Lengyelországi kirándulás

A barátnőmnek köszönhetem e kirándulást. Iskola által szervezett buszos kirándulás volt, fogadott idegenvezetővel. Felejthetetlen, öt napos kirándulás, mely alkalommal több országon utaztunk keresztül és csodaszép helyeket, vidékeket, sok híres várost és még több műemléket láthattunk.
Nem szándékozom részletes beszámolóval szolgálni ezen utazásunkról, de mégis úgy érzem, hogy néhány meglátogatott helyet csak jó lenne bemutatnom, mivel érdekes lehet az arra kirándulni vágyók számára.
Szerda délután indultunk Marosvásárhelyről, estére érkeztünk Nagyváradra, majd Magyarországon Miskolc felé vettük az irányt. Ez utóbbi érintésével haladtunk tovább Kassa felé. A magyar-szlovák határra érve meglepve tapasztaltuk, hogy meg sem állították a buszt.

Sajnos, mivel éjszaka értünk Kassára, és a társaság nagy része álmos volt, vagy aludt, a kassai városnézést a visszaútra halasztottuk. Így hát alhattunk tovább, ha tudtunk, a buszon, s remélhettük, hogy, ami késik, nem múlik.

Eperjest (Presov) elhagyva hosszú, 5 km-es alagúton haladtunk át, majd az alagútból kijutva, bal felől, vagyis déli irányban, kimagasló mészkősziklán hatalmas kiterjedésű, impozáns várat figyelhettünk meg a hajnali pirkadatban. Mi lehet ez? Milyen vár ez? Álmosan, alig ébredezve nehezen szedtem össze gondolataimat. Kinek szólhatnék róla most? Az idegenvezetőnk alszik, a sofőr nem tulajdonít jelentőséget neki. Ráadásul a buszban csend van, mivel az utasok nagy része még szunyókál. Ekkora várat életemben nem láttam, legalábbis így sziklaormon nem... Soha... Fényképezni próbáltam a mozgó buszból, de a rossz fényviszonyok miatt reménytelen kísérletnek bizonyult.

A várat elhagyva nyugtalanított, hogy csak így szó nélkül elhaladtunk egy ilyen műemlék mellett. Szerencsére a közeli kisvárost érintve megálltunk egy benzinkútnál. A helységnévtáblát meglátva rájöttem, hogy ez a kisváros bizony Lőcse. Az idegenvezetőnek jeleztem, hogy Lőcsét érdekesnek tartom, de azt is, hogy korábban milyen várat láttam. A térképet elővéve rájöttünk, hogy Szepes váráról volt szó, majd idegenvezetőnk megígérte, hogy a visszaúton mindezeket bemutatja. Így alább majd én is bővebben beszámolok róluk.

Utunkat folytatva, Poprádra érve, feltűnt a Magas-Tátra hófödte gerince, büszke csúcsaival. Milyen jót lehetne ott mászni... De hát az útiterv nem ilyesmiről szólt. Poprád, majd fennebb Késmárk is hangulatos hegyalji kisváros, nagyszerű kilátással a környező hegyekre.

Utunk egyre emelkedett, Barlangligetet (Tatranská Kotlina) elhagyva felértünk a Bélai-Tátra gerincén átvezető hágóra. Innen ugyancsak vadregényes tájakon ereszkedtünk. Szemlélődésemet mobiltelefonjaink lengyel szolgáltatóra való átállítása szakította meg. Hogy a határon, mikor jöhettünk át, azt nem is tudom. Nemsokára feltűntek Zakopane házai.

Zakopane nemcsak a Tátra lengyel részének, de az egész Tátra vidékének legjelentősebb városa. A városba kora reggel érkeztünk, parkolót kerestünk, mivel itt hosszabb városnézést terveztünk. A városka sétálóutcáját jártuk végig, mely rendkívül hangulatos, régi kockakövekkel kirakva, kétoldalt többnyire fából épült, manzárdos faházikókkal. A legtöbb faházikóban üzletek működnek, de még ilyen kora reggeli órában alig ébredezett a város. A sétálóutca alsó végében megnéztük Zakopane (katolikus) templomát, a felső végében pedig Wladyslaw Zamoyski (1853-1924) szobrát, amit 2003-ban állítottak annak az embernek az emlékére, akinek a kisváros legnagyobb fejlődését köszönheti.

