáról, hogy gyenge, most diadalt aratott, elsők között jutva célba, aki kalandvágytól szenvedett, és kilométerhiánya volt, annak sem volt panaszkodni oka, aki pedig csupa büszkeségből maradt, és nem a természet iránti igazi szeretet irányította, az talán még mai napig is emlegeti a két vezér családfáját… Igazság szerint mindenki jókedvvel emlékszik arra a napra, mikor a teknősbéka és a nyúl meséjét gyakorlatba ültették a tündérek, példázva, hogy többet ésszel, mint erővel, s az elsők vigyázzanak, mert utolsók lehetnek, és, aki utolsó, ne csügeddjen és ne adja fel, csak tartsa szemmel a célját, és kövesse rendületlenül, hittel és bízva a Mindenható segítségében.
Itt a vége fuss el véle, s aki nem hiszi, járjon utánam…
Első nap csak a Firtos várát vették be a zord időjárás miatt, a Rabsonné-jét csak a második napon. Legendájukat terjesztették, több száz ajakról hangzott el nevük. Ilyen gyakran emlegetve az alvó legendás tündérek életre keltek többszázéves álmukból, és harmadnap (2007. augusztus 3-án) ködfátyolba burkolózva, kíváncsian követték a vármezőről induló túrázó csapatot, amely két nagy autóbuszban alig fért.
Tartod, a gonosz tündérasszonyság, szokás szerint szörnyen irigykedve a testvérére, Firtosra, és legendás várának nagy keletjére – ami súlyosan rongálta “publik imidzsét” –, úgy döntött, hogy kellemetlenné teszi a Firtos vár aznapi látogatását a túristák számára. Hol egyiknek húzta ki a kaptatón a fenyképezőgépét, hogy az 10 percig keresse, hol másiknak okozott orrvérzést. Sárban elcsúsztatta, gallyakkal megkarcolta a kirandulókat. Az elcsigázott túravezetők is könnyű prédájává váltak. A négy közül csak András vitéznek jutott eszébe, hogy még egy kilátóhelyre vigye el a csapatot, a többi három csak a messzi tájat kemlelte: a Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargitákat, illetve a Libán-hágót, Bucsin-tetőt, Somlyó-hegyesét, Nagymező-havasát, Répás-tetőt, Küsmödöt és Siklód kövét. Így a hadsereg tovább vonult anélkül, hogy a hely legmagasabb pontjára kiért volna (1060 m). Újjab pihenőhelyre érvén már mindeniküknek kezdett félrebicsaklani a nyelve: nagy csodalkozva vették észre, hogy “jobb” helyett “balt” mondanak, “felső” helyett “alsó” és “falva” helyett “akna” jön ki a torkukon...
Szerencsére minél távolabb kerültek a Firtos várától, annál gyengébben hatott rájuk Tartod átka, de azért az utolsó csapása még csak most következett.
A harcosok kimerültségükben követelték, hogy Korondon engedjék szabadon őket, hadd kapcsolódjanak ki, és töltődjenek fel új erőkkel. Mivel a ribilliót el akarta kerülni, Csaba vezér egy órára szabadon engedte a seregét. Egy óra múlva, továbbindultak, és az árcsói forrásig meg sem álltak. Itt egészítették ki a vízkészletüket és itt érte őket Tartod utolsó csapása. Mivel az emberekre nem tudott közvetlenül hatni, a forrást gyengítette le, hogy alig csepegett, és sok időbe telt, amíg az üres kulacsok újratöltődtek. Bosszankodtak is, akik maradék folyadékukat korábban nagy optimistán kilöttyintették.
