Óriások kastélyától a Sárkányok kertjéig

Zsibó és környéke mintha Meseországnyira állna tőlünk, Marosvásár-helyiektől. Ritkán kirándulunk arra, pedig éltek ott óriások, és porladoznak ma is sárkányok…

Bár a történelmi Erdély határvonalán alig pár kilométernyivel esik kívül, már hegynevekkel is a történelem köszönt ránk. De hadd kezdjük a Wesselényiekkel, akik évszázadokon át meghatározták Zsibó történetét. 1584-ben Báthory Istvántól nyerte adományul a birtokot Wesselényi Ferenc, amiért leverte a Bekes Gáspár féle lázadást. 1700-as évek eleji sírkövek pedig gróf Wesselényi Istvánra és feleségére, Bánffy Katára emlékeztetnek.

Ifjabb Wesselényi István és neje, Dániel Polixéna nevéhez a templom 1749-beli restaurálása fűződik. Az általuk építtetett kazettás mennyezeten ma már nem korabeliek a motívumok, kivéve a középsőt, melyen a tündöklő nap képe, azaz Jézus, mint a világ világossága látható, egy körfelirattal: „Feltámad tinéktek, kik az Én nevemet félitek, az Igazság napja” (Malakiás próféta). A szószéket „zsibói alabástromból”, azaz márványból készíttették, kehely alakú, gyönyörű szószék, koronája csúcsán a pelikánmadárral, amely saját véréből táplálja kicsinyeit. Szimbólum ez is, az önfeláldozásé.

Érdekesség számunkra, marosszékiek számára, hogy a templom történetében külön hely illeti meg a székelyeket. Az orgona a kézdivásárhelyi orgonakészítőt, Kolonics Istvánt dicséri 1885 óta, de korábban, 1848-ban, a lovas bandérium mellett a zsibói egyházközség vezetősége ágyúöntő Gábor Áronnak ajándékozott a meglévő három harangból egyet, amelynek helyébe csak 1977-ben öntött újat Marosvásárhelyen Kiss Elek harangöntő.

A templomnál ismertebb Wesselényi kastély több neves személyiséget is vendégül látott, mint például II. Rákóczi Ferencet, kinek kurucai itt csatát veszítettek az osztrákokkal szemben 1705-ben. A csatára ma már csak a város melletti piramis alakú Rákóczi-hegy neve emlékeztet.

A későbbiekben is sokat szenvedtek a zsibóiak az elnyomó hatalomtól, s a Wesselényi család története lényegében a magyar nemzeti küzdelmek története is. Tulajdonképpen itt volt az utolsó fegyverletétel is, Zsibón. A nyelvújító Kazinczy Ferenc fia, Kazinczy Lajos, itt kapta a hírt négyezer fős seregével, hogy letették a fegyvert, s bár lehetőséget teremtettek neki rá, ő mégsem menekült el, vállalta a következményeket. Tizennegyedik aradi tábornok-vértanúként őt is kivégezték október 25-én.

(Kazinczy Lajos szobra a sárospataki Iskolakertben)

A Wesselényiek kastélyát 1785 és 1831 között építették a Szamos harmadik teraszára. Az egyemeletes főépületnek két szárnya van, bár a keletivel párhuzamosan álló nyugati szárny a természet ajándéka: csodálatos egyenes domb. Ezeket zárja két szép, bástyaformájú épület.

A kastély klasszicista stílusjegyeket visel. Épületét jelenleg is használják, egyrészt a botanikus kert a saját, másrészt a tanügyiek a gyerekek, tanulók klubjának céljaira. A kastély külseje megmaradt egykori szépségében, belső udvara, homlokzata is a hajdani, méltóságteljes épület, a teraszról meg az erkélyről nagyszerű kilátás nyílik. Bár a belső tereket át-át alakították, a látogatók szerencséjére a központi nagyterem eredeti méreteiben áll. Valóban elfér benne egy kisebb színpad, hiszen idősebb Wesselényi Miklós egész színtársulatot tartott fenn zsibói birtokán - nem véletlenül volt a Kolozsvári Kőszínház egyik fő mecénása.

A Wesselényiek istállója valamikor ugyanolyan híres volt, mint később a bonchidai. Wesselényi István a Bánffyak bonchidai példájára építtetett istállót 1775-ben. Az istálló épülete ma is áll, főbejárata mellett egy kőből faragott ló csonkja látható. A ló alatt a Wesselényi címer – bevakolva.

