VALAHOL EURÓPÁBAN

Az első tavaszi nap csalogatott ki március 13-án egy kis honismereti csavargásra számunkra ismeretlen - bár közeli - helyekre. Nem keltünk korán, 9 órakor találkoztunk a nyárádtői letérőnél. Három autóval indultunk Dicső felé.

Utunk első állomása Bonyha, 15 km-re fekszik Dicsőszentmártontól keletre. Szászbonyhának is hívják a betelepült szászokról. Bonyhán két kastély is létezett, az egyiket a 30-as években lebontották (1675-ben épült) romos állapota miatt, a másikat, a ma is láthatót, a 15. században építették. 1545-ben Bethlen Farkas politikus, Izabella királyné tanácsosa, alakította át a saját ízlése szerint. Bethlen Elek (1643-1696) kibővítette a régi kastélyt. 1551 körül járt itt Tinódi Lantos Sebestyén, és ide tehető Árva Bethlen Kata „szülőháza” is. Természetesen ez a kastély sem kerülte el a hozzá hasonló kastélyok sorsát, 1946 után a dicső kommunista vezetők székhelye volt, majd 1990 után, a visszaszolgáltatások éveiben utolsó tulajdonosának a lánya, Bethlen Fruzsina kapta meg, aki a református egyháznak ajándékozta.

Dicsőszentmártonban kellemesen csalódtam, a főtéren található impozáns házak bizony egy nagyobb városban is megállnák a helyüket, úgyhogy nem osztozom Jókai véleményében, aki annak idején csak úgy le „DicsőMarci”-zta. Jól fogott volna egy kis idegenvezetés, hiszen csekély az a pár soros ismertető, ami a városról az interneten található. Még annyira sem elegendő, hogy a 13. századi, most unitárius templomot, megtaláljuk. Nem könnyen, de megkerült, éspedig a városháza impozáns épületének közelében.

Másik ház, amit kerestünk, a Béldy-ház. Az unitárius papnő útmutatására megleltük a tömbházak között, jelen pillanatban a városi múzeumnak ad otthont. A ház Béldy Gergelyé (1887-1936) volt, aki az Uzoni Béldy családból származik. Konzul, Iránban és Egyiptomban teljesített szolgálatot, majd Dicsőben banktisztviselő, a Romániai Magyar Párt elnöke. A ház ötholdas parkja most játszótér, a teniszpályák és gyümölcsöskertek helyén tömbházak sorakoznak.

Elhagytuk Dicsőt, és a hosszabb, de jobb utat választva Medgyes fele tértünk, irány Küküllővár. Minden út Rómába vezet, hisz hamarosan a fehérre meszelt kastély kerítése előtt landoltunk, vagyis parkoltunk, és nemsokára nyílik is a kapu, ahol nem éppen egy várúrnőhöz hasonló teremtés utasította el belépési szándékunkat. Talán sohasem fog kiderülni, mi volt az a varázsszó, ami végül is jobb belátásra bírta a vár konok védőjét - tény, hogy bent voltunk az udvarban, és csodálhattuk (hacsak az udvarból is) a szépen rendbe rakott kastélyt.

Csomó várral kapcsolatos leírást végigböngészve a Szépréti Lilla „változata” tűnik a leghitelesebbnek, de néha Kiss Gábor Erdélyi várak, várkastélyok című művét is segítségül hívtam.

Küküllőváron egy másik vár is létezett, amely Castrum Kukkulleuar néven, királyi birtokként a mindenkori erdélyi vajda irányítása alatt állott. A Zápolya ház kihalásával a birtok a fejedelmek kezébe került, így kapta meg Bethlen István (Bethlen Gábor fejedelem öccse), aki maga is, mint fejedelem, 1613-25 között építette fel a kastélyt. Az 1661-ben beiktatott Apafi Mihály még lakott is benne, de a család kihaltával a kincstáré lett, majd Bethlen Gábor udvari kancellár vette meg. Csere útján testvére, gróf Bethlen Miklós (itt már a kígyós Bethlenekről van szó) kezére került, aki a mai formáját adta a kastélynak. Félreértés elkerülése végett, itt nem Bethlen Miklós kancellárról és emlékíróról van szó. A Küküllővári Bethlen Miklós száz évvel később élt, és az ő nevéhez fűződik a vár teljes átalakítása. Az építkezés a hátsó homlokzat mögötti emlékkő szerint 1773-ban történt.