A lelkesebb harcosok kezdtek morogni, egyrészt azokra, akik Korondon szórakoztak, másrészt azokra, akik nem figyeltek a vízkészletükre. Gyorsabb menettempót követelt ambíciójuk és kalandvágyuk, így Andris vitéznek egy – látszólag –remek ötlete született. A csapatot ketté osztotta: egy villámgyors és egy kevésbé gyors zászlóaljra. Közös megegyezéssel arra jutottak, hogy az elsőket ő maga fogja irányítani, a többieket pedig Csaba vezér vette át. A buszokról leszállva a bucsini úton, a több mint 100 főből 34-en már jelentkeztek is a “blietz-kriegre”, míg a többiek szomorúan fejethajtva beletörődtek a teknősbéka sorsba – nagyrészt hölgyek, gyerekek és idősebbek. Fájdalmuk oly keserves és mély volt, hogy még Rapsonnét is meghatotta, aki hajdanán hívő és istenfélő teremtmény volt. Mivel a csapat már az ő hatásköre alatt volt, úgy gondolta, belekavar egy kis paprikás borsot a túravezérek által már megfőzött gulyásba, és teremt igazságot. Szelleme megszállta András vitézt, aki hirtelen őrült tempóval vágtatott fel a szekérúton, mit sem törődve a szétszéledő csapattal, melyet Fenyő Roger zárt. Bátorította is a lemaradottakat, de hiába. A távolság egyre nőtt: 20 m, 30 m… Lassacskán András és Roger között több, mint 100 méter tátongott. Békés természete gátolta, hogy megdorgálja társait, annál inkább feletteseit, de ezt már nem állhatta szó nélkül. Torka szakadtából ordított a fővezér után, kapálózott hosszú karjaival, hogy lasítsanak, álljanak meg, ne széledjenek szét. A többiek is segítettek, fütyültek és kiabáltak. Egy szempillantásra Andris vitéz hátra is nézett, de csak folytatta útját Roger legnagyobb kétségbeesésére, mintha mi sem történt volna.
A fiatal hátvéd már nem tudta, mit is tegyen, gyorsított, ahogy csak tudott a lemaradottakon, de adott pillanatban otthagyta őket, és rohant hanyatt-homlok Andris után, hogy állítsa le. Az Áprily-forrás előtt utol is érte, de már alig volt ereje szólni. A válasz megdöbbentette: a forrásnal pihennek majd, ott a lemaradottakat áttanácsolja a második csapatba, ezért húzott oly keményen.
Közben Csaba vezér dorgálásai sem maradtak el: “Miért hagyta a hátvéd magukra az embereket? Aki nem állja elég keményen a sarat, azt inkább küldjék vissza hozzá!”. Erre a fáradt emberek felbőszültek, hogy a keserves gyaloglást nem azért vállalták, hogy visszamenjenek, majd újból előre rohanjanak a várhoz, mint a veszett juhok.
Szegény András azt se tudta, melyik lábára álljon, mintha mindenki megszállottá vált volna körülötte, a fegyelmezett csapat helyett pedig káoszt, rendezetlen embertömeget látott. Nagy nehezen megvalósult Andris (tulajdonképpen Rapsonné) terve. Öten meg lemaradtak az Áprily-forrásnál, és bevárták a többieket, így véget ért az utolsó átszűrés. Sokan bevallották, hogy a gyors ritmuson azt értették, hogy nem állnak meg olyan gyakran, de anélkül haladnak, hogy rohannának. Volt, aki úgy érzte, hogy bírja és élvezi, de volt olyan is, aki széngyenből vagy büszkeségből maradt. A ravasz tündér mindeniküknek szándékzott megfizetni lelkiismerete szerint és igazságosan.
27-en vágtak neki az ostromnak. Hirtelen, mintha füttyre, csatasorba álltak, és szabályos indiánsorban haladtak. Mostmár voltak pihenők, de a kaptató brutalitása követelte is. Egyszercsak kiértek a gerincre, ahol nem tudták eldönteni, hogy a jobbra vagy a balra vezető út-e az igazi. Roger finoman és diplomatikusan próbálta ajánlani a balra vezető utat, amit ösztönszerűen követett volna, ám semmivel sem tudta indokolni, kivéve a veszélyes, de látványos Rapsonné-sziklákat. Határozott “nem-et” kapott válaszul, de annyira erélyesen, hogy már ő is szentül meg volt győződve, hogy jobbra kell menni. Tudta jól, hogy András vitéz mindig jól és figyelmesen végezte cserkészmunkáját, s ha neki nincs oka felderítőt küldeni, nincs mitől tartania. Jobbra kanyarodtak, követték a gerinc vonulatát, fel, egyre feljebb, majd le, aztan újból fel, és több ilyen szinuszgörbét isleírtak, mire Rogernek hirtelen az ösztön helyett a józan esze kezdte azt súgni, hogy vissza kell fordulni.