Zakopane majd 30.000 lakossal rendelkező, több mint 80 0m tengerszint fölötti magasságban fekvő kisváros, mely a Magas-Tátra ívétől északra, a Tátra erdőségei, valamint - északi oldalán - a Gubalowka hegyvonulata között terül el. Magasabban fekszik tengerszinthez viszonyítva bármely más lengyel városnál. Ez Lengyelország téli központja. A település első említése a 16. századból való. Lakosai 1578-ban Báthori István lengyel királytól (aki Erdély fejedelme is volt) kapták első kiváltságaikat. A Zakopane elnevezés egy 1616-ból származó oklevélben fordul elő először. Ma Zakopane lakosai goralok, a város a goral vidék központja. A goralokról röviden annyit, hogy ők egy lengyelhez közel álló szláv nyelvet beszélő népcsoport, mely Szlovákia északi, lengyel határ menti övezeteiben és Lengyelország déli, hegyvidéki részében él.

Zakopaneból reggel indultunk tovább, mikor még alig kezdődött el a délelőtti élet, alig nyitottak az üzletek, így vagy két valutaüzért leszámítva senki sem örülhetett a pénzünknek.

Innen Krakkó felé folytattuk az utat, megcsodálva a tipikus, duplamanzárdos, csúcsos faházikókat, melyek a Zakopanetól északra levő vidék völgyeiben olyannyira jellemzőek. Még egy darabig hegyek közt kanyargott az út, de Krakkó felé közeledve mindinkább síkvidék jellegű lett a táj. Alkalmunk volt megcsodálni a lengyelországi növényzetet, s meglepve tapasztaltuk, hogy júniusban még olyan virágok nyílnak, amilyenek nálunk már körülbelül egy hónapja elvirágoztak. Ezenkívül érdekes volt megfigyelni, hogy itt dombvidéki, sőt sík területeket is fenyőerdők borítanak. Ez eléggé furcsán hatott, mivel nálunk ilyen fenyvesek csak a hegyekben találhatók.

Krakkóba érve elfoglaltuk szállásunkat. Aznap délutánra pihenés és szabadprogram következett.

Krakkó, Lengyelország harmadik legnagyobb városa, valamikori fővárosa, koronázási székhelye, jelenleg kulturális fővárosa. Lakosainak száma 760.000, az elővárosokkal együtt 1.250.000. A város a Visztula partján, a folyó felső szakaszán fekszik. Közelében a Kárpátok legészakibb nyúlványai emelkednek, de maga a város síkvidék jellegű. A Visztula partján a Wawel dombja néhány tíz méterrel a város fölé emelkedik, melyen királyi palota, bástyákkal megerősített erődítmény és katedrális található.

Mindenekelőtt igyekszem megjegyezni, hogy rendkívül hangulatos sétákat lehet tenni Krakkó belvárosában, annak piacterén, a Kazimierzben, azaz a valamikori zsidó negyedben, valamint a Visztula partján.

Következő nap reggelén a Wawel bemutatása következett. Wawel dombja egy mészkő kiemelkedés a Visztula bal partján, Krakkó belvárosában, 228 méterrel a tengerszint fölött. A domb oldalában barlang is kialakult. Az épületegyüttest bástyarendszer és várfalak veszik körül. Az épületek többsége a középkorban épült, amikor a Wawelből irányították a Lengyel államot.