A várkastély házasság révén a Haller Grófok kezébe került, 1949-ben az állami gazdaság költözött bele, majd pezsgőgyárként működött a 90-es évek elejéig, amikor a kastélyt visszaszolgáltatták a Vásárhelyen élő Haller örökösöknek. Ők tovább is adták, az új tulajdonosnak pedig - úgy néz ki, - sikerült a régi stílust megtartania. Visszatérve a jelenbe, most már a kapushölgy szívélyes kalauzolása mellett csodáltuk az istállóból átalakított vendégszobákat (8 darab), s szintén tőle tudtuk meg, hogy csoportos borkóstolókat szerveznek turistáknak potom 20 Euróért...

Nem hagyhattuk ki a református templomot sem, amely a 13. század második felében épülhetett,
és Erdélyben talán egyedülálló érdekességgel rendelkezik. Hatalmas festett tatárfej rejtőzködik a torony északi oldalán a fedél alatt a padláson. Egy párizsi oklevél szerint 1241 áprilisában a tatárjárás nyomán 30 000 ember pusztult el Küküllőváron. Erre az eseményre emlékezteti a tatárfej a híveket. Bent a templomban falfestmény töredékeire is bukkantak, amely a feltámadt Jézus előtt hódoló Máriát, a keresztre feszítést és az apostolokat ábrázolja.

Kissé rendbontó a következő helység megtekintése, de a kíváncsiság az egykori kis szász település fele vitt, éspedig Szászbogácsra (Bogeschdorf). Annyi szépet és jót írtak róla, meg kellett hát néznünk!...

Az első impresszió lesújtó volt, a falu szélén omladozó épület idézi a kommunista érát, rendezetlen házak, kiteregetett ruhák fogadtak.

Te jó ég, gondoltam magamban, mit keresnek itt a dánok, akik ide jönnek nyaralni? Hihetetlen! Ám megpillantottuk a templom tornyát, és már húztunk is a közelébe. A látvány nem mindennapi, s bizonyítja, hogy a település valamikor „szebb napokat is látott”. Azt, hogy híres bortermelő vidéken vagyunk, már a nyugati kapu szőlőlevél és -fürt díszítése is bizonyítja.

Itt már idegenvezetőnk is akadt, aki nagy bog kulccsal érkezett, és máris nyitotta a templomkaput. Építési idejét a 15. századra teszik, és természetesen a 13. században betelepített szászoknak tulajdonítják. A templomot „katolikus korában” Mária tiszteletére szentelték fel. Az 1899-es felújításkor falfestmények nyomaira bukkantak.
Középkori emlékeinek legértékesebb darabja a szárnyas oltár. (Klikk!)

A templom udvarán idegenvezetőnk szomorúan meséli, hogy pont egy betörés után érkeztünk, ellopták a kovácsoltvas mécstartókat, amelyek a templom külső világítását biztosították.

Biztonsági zár, s máris bent vagyunk a toronyban. Ahol annak idején szalonnát és egyéb élelmet tárolt a nép, most főúri lakosztály van, pontosabban konzuli, hiszen ide rendezkedett be Torben C. Schreiber, Románia dániai tiszteletbeli konzulja. (Ő sem úszta meg a fosztogatást.)

Megvásárolt egy telket is házzal együtt, s azt átalakította panzióvá. Megszervezte a külön járatot, amely április és szeptember között szállítja a turistákat Koppenhága és Marosvásárhely között.

A dánoknak természetesen programokat szerveznek, pl. borkóstolót Küküllőváron (őket bezzeg simán beengedik…), kirándulásokat, szekértúrákat, baromvásár látogatást, orgonakoncerteket a templomban, amelyre vendégművészek érkeznek Medgyesről meg Marosvásárhelyről.

Hát ez mind szép és jó, de végigsétálva a házak között, szomorúan állapítottuk meg, hogy a cigányok által elfoglalt lakások vagy omladoznak, vagy, ahol egy kis pénz van, megváltozik jellegzetes stílusuk, úgy látszik, semmiféle törvény nem „védi”őket.

A többségében cigányok lakta település furcsa keveréke a múltnak, jelennek és jövőnek. Elhanyagolt szász házak, Ceauşescu időkben épült, ma omladozó építmények, csupasz, „szőlőtlen” domboldalak valamint modern, minden kényelmet kielégítő panziók a dán jelenléttel... Méltán tevődik fel a kérdés: hol is vagyunk mi Európában?

Eszter