A Rapsonné-sziklájától kék kereszt vezetett a várig, de amióta mentek, csak erdészjeleket láttak. Amúgy a várat egy percen belül el kellet volna érniük, ők pedig szinte negyed órája kóvályogtak a hűvös erdőben. Végre hosszabb pihenőt iktatott be a cserkészmester – ezt várta a hátvéd. Tüstént előre ment, picit félrehúzódva feszülten figyelte Andrist, aki ravasz mosollyal közelített, súgván: “itt kell lennie, nem vihették el csak úgy az éjszaka allatt”.
Roger görcsberándult állkapoccsal rimánkodva kérlelte, engedje vissza, nézze meg, mi a helyzet a sziklákkal, addig mindenki pihenjen. A várat már rég el kellet volna érniük. Vagy elhagyták, mert csalóka falait könnyen elkerülheti az emberi szem, vagy egyáltalán nem is arra mentek.
Andris, aki addig valamit nagyon fontolgatott magában, hirtelen derűs arrcal nézett fel, és rábólintott. Nem is kellet kétszer szólni, izzadtan, lihegve rohant is Fenyő Roger, ahogy csak bírt. Közben a hátulmaradt vezető fejéhez csapott. Mesélni kezdte a székely és a pórul járt potyautas történetét. Az utóbbi kerdi, hogy messze van-e Csikszereda, és ha arra fele megy, elviszi-e. A székely valaszolt, hogy nincs messze, és maga mellé ültette. Az utas elaludt, mikor felébredt, újból kérdezte, hogy messze van-e Csikszereda. A döbbenetes válasz nem is késik: hát most már igen!
A harcos csapat olyannyira ki volt merülve, hogy csak páran kapták fel ijedten fejüket a csattanóra. Ez idő allat Roger már a vár pereménél tántorgott, és utolsó erejét összeszedve hívta a társát telefonon. „Megvan a vár, bevette már előttünk a laza csapat!” Andás fejét vakarva jelenti alázatosan, hogy a gerincen eltévedt, hisz ellenkező irányban van a vár. Az emberek többsége azonban nagyot nevetve, bár volt, ki keserves grimasszal kiáltotta, hogy az egész csak humbukk, és szándékosan voltak ide hurcolva.
Csaba vezér valóban hamarabb felért, mint társai, a vár romjaihoz, és nagyot csodálkozott, mikor a fiatal hátvédet látta előbukanni. “Itt felejtettél valamit?” Széles mosolyokkal válaszoltak, majd jókedvű nevetésekkel. Fotózások után a lasúbb csapat indult is. Csak amikor már ereszkedtek a gerinc északi oldalán, érkezett a villámgyors roham csapat, és sziporkáztak a poénok: utolsokból lesznek az elsők és elsőkből utolsók, vagy: lesz még Budán kutyavásár, ezt a jelenetet megjátszották a turavezetők.
Így történt az a nem is mesebeli várcsata Rapsonnénál. Aki úgy vélte magáról, hogy gyenge, most diadalt aratott, elsők között jutva célba, aki kalandvágytól szenvedett, és kilométerhiánya volt, annak sem volt panaszkodni oka, aki pedig csupa büszkeségből maradt, és nem a természet iránti igazi szeretet irányította, az talán még mai napig is emlegeti a két vezér családfáját… Igazság szerint mindenki jókedvvel emlékszik arra a napra, mikor a teknősbéka és a nyúl meséjét gyakorlatba ültették a tündérek, példázva, hogy többet ésszel, mint erővel, s az elsők vigyázzanak, mert utolsók lehetnek, és, aki utolsó, ne csügeddjen és ne adja fel, csak tartsa szemmel a célját, és kövesse rendületlenül, hittel és bízva a Mindenható segítségében.
Itt a vége fuss el véle, s aki nem hiszi, járjon utánam…
Fenyő Roger