A legenda szerint a Wawel dombjának barlangjában hajdanán egy sárkány lakott, amit egy Krak nevű vitéz legyőzött, majd a dombot elfoglalva felépítették a várat és a katedrálist. A Wawel dombján az ősidők óta létezik emberi település, mivel a hely kereskedelmi utak csomópontja. A korai középkorban a vidékre szláv törzsek költöznek, a X. században Krakkó település és az egész környező vidék a Lengyel királyság része lesz. 1000-ben megalakult a krakkói egyházkerület, amit egy katedrális építése követett. 1038-1039-ben I. (Megújító) Kázmér visszatért Lengyelországba, és támogatta, hogy Krakkó legyen a királyi székhely és a főváros is.

A XI. század végén egy új katedrálist kezdenek építeni, román stílusban, melyet 1142-ben szentelnek fel. 1305-ben, vagy 1306-ban a katedrális leégett, mégis 1320-ban meg lehetett tartani itt I. Ulászló lengyel király koronázását. Ugyanebben az évben, a király kezdeményezésére, megkezdik egy újabb templom építését, mely kisebb módosításokkal még ma is áll. Ezen újabb katedrálist 1364-ben szentelték fel. A háromhajós templomhoz utólag kápolnákat építettek. I. Ulászló volt az első lengyel király, akit a waweli katedrálisban temettek el. Nagy Kázmér és Jagelló Ulászló síremléke szintén itt van. Nagy Kázmér parancsára a Wawel dombján álló épületekből királyi kastélyt építettek, gótikus stílusban. Az építkezést Jagelló Ulászló idején is folytatták, ekkor épült a kastély több tornya. A Wawel ma is álló épületeinek nagy része a XIV. században Nagy Kázmér és Jagelló Ulászló idején épült. Ebből a korból származik számos lakóépület is a vár területén, melyekben papok, királyi hivatalnokok vagy kézművesek laktak, de ugyancsak ekkor építették a vár védelmi falait és bástyáit is. Az utolsó Jagelló királyok ideje volt a Wawel aranykora, ekkor, 1507-1536 között, Öreg Zsigmond király kérésére, teljesen átépítették a királyi székhelyet reneszánsz stílusban. A királyi palota négyszögű udvarát karcsú oszlopok tartotta árkádos folyosók övezik, melyekről tágas termekbe léphetünk. Az utolsó lengyel király, aki még mindvégig Krakkóban, a Wawelben székelt, az Báthory István volt. A palota északkeleti részét 1595-ben tűzvész pusztította el, III. Zsigmond király építtetette újjá. 1609-ben III. Zsigmond átköltözött az új fővárosba, Varsóba. Az épületekre ezután a kormányzó felügyelt, azonban az állapotuk lassan leromlott, főleg a svéd és porosz csapatokkal vívott harcoknak köszönhetően. A főváros Varsóba való helyezése nem változtatott a Wawelben állókatedrális szerepén és jelentőségén. Továbbra is koronázó templom maradt, és ide is temették a királyokat. 1795-ben Lengyelország felosztásával a Wawel osztrák fennhatóság alá került. Az osztrák hadsereg a Wawelt laktanyává alakította át. Ez egy sor átépítéssel és pusztítással járt: az árkádokat befalazták, a vár belső tereit átalakították, épületeket bontottak le, többek közt a várban levő Szent György és Szent Mihály templomokat. 1905-ben Ferenc József császár utasítására az osztrák hadsereg elhagyta a Wawelt. Ekkor megkezdődtek a helyreállítási munkák, melyek során több középkori épületet tártak fel, mint például a Legszentebb Szűz Mária rondellát. Az újjáépítési munkákat részben közadakozásból fedezték, s az adakozók neveit a vár északi kapuja melletti fal tégláin örökítették meg. A vár északi kapuján belül, a katedrális mögött áll II. János Pál pápa,

majd lennebb Tadeusz Kosciuszko (1746-1817) szobra. Tadeusz Kosciuszko lengyel nemzeti hős, hadvezér volt, ő vezette az (utólag róla elnevezett) Orosz Birodalom ellen vezetett 1794-es felkelést.

A Wawelben látogatható a királyi palota reprezentációs termeivel, a király személyes lakosztályával, a fegyvertárral, a koