Csicsói vár és szikla

Csicsó fölött, a Vármezőnek nevezett magaslat déli peremén, kisebb fenyvesben rejtőzik a Csicsói várszikla. E kimagasló sziklaszirt körül az erdő hajdani várfal maradványait takarja. A Hargitafürdőre vezető úttól délre, a Hargita első magaslatára épült a vár. Tőle nyugatra és délre a Borvíz (Vár)-patak völgye húzódik, keletre pedig meredeken lejt a terep a Csíki-medence felé. Északnyugatra a Vármező lapos fennsíkja teremt összeköttetést a Hargita-hegység magasabb régióival. A Vármező déli peremén emelkedő andezit sziklatömb - ú.n. Csicsói Várszikla (966m) - köré épült valamikor a válogatott lapos kövekből emelt várfal.

Csicsó Vára a Csíki-medence koraközépkori várláncolatának részét képezte, s ezáltal kapcsolatban állt a csíkrákosi Pogányvárral, a somlyóhegyi Só-várral, valamint a zsögödi várakkal (Kisvártető- és Harom vára). Sajnálatos módon a vár építőiről semmilyen hiteles adat nem áll rendelkezésünkre; legendákban e várat is, mint több ugyanazon korban épült várat, a környező lakosság óriásokkal hozza kapcsolatba. A tatárjárások idején menedékül szolgált.
Megközelítése Csicsó felől vagy Hargitafürdő irányából lehetséges, a kékpont jelzéssel ellátott talajúton. Ezúttal Hargitafürdőről indultam. Kezdetben eléggé meredeken lejtett a Borvíz-patak bal partján, mindvégig fenyvesben vezető út. A Borvíz-patak színe, különösen ennek felső szakaszán, sárgás-vöröses, majd fokozatosan veszít színéből a beömlő mellékpatakok hatására. Később az út átkerül a patak jobb partjára, míg le nem ér egy nagyobb elágazásig. Itt balra, a csíkrákosi Pogányvár felé van egy letérő, valamint közvetlenül utána ágazik jobb fele a Piricskén átvezető út. Az útelágazás mellett egy szabadon kószáló pásztorkutya hívta fel magára a figyelmet, miközben egy eléggé oda nem illő villa és néhány hangulatos nyaraló mellett haladtam el, majd nemsokára az út átvezetett a Borvíz-patak bal partjára, és attól eltávolodva emelkedni kezdett. Sűrű fenyvesben gyalogoltam amíg egy sík mezőre ki nem értem.

Itt léckerítések és pár fenyő szegélyezte utamat, kilátást biztosítva délkeleti irányban egy, a környező mezőből kimagasló, kisebb fenyőerdőre.

Északkeleten is fenyők övezték a kilátást, de ott a terep lejtett. Mögöttem szépen bontakozott ki a Hargita főgerince, a Csicsói-, Madéfalvi- és Rákosi-csúcsokkal.
Hamarosan elhagytam a Csicsóba vezető talajutat, és délkeleti irányba tértem le, a fent említett magaslaton nőtt fenyves felé. Itt rátaláltam a várba vezető útra, melyen a kék háromszög jelzéseket már hiába kerestem volna. Néhány éve is meglehetősen kopottak voltak, mára viszont már nem is léteznek.
Keskenyedő ösvényen meredek lejtőhöz közeledve falmaradványokra lettem figyelmes, melyeket a talaj részben befedett. Alaposabb odafigyeléssel jól látható, hogy egy szinte függőleges sziklafal folytatásaként építették. Az ösvény másik oldalán szintén romok látszanak, olyan érzést keltve mintha egy hajdani kapun lépnék be. Pár lépés után sima felületű sziklákon álltam, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Közép-Csíki-medencére.

Miután sikerült betelni az élménnyel – amihez az egyre erősebben szitáló eső is segített – alaposabban körülnéztem a vár területén. Déli oldalát a Várszikla képezi, melynek szinte függőleges falán lehetetlen lett volna behatolni, így itt valószínű nem állt fal, de erre utaló nyomok sincsenek. A vár területe a terepviszonyoknak megfelelően eléggé kicsi, alakja hosszúkás kelet-nyugat irányban (Orbán Balázs leírásában hossza 98, szélessége 24 lépés).
Az északi oldalon – amely szintén meredek, de megmászható – várfal volt, melynek ma maradványai láthatóak, néhol akár fél méter magasságot is elérve.
Ez a fal kiterjedt a vár keleti és nyugati végére is, egészen a megmászhatatlan déli oldalig. Az északkeleti szögletben volt a kapuja – Orbán Balázs szerint egy kapubástyája is –, valamint az északnyugati részén egy kisebb kijárata.
Nézelődésem után a várat a főkapun hagytam el, és az errefele megtett úton mentem vissza Hargitafürdőre.
Alig felfedezhető ösvénnyel és jelzések hiányában jó esély van rá, hogy e kis erdő háborítatlanul őrizze titkait, eltakarva az arra járók szeme elől egy régi, alig ismert vár maradványait.

