Tusnádi csillagtúra

Alcsík lapályáról zord hegyekkel határolt szűk szoroson kényszerül utat törni magának az Olt, hogy folytathassa hosszú és viszontagságos útját a távoli Aldunáig. E borvizektől áztatott fenyves, mocsaras táj Beszédmezőnek nevezett ingoványán volt kénytelen átgyalogolni több ízben is elcsatangolt marhái után az a pásztorlegény, aki aztán csodálkozva vette tudomásul, hogy gyógyíthatatlannak tartott kiütései eltűntek a lábairól. A pásztorfiú gyógyulása 1842-ben történt, ezután figyeltek fel e vizek gyógyító hatására, és kezdődött el a völgyszoros festői környezetében az üdülőhely kialakulása. Éppen 170 éve.

 Tusnádfürdő ma vonzó környezetben meghúzódó kisváros, mely kikapcsolódásra sokféle alkalmat nyújt,  környezetének zord hegyei közt rengeteg látnivaló tárul az idelátogatók szeme elé. E látványosságokból terveztünk minél többet felkeresni a Marosvásárhelyi EKÉ-sek társaságában. A Szilágyi Zoltán „Kunti”-val közösen szervezett három napos kiránduláson húszan vettünk részt.

Péntek délelőtt érkeztünk, majd, miután lefoglaltuk szállásunkat és ebédeltünk, elindultunk a Bánya-patak völgye felé, mely a Dél-Hargita egyik leglátványosabb csúcsával, a Nagy-Piliskével teremt kapcsolatot. Célunk a Piliskei vadászház elérése volt s a tőle északnyugatra elterülő Jáhoros-puszta. Az előző napok esőzései után még elég nagy sár volt és füllesztő, páradús meleg, de szerencsére utunk nagy része árnyékos erdei ösvényeken vezetett. Jól megfigyelhető itt is, ahogy a szűk hegyi medencékben általában, hogy az alacsonyabban fekvő részeken fenyves nő, és csak a magasabb helyeken vegyül lombhullató – itt főleg bükkös és nyíres – erdővel, ahol, mivel jobban éri a Nap, magasabb az évi átlaghőmérséklet, mint a hűvösebb völgyekben. A Bánya-patak mentén vezető kék kereszt jelzés meglehetősen elhanyagolt állapotban van – csupán a Toronykövekhez vezető vadonatúj kék háromszög virít frissen festve – és ezért (no meg az út alsó szakaszáról elágazó jelzetlen csapások miatt) alaposabb odafigyelést igényel, hogy mindvégig a patakot követő, jelzett ösvényen haladjunk. Szerencsére, ahogy meredeken emelkedünk, fokozatosan elmaradnak az erdőkitermelés nyomai, és igazi érintetlen fenyvesnek örülhetünk, mely a nap tűző sugaraitól is véd. A patak forrásvidékéhez közeledve az ösvény kanyargósabbá válik, majd lankásodni kezd, és felvezet a főgerincre annak egy meglehetősen éles kanyarulatánál, a Nagy-Piliske déli lábánál. Innen a Nagy-Piliske keleti oldalán vezető kék sáv jelzést követtük észak felé, melyről néha kilátásunk nyílik a szemben magasló Csomád erdős kúpjaira, miközben egy merítős forrás mellett haladunk el, majd kiérünk az északi hegyláb alatti hangulatos tisztásra.

 Ez utóbbi szomszédságában egy kisebb magaslaton áll a Piliskei vadászház gondosan rendben és tisztán tartva, készen bármely erre tévedő vándor fogadására.

 A házat körbevevő, rügyező fenyők közül kitekinthettünk a Csomádra és a messzi alattunk látszó Tusnádfürdő házaira.

Rövid pihenő után kimentünk a közelben levő Jáhoros-pusztára, melyre a főgerinc kéksáv jelzése vezet, és ahonnan jó kilátást reméltünk észak-északkeleti irányban a Csíki-medencére a messziről felismerhető Nagy-Somlyó hegyével s a mögötte húzódó Csíki-havasokkal fel egészen a Nagyhagymásig. A remélt kilátást még megengedték nekünk a mezőt tarkító és egyre magasabbra növő fenyők, de lehet, ha pár év múlva jövünk, már a Jáhoros-puszta helyén ligetes fenyőerdő fogad, akadályozva a rálátást a környező vidékre.

 A mező különböző pontjairól megtekinthettük a Nagy-Piliske csúcsát (1374 méter) a tőle délnyugatra vezető főgerinc vonulatával, a tőlünk északnyugatra levő Mitács hegyét (1282 méter), keleten viszont az Ölyves-tető oldala zárta a kilátást.

Miután megcsodáltuk az elénk táruló panorámát és a zöld ezerféle árnyalatát bemutató havasi táj látványát, az errefelé megismert úton indultunk vissza. A Toronykövekhez vezető kék háromszög elágazásánál a csapat kettévált, nagyobbik része folytatta útját az onnan már közeli Tusnádfürdőre, míg öten tettünk még egy kitérőt. Ez eléggé kalandosra sikerült, mivel a Bánya-patak egyik mellékpatakához érve az addig kifogástalanul felfestett kék háromszög jelzések hirtelen eltűntek, és sem a patak mentén, sem az onnan elágazó ösvényen nem folytatódtak. Végül a bal part fölötti meredeken egy széldöntés fölött fedeztük fel a jelzést, és kezdhettük a kapaszkodást, mivel az szinte légvonalban, egyenesen vezetett az első sziklához, ahova mondhatni: „fától fáig” másztunk. Itt a szikla előtt pad vár, melyre sokaknak szüksége lehet a rendkívüli kaptató után. A szikláról kitekinthettünk a Bánya-patak völgye fölött Tusnádfürdőre s a szemben magasló fenyves hegylábakra. Kisebb ereszkedő, majd újabb mászás után még egy szikla következett, ahonnan a kilátás valamivel jobb is, mint az előzőtől. E második szikla közelében egy földön heverő táblát is találtunk, melyet aztán a visszaúton ráerősítettünk egy fára, megfelelő pozícióban. A tábla a harmadik és legnagyobb sziklacsoporthoz irányít, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az egész Tusnádi-szorosra s a környező hegyekre, valamint a Bükszádi medence északi részére.

 Másnapi túránkat az Apor és Mikes források felé indítottuk, ahonnan következett a meredek, de szerpentines, piros kereszttel jelzett ösvény a Csomád-nyeregig. Fent megpihentünk, majd leereszkedtünk a Szent Anna-tó és Mohos-tőzegláp kráterei közé épült kempinghez, ahonnan a lápban tett látogatás következett. Megtekintettük e vulkáni kráterben meghúzódó valamikori tó helyén maradt magashegyi fellápot és különleges – az utolsó eljegesedés óta itt rekedt – tundrai növényzetét. A Csomád öregebbik kráterében létezett hajdani tó a Szent Anna-tó négyszerese volt, ma viszont erősen savas vegyhatású vízzel rendelkező tószemekkel tarkított, tőzeggel és különböző mohafajtákkal feltelt mocsár, melyet az északkeleti részén a Veres-patak csapol le.

 Miután kijöttünk a Mohosból, a Szent Anna-tó felé vettük utunkat, de előbb tettünk egy kitérőt a Tó-bércén, amely a kráterfal déli részét képezi, és ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Bükszádi medencére, a Zsombor-patakán túl magasló Nagyhegyesre (1107 méter) a mögötte húzódó Bodoki-havasokkal, Uzonkafürdő szomszédságában a Hargita legdélebbi kúpjára, a Nagy-Murgóra (1015 méter), valamint tiszta időben a Baróti-hegység fölött előtűnhetnek a párából a Déli Kárpátok a Bucsecstől a Fogarasi havasokig. A Tó-bércéről a kék kereszttel jelzett ösvényen lejutottunk a tóhoz, ahol megebédeltünk, kipihentük addigi fáradalmainkat Európa egyetlen vulkáni krátertavában gyönyörködve. Egyesek úsztak is.

Következett túránk kevésbé kellemes része, a Szent Anna-tó kráteréből való kijutás a Csomád-nyeregig, de – a mászás kellemetlenségét enyhítendő – útba ejtettük a kilátót, ahonnan még egyszer megcsodálahattuk a tavat és környékét.

 A Csomád nyeregből a Vártető (1080 méter) felé vezető kéksáv jelzést követtük, mely mindvégig erdőben ereszkedik, majd a Vártető és Szurdoktető (1267 méter) közti nyeregből tettünk egy kitérőt a várba. A vár útján, majd a hajdani jókora várudvaron keresztül a kék pont jelzéseket követtünk a kilátóig, ahol meglepetésünkre a fenyők és nyírfák lombja takarta a kilátást. Így nem vethettünk egyetlen pillantást sem az alattunk elterülő Csíki medencére, a Csomád szemben magasló csúcsaira s a Csíki havasokra.

Itt úgy döntöttünk, hogy nem időzünk a környék legnagyobb – székely szimbólumokat és rovásírást is őrző – árpádkori várának megtekintésével, hanem visszaindulunk. A Vár-Vápa-patak völgyén vezető ösvényen lefele menet még elcsodálkozhattunk a sűrű erdőben szerteszét heverő jókora kövek zöldes-mohás látványán.

 Vasárnapra – mivel aznap még haza kellett érnünk szavazni – csupán egy rövid, de annál szebb túrát iktattunk be a Tusnádi-szoros legjobb kilátóhelyére, a Solyómkőre (824 méter).

 A Nagy-Piliske e keleti nyúlványára piros háromszög jelzéssel ellátott ösvény szerpentinezik fel, hogy az ott felállított kereszt mellől a Tusnádi-szoros egészének festői szépségét, zöldellő fenyvessel borított hegyeit, a lábaink alatt látszó fürdőváros fehér házait, a Csukás tó zöldes-barnás vizét, a távolban látszó Bükkszádot és északi irányban az Alcsíki medencét csodálhassa az idelátogató. Hargita megyében kizárólag itt található meg egy apró, törékeny sárga virágú növény, a Teleki Hölgymál (Hyeracinum Telekianum), ezért a Solyómkő botanikai rezervátum.

Visszautunkon tettünk egy kitérőt a Nyerges-tetőre, ahol Tuzson János és alig kétszáz fős székely honvédserege próbálta feltartóztatni az orosz túlerőt, de árulás áldozatává váltak 1849. augusztus elsején, s elestek mindannyian. Emlékükre kőkeresztet állított az utókor, de ne feledjük, hogy a hely több tatár betörés áldozatainak végső nyughelye is.

Tuzson János és kis csapata lemészárlásának hírére adta fel tusnádfürdői állását az Alvégi sziklán Gál Sándor és néhány száz fős serege, ahonnan három ágyúval sikerült feltartóztatniuk 1849. július 5. és augusztus 2. között az orosz-osztrák túlerőt. Az alvégi szikla későbbi neve Ludmilla kilátó, melyet Kőrispataki Kálnoky Ferencné grófnőről neveztek el, és pavilont építettek oda. Valamilyen csoda folytán egy tévétorony pont a pavilon helyére került, eltűntetve ezáltal az emlékhelyet az idelátogatók szeme elől.

A Nyergestetőről még elmondhatjuk azt is, hogy, aki kopjafát, netán keresztet szeretne állítani a saját nevével, itt bátran megteheti, a Tuzson János és honvédei emlékére állított kőkereszttel szemben levő oldalon álló hajdani erdő hűlt helyén ugyanis számos önkormányzat és több tisztelt honfitársunk megtette már ezt. Bárki idelátogató elcsodálkozhat a rengeteg kopjafán, melyeken sehol sem szerepel az áldozatok neve, csupán az állíttatóé, de az elől, büszkén és hivalkodóan. Elavult volna a jó öreg szokás, hogy koszorúval, esetleg virággal tesszük tiszteletünket hőseink sírjánál, vagy ehhez ma már legalább egy kopjafa szükséges?!

Andris