Idősebb Wesselényi Miklósról és csodálatos méneséről Nyírő József regényében olvashatunk. Az apa emléke gyakran összemosódik fiáéval, akire „az árvízi hajós”-ként emlékszünk Jókainak köszönhetően. Az apa a „zsibói bölény” vagy „vad Wesselényi”, vérbeli magyar úrként mindenképp el akart szakadni a császártól, ezért 1785-ben el is fogták, és a kufsteini börtönben raboskodott öt évig. Kiszabadulása után még 20 évig élt. Fiát, az ifjú Miklóst, spártai módon nevelte. A zsibóiak ma is emlegetik, hogy a hat éves gyereket egy szilaj mén hátára ültette, s azzal a felkiáltással, hogy egy Wesselényinek nem szabad félnie, rácsapott a ló farára, hogy az nyargalva elrohant. A két nagyobbik fiát elvesztett édesanya kétségbeesetten majd elájult, hogy mi lesz a kis Miklóssal – de a ló szerencsére a gyerekkel a hátán tért vissza.

A reformkor kiemelkedő politikusa lett az ifjú Wesselényi Miklós, Széchenyi István jó barátja. A korszerű gazdálkodás úttörője is tájainkon, hiszen ő alapította csaknem kétszáz évvel ezelőtt a makfalvi mezőgazdasági szakiskolát, ahova a Kisküküllő-mente német falvaiból is jártak a nebulók gazdálkodást tanulni. „Nunquam retro” mondása szállóigeként él Zsibón, s ez a mondat áll a szobor (Sepsi József, zilahi művész alkotása) talapzatán is, melyet 2004-ben emeltek tiszteletére a református templom kertjében. A szobor a szokásos historizáló stílusnak megfelelően, olyannak rajzolja az ifjú Wesselényit, amilyen daliás a leírások szerint a valóságban is volt, és amilyennek mindannyian képzeljük is olvasmányaink alapján.

A szoborral csaknem szemközt áll egy emlékmű, amely Gelu előtt tiszteleg. Zsibó közelében van ugyanis Kis- és Nagyesküllő faluja, ahol, a hagyomány szerint, 1100 esztendővel ezelőtt, a honfoglalás korában, Gyalu és Tétény vívott párviadalt egymással. A krónikás, Anonymus, is csodálkozott azon, hogy nem a két sereg csapott össze, hanem csak a két vezér, s mivel Tuhutum, vagyis Tétény győzőtt, neki esküdött hűséget a másik sereg is. Tétény volt később az első Gyula Erdélyben.

A város ma már értékeli a Wesselényiek hagyatékát, utcát is neveztek el az emlékükre, és aggódva követik a kastély sorsának alakulását, hiszen a leszármazottak visszaigényelték ugyan, de félő, hogy el is fogják adni. Az istálló épületét viszont a kastélykertben működő botanikus kert igazgatója szeretné tataroztatni a zsibói polgármesteri hivatal segítségével, s régi képek, leírások alapján részben Wesselényi tematikájú, részben pedig a város fejlődését bemutató múzeumot tervez.

A botanikus kert Vasile Fati tanár úr nevét viseli, annak a fáradhatatlan zsibói tanárnak a nevét, aki csaknem 40 éven át küzdött azért, hogy a kastély egykor szép és gazdag kertje ne csak a múlt emléke legyen, hanem ma is tudományos kutatómunka színtere, és a látogatók kedvelt, kellemes pihenőhelye. A botanikus kert értékeit magyar nyelvű ismertető alapján kereshetjük föl, amit a belépőjegy megváltásakor kérhetünk. Harminc hektáron terül el, és több mint 5000 növényfajt csodálhatunk meg benne a világ minden tájáról. A Japánkertben a jellegzetes architektúrát a japán növények tömege teszi hitelessé, a Római kertben a valamikori római birodalom patríciuskertjeinek növényeit csodálhatjuk. A botanikus kertet a két hatalmas, gömb alakú üvegház uralja, amelyben sok ezer kaktusz mellett még sok más trópusi növény él nemcsak kiállítási látványosságként, hanem a Zsibói Növénytani kutatóközpont kísérleti parcelláiként is. A melegházbeli szentjánoskenyérfáról hamar elvonja figyelmünket az akvárium, amelyben vérszomjas piranhák, de édesvízi cápa is látható.

A botanikus kertet sajnos már nem öntözik a kastélykert valamikor oly híres forrásai, mert azok a városi víztelep építésekor elapadtak. Viszont az egykori forrásvízgyűjtő medencék megmaradtak, a botanikus kert régi, immár kétszáz éves alapjait igazolva.