Andris

A mezőség peremén

Pünkösd másodnapján úgy döntöttünk, hogy egy rövidebb körútra indulunk, amely több Beszterce megyei – egykori szász – településen halad át, érinti a Besztercei dombságot, Mezőségen keresztül visszatér Marosvásárhelyre.Szászrégen felé indultunk, áthaladtunk az ismert falvakon: Maros-szentgyörgyön, Ernyén, Sáromberkén, Gernyeszegen, Körtvélyfáján és Petelén. Szászrégen után, Beresztelke északi bejáratánál rátértünk a Beszterce felé vezető 15A jelzésű országútra, amely eléggé rázós a sok befoltozott kátyú miatt, de azért jól járható.
Elhaladtunk Mezőszentandrás, Mezőharasztos és Lúdvég (román nyelvű térképen Sântu, Frunzeni, Logig) mellett, majd Tekeújfalu (Lunca) érintésével érkeztünk a megyehatárra, s az ott található „Tekei” kúthoz. A hideg vizű forrás környéke régóta pihenőhelyül szolgál, előbb a vásárosok és kereskedők számára, ma meg az éhes és szomjas utazóknak: a forrás mellett jól kiépített fogadó várja a vendégeket. Az út túloldalán egy kis tavat is kiépítettek, ezen valamikor vízibiciklizni és csónakázni lehetett, de úgy látszik, a tulajnak valamiért nem érte meg az üzemeltetés, így jelen pillanatban csak a víztükröt lehet megcsodálni a kerítésen kívülről.
Megtöltöttük üvegeinket a friss vízzel, majd utunk első állomására, Tekébe (Teaca) mentünk, ahol a falu központjában található evangélikus templomot néztük meg és fényképeztük le. A gótikus jellegű templom a XIV. században épült, tornyát a következő században húzták fel. Tovább indultunk, de nem a főutat követtük, hanem letértünk Szászpéntek irányába. Paszmoson (Posmuş) megpillantottuk a XV. században épült gótikus templomot, amely meglehetősen leromlott állapotban van, jelenleg a görög-katolikusokhoz tartozik. Egy leírás szerint a falu határában természetvédelmi terület is található, évszázados fenyőkkel, ezt viszont mi nem találtuk meg, bármennyire is meresztettük szemünket. Meredek emelkedőn vezet ki az út a faluból, tulajdonképpen egy vízválasztón kelünk át, és a Sajó völgyébe érkezünk.
Nagysajó (Şieu) nyugati bejáratánál szépen felújított kastély mellett álltunk meg. Az impozáns épület egy domb tetejéről figyel a falura, építtetőiről többféle információ is található a világhálón. Mi egy helybeli öregurat kérdeztünk meg, aki szerint Mária Terézia kastélya volt, más források szerint gróf Kemény Sándor építtette, Rákóczi-kastélyként is emlegetik, de Apafi Miklós neve is felmerül az épülettel kapcsolatban.A Sajó völgyén haladtunk tovább, és láttuk, hogy a nyugati égbolton egyre szürkébb felhők gyülekeznek. Bilak (Domneşti) határában természeti látványosságot jelzett a térképünk, s valóban: elég szűk kanyar után, az út jobb oldalán rendkívül érdekes homokkő-alakzatokat találtunk. Valamikor információs tábla is állhatott itt, legalábbis erre engednek következtetni a betonba öntött fémcsonkok, de valószínűleg „újrahasznosította” közben valaki.
A szél ekkor már erősen fújt, Sófalvára (Sărata) már esőben érkeztünk meg. Itt az ortodox fatemplom, illetve a XIX. század elején épült református templom mellett álltunk meg. Mire tovább indultunk, már alaposan zuhogott, ezért úgy döntöttünk, hogy nem térünk be Besztercére, hanem balra kanyarodunk, Harina (Herina) felé. A zápor miatt kihagytuk az Árokalján (Arcalia) található Bethlen-kastély megtekintését is, így a szeretfalvi hegyen átkelve Harinára érkeztünk. Itt már enyhülni kezdett az eső, így feltértünk, s meglátogattuk a falu feletti dombra épült Árpád-kori templomot. A román kori stíluselemekkel díszített épületet a kilencvenes években újították fel külföldi pénzalapokból.
Szászlekence (Lechinţa) fele folytattuk utunkat, a falu előtt csordogáló forrásnál ismét hideg vízre tettünk szert. A környező dombokat egykor befedő szőlősöknek, gyümölcsösöknek mára már nyoma sincs, a valamikor híres szászlekencei borokra már egyre kevesebben emlékeznek. A borok megnevezését egy mezőkölpényi vállalkozás vásárolta meg, így ne tévesszen meg senkit, ha lekencei borral kínálnák.
Utunk utolsó megállóján a kissármási öröklángot jártuk körbe. A XX. század elején fedezték fel, hogy itt földgázat lehet kitermelni. Az úttól mintegy száz méterre található jelenség az egykori egyes számú szonda lábnyoma, itt folyamatosan szivárog és ég a feltörő földgáz.

Néhány órás kiruccanásunk alkalmával olyan félreeső helyeket kerestünk fel, amelyek megérdemlik a figyelmet, úgy az építészeti örökség, mint a természeti látnivalók okán. Az út jól járható, leszámolva a Mezőségen haladó részeket, ahol lépésben kell haladni a kikerülhetetlen gödrök miatt.

Tibi