2011. október 15., szombat

Ordaskő – őszi színpompában

Torockó vidékének, Erdély e rendkívül népszerű és sokak által látogatott szegletének egy olyan hegyére szerveztünk túrát, mely büszkén magasló hófehér szikláival, füves rétekkel tarkított változatos növényzetű vegyes erdeivel csodálatos látványt nyújt. Ez különösen igaz ilyenkor ősszel, mikor a lombozat zöldje a citromsárga, narancs és vörös különböző árnyalataival keveredik, s az amúgy is látványosságokban bővelkedő Torockót felejthetetlen színkavalkádként övezi nyugat felől.
Az Ordas-kőre (1250 méter) nincsenek turistajelzések, ezek csupán elindulnak felé, aztán mintha megrettennének a tüskés bozóttal övezett, impozáns sziklafalakkal tűzdelt oldal meredekségétől, megtorpannak, és nem vezetnek sehova, otthagyva az erre vetődő turistát, hogy találja ki saját maga a további utat. Más jelzések pedig elkerülik e hegyet, mintha kímélni akarnák az erre járót a mászás viszontagságaitól, és megelégednének azzal, hogy a környékről gyönyörködik szépségeiben, s lemond a fentről való kilátás élményéről.
A felkelő Nap sugarai ragyogták be a tájat, ahogy közeledtünk Torockó felé, vöröses megvilágítást kölcsönözve az amúgy is sokféle színben pompázó hegyeknek. Torockón szálltunk le a buszról, majd a temetőn keresztül feljutottunk a falu fölé emelkedő dombra, ahonnan jól láthattuk az utcákat, házakat, a kimagasló templomtornyot, amint a Székelykő árnyéka vetült a falura, éles ellentétet képezve a völgy környező szakaszaival s a nyugaton emelkedő Ordaskő oldalával, melyek a hűvös reggeli napsütésben már élénk színekben tárultak elénk. Szemlélődésünket egy róka feltűnése szakította meg, amint bundája vörösesen fénylett, ahogy a kertek felől igyekezett a napsütötte hegyoldal dús füvében. Mikor észrevett, gyorsan irányt váltott, s eltűnt a cserjésben.
Eleinte könnyű volt haladni a füves réteken, csatlakozott hozzánk jobbról a piros sávjelzés is, majd a terep meredekebbé vált, s ligetes erdőrészen vezetett az ösvény.
Fölfelé haladva a levelek zöldjét egyre több sárga és vörös váltotta fel, így a hegyoldal felső harmadában már jórészt csak a tűlevelű fák őrizték zölden lombjukat. Fehér sziklacsoportot került ki ösvényünk balról, majd hamarosan a Remete-forráshoz értünk. Vize alig csepegett, az őszi szárazság szinte elapasztotta.
Innen a jelzések nem vezettek fel a hegyre meredeken, hanem délnyugat felé irányítottak szinte párhuzamosan a gerinc vonulatával.
Tüskés bozóttal övezett erdő szélén haladt a piros sáv, nemegyszer tövises, szúrós ágak között, majd egy kiterjedt bozótos mellett egyszerűen eltűnt. Kis tanakodás után úgy döntöttünk, megpróbálunk nélküle feljutni. Sikerült is egy helyen az erdőszéleket övező bozót mögé jutni, majd a meglehetősen meredek oldalt borító sűrű erdőben találtunk egy ösvényszerű csapást, melyen megpróbáltunk kapaszkodni. Több helyt kénytelenek voltunk szerpentinezni a hosszantartó meredek miatt, miközben azon gondolkodtunk, hogy vajon mi fogad majd az erdő szélén: áthatolhatatlan tüskés bozót talán, esetleg függőleges sziklafal? Mindkét lehetőségre megvolt az esély.
Az erdőszélhez közeledve déli irányban impozáns, de a mi szempontunkból egyáltalán nem megnyugtató függőleges sziklák látványában gyönyörködhettünk. Mégis az erdőnek hirtelen lett vége, és meredek füves tisztáson találtuk magunkat, melyet tüskékkel fenyegető bozót határolt kétoldalt, a felső végét pedig még nem is láthattuk.
Azt viszont igen, hogy a sziklafal tőlünk balra véget ér, és jobbra elég messze van a következő, tehát remélhettük a feljutást. Bátraké a szerencse – szokták mondani, és nekünk ezúttal valóban szerencsénk volt: a kétoldalt húzódó bozót közeledni látszott egymáshoz, de végül mégsem ért össze, és a tisztás a gerincre vezetett.
Fent taposott ösvény fogadott a nagy fű között, az éles gerinc kétoldalt meredeken lejtett, de – mintegy leplezve a mélységet – fák koronái borították az oldalakat. A csúcsra érve pazar kilátás fogadott minden irányban: keleten a Székelykő teljes egészében, alatta a völgyben Torockó,
délebbre Torockószentgyörgy, fölötte a vár, távolban a Kőközi-szoros, délen a Bedellő erdős gerince, nyugaton a Vidálykő,
tőle északnyugatra az Aranyos völgye, és távolabb megannyi hegy, melyekben hosszan lehetne gyönyörködni. A kilátás szépsége s az itteni csend ellenére egy idő után szedelőzködni kezdtünk, mivel a délutáni buszhoz le kellett még érnünk, s az égen is egyre fenyegetőbb fellegek gomolyogtak.
Végigjártuk az Ordaskő gerincét, átmentünk a déli csúcsra is, de turistajelzéseket sehol sem fedeztünk fel. Kiszemeltünk egy mellékgerincet, melyen viszonylag biztonságosan lehetne visszajutni Torockó felé a gerinc északi részéről, de végül a két csúcs közötti nyeregből indultunk le a nyugati oldalon, hogy aztán a fentről látszó útra érjünk, mely az Ordaskő és Vidálykő közötti völgyből vezet ki Torockószentgyörgyre.
Erdőben ereszkedtünk rendkívül meredeken, majd egy ösvényre találtunk, mely déli irányba igyekezett,
s a legtöbbször fák között vezetett, de köves, sziklás terepet is keresztezett, és sokszor tüskés, tövises bozótok akadályozták utunkat. Időnként az Ordaskő déli részének hatalmas sziklái és sziklafalai bukkantak elénk az erdőből, s mi próbáltuk őket alulról megkerülni, majd látva, hogy ösvényünk a hegy körül szintben vezet, letértünk róla, s a sűrű erdőben igyekeztünk lejutni meredeken. Reméltük, hogy nem állja sem sziklafal, sem egyéb leküzdhetetlen akadály utunkat, s végül egy végtelennek tűnő másfél órás ereszkedés után lent voltunk a kék kereszt jelzéssel ellátott talajúton.
Itt megjelent a bujkáló piros sávjelzésünk is, mely egy híd mellett jött le balról az Ordaskő délkeleti lába alól, majd a kék kereszttel együtt haladt ezen az úton a hegyek felé. Lefele igyekeztünk, majd hamarosan a torockószentgyörgyi vár alá értünk, ahol leültünk pihenni.
Az egyre borúsabbá váló időben sürgetett a már szemerkélő eső, így hamar a faluba jutottunk, ahol bőven maradt időnk buszra várakozni, sőt, nyugodtan megtekinthettük Brassai Sámuel (1797-1897) nyelvész, filozófus, természettudós, „az utolsó erdélyi polihisztor” szülőházát is.

Sok szép őszi túrát mindenkinek!
Andris

2 megjegyzés:

Tündérlátta írta...

Micsoda pompázatos, fenséges táj!!!

joco írta...

nagyon kellemes emlékeket idéztél fel bennem...köszönöm :D