Sokkal régebbi látnivaló is vár bennünket Zsibó közelében. A Sárkányok kertje. Zsibótól 9 kilométerre K-DK irányban található, Almásgalgó falu határában. Ez a Meszes hegység ÉK-i részén egy földtani rezerváció, amelyben 10-12 m magas sziklaképződmények láthatók, melyeket a szelektív erózió alakított ki és változtat folyamatosan. Itt a talaj rétegesen elhelyezkedő agyag, homokkő illetve apró szemű konglomerátumból áll. Az esőzések miatt a felső rétegekben repedések illetve vízmosások alakulnak ki, amelyek idővel egyre mélyülnek, míg elérik az alul található agyagréteget. Ez megnedvesedve sikamlóssá válik, a rajtalevő súlyosabb kőzetek megcsúsznak, s a völgy irányába elmozdulva különleges sziklaalakzatokat hoznak létre. A puhább talajrétegek viszonylag hamar elkopnak, azok pedig, amelyeknek a tetején homokkő vagy konglomerátum található, tartósabbak, a kalapjuk védi őket, hosszabb ideig ellenállnak az esővíz koptató hatásának. Ezért szinte évről-évre más-más sziklaformákkal találkozunk. A suvadáskaréj fölé jutva újabb és újabb repedéseket láthatunk, melyek az elkövetkező alakzatoknak az előhírnökei.

Almásgalgóból tábla irányít, és kiépített ösvény vezet fel a suvadáskaréj fölé, így fentről is megtekinthetjük a Sárkányoknak nevezett sziklaképződményeket, de végigsétálhatunk az alsó ösvényen is az impozáns sziklatornyok között, melyekről az ember el sem hinné, hogy a víz előbb-utóbb elkoptatja őket. Ám állandóan képződnek újak, mivel a hegyoldal felsőbb részei csúsznak lassan.

A piros pontot övező fehér kör alapján körbejárhatjuk a Sárkányok kertjét, de csak az első felében találunk kövekkel, lépcsőkkel kiépített járdát, tehát az idősebb kirándulók legyenek óvatosak, mert a leereszkedés ugyancsak meredek lejtőre kényszerítené őket, bár kapaszkodó korlátot itt is találnak. Könnyű túra, akár magas sarkú cipővel is bejárható, közel hajthat az autóbusz is egészen a nyári színpadhoz, ahol a galgaiak tartják a Katona Leányáról elnevezett ünnepüket.

Hancur

2014 novemberében visszatértünk sárkányogolni... 

Ordaskő – őszi színpompában

Torockó vidékének, Erdély e rendkívül népszerű és sokak által látogatott szegletének egy olyan hegyére szerveztünk túrát, mely büszkén magasló hófehér szikláival, füves rétekkel tarkított változatos növényzetű vegyes erdeivel csodálatos látványt nyújt. Ez különösen igaz ilyenkor ősszel, mikor a lombozat zöldje a citromsárga, narancs és vörös különböző árnyalataival keveredik, s az amúgy is látványosságokban bővelkedő Torockót felejthetetlen színkavalkádként övezi nyugat felől.

Az Ordas-kőre (1250 méter) nincsenek turistajelzések, ezek csupán elindulnak felé, aztán mintha megrettennének a tüskés bozóttal övezett, impozáns sziklafalakkal tűzdelt oldal meredekségétől, megtorpannak, és nem vezetnek sehova, otthagyva az erre vetődő turistát, hogy találja ki saját maga a további utat. Más jelzések pedig elkerülik e hegyet, mintha kímélni akarnák az erre járót a mászás viszontagságaitól, és megelégednének azzal, hogy a környékről gyönyörködik szépségeiben, s lemond a fentről való kilátás élményéről.

A felkelő Nap sugarai ragyogták be a tájat, ahogy közeledtünk Torockó felé, vöröses megvilágítást kölcsönözve az amúgy is sokféle színben pompázó hegyeknek. Torockón szálltunk le a buszról, majd a temetőn keresztül feljutottunk a falu fölé emelkedő dombra, ahonnan jól láthattuk az utcákat, házakat, a kimagasló templomtornyot, amint a Székelykő árnyéka vetült a falura, éles ellentétet képezve a völgy környező szakaszaival s a nyugaton emelkedő Ordaskő oldalával, melyek a hűvös reggeli napsütésben már élénk színekben tárultak elénk. Szemlélődésünket egy róka feltűnése szakította meg, amint bundája vörösesen fénylett, ahogy a kertek felől igyekezett a napsütötte hegyoldal dús füvében. Mikor észrevett, gyorsan irányt váltott, s eltűnt a cserjésben.

Eleinte könnyű volt haladni a füves réteken, csatlakozott hozzánk jobbról a piros sávjelzés is, majd a terep meredekebbé vált, s ligetes erdőrészen vezetett az ösvény.

Fölfelé haladva a levelek zöldjét egyre több sárga és vörös váltotta fel, így a hegyoldal felső harmadában már jórészt csak a tűlevelű fák őrizték zölden lombjukat. Fehér sziklacsoportot került ki ösvényünk balról, majd hamarosan a Remete-forráshoz értünk. Vize alig csepegett, az őszi szárazság szinte elapasztotta.

Innen a jelzések nem vezettek fel a hegyre meredeken, hanem délnyugat felé irányítottak szinte párhuzamosan a gerinc vonulatával.

Tüskés bozóttal övezett erdő szélén haladt a piros sáv, nemegyszer tövises, szúrós ágak között, majd egy kiterjedt bozótos mellett egyszerűen eltűnt. Kis tanakodás után úgy döntöttünk, megpróbálunk nélküle feljutni. Sikerült is egy helyen az erdőszéleket övező bozót mögé jutni, majd a meglehetősen meredek oldalt borító sűrű erdőben találtunk egy ösvényszerű csapást, melyen megpróbáltunk kapaszkodni. Több helyt kénytelenek voltunk szerpentinezni a hosszantartó meredek miatt, miközben azon gondolkodtunk, hogy vajon mi fogad majd az erdő szélén: áthatolhatatlan tüskés bozót talán, esetleg függőleges sziklafal? Mindkét lehetőségre megvolt az esély.

Az erdőszélhez közeledve déli irányban impozáns, de a mi szempontunkból egyáltalán nem megnyugtató függőleges sziklák látványában gyönyörködhettünk. Mégis az erdőnek hirtelen lett vége, és meredek füves tisztáson találtuk magunkat, melyet tüskékkel fenyegető bozót határolt kétoldalt, a felső végét pedig még nem is láthattuk.

Azt viszont igen, hogy a sziklafal tőlünk balra véget ér, és jobbra elég messze van a következő, tehát remélhettük a feljutást. Bátraké a szerencse – szokták mondani, és nekünk ezúttal valóban szerencsénk volt: a kétoldalt húzódó bozót közeledni látszott egymáshoz, de végül mégsem ért össze, és a tisztás a gerincre vezetett.

Fent taposott ösvény fogadott a nagy fű között, az éles gerinc kétoldalt meredeken lejtett, de – mintegy leplezve a mélységet – fák koronái borították az oldalakat. A csúcsra érve pazar kilátás fogadott minden irányban: keleten a Székelykő teljes egészében, alatta a völgyben Torockó,

délebbre Torockószentgyörgy, fölötte a vár, távolban a Kőközi-szoros, délen a Bedellő erdős gerince, nyugaton a Vidálykő,

tőle északnyugatra az Aranyos völgye, és távolabb megannyi hegy, melyekben hosszan lehetne gyönyörködni. A kilátás szépsége s az itteni csend ellenére egy idő után szedelőzködni kezdtünk, mivel a délutáni buszhoz le kellett még érnünk, s az égen is egyre fenyegetőbb fellegek gomolyogtak.

Végigjártuk az Ordaskő gerincét, átmentünk a déli csúcsra is, de turistajelzéseket sehol sem fedeztünk fel. Kiszemeltünk egy mellékgerincet, melyen viszonylag biztonságosan lehetne visszajutni Torockó felé a gerinc északi részéről, de végül a két csúcs közötti nyeregből indultunk le a nyugati oldalon, hogy aztán a fentről látszó útra érjünk, mely az Ordaskő és Vidálykő közötti völgyből vezet ki Torockószentgyörgyre.

Erdőben ereszkedtünk rendkívül meredeken, majd egy ösvényre találtunk, mely déli irányba igyekezett,

s a legtöbbször fák között vezetett, de köves, sziklás terepet is keresztezett, és sokszor tüskés, tövises bozótok akadályozták utunkat. Időnként az Ordaskő déli részének hatalmas sziklái és sziklafalai bukkantak elénk az erdőből, s mi próbáltuk őket alulról megkerülni, majd látva, hogy ösvényünk a hegy körül szintben vezet, letértünk róla, s a sűrű erdőben igyekeztünk lejutni meredeken. Reméltük, hogy nem állja sem sziklafal, sem egyéb leküzdhetetlen akadály utunkat, s végül egy végtelennek tűnő másfél órás ereszkedés után lent voltunk a kék kereszt jelzéssel ellátott talajúton.

Itt megjelent a bujkáló piros sávjelzésünk is, mely egy híd mellett jött le balról az Ordaskő délkeleti lába alól, majd a kék kereszttel együtt haladt ezen az úton a hegyek felé. Lefele igyekeztünk, majd hamarosan a torockószentgyörgyi vár alá értünk, ahol leültünk pihenni.

Az egyre borúsabbá váló időben sürgetett a már szemerkélő eső, így hamar a faluba jutottunk, ahol bőven maradt időnk buszra várakozni, sőt, nyugodtan megtekinthettük Brassai Sámuel (1797-1897) nyelvész, filozófus, természettudós, „az utolsó erdélyi polihisztor” szülőházát is.

Sok szép őszi túrát mindenkinek!

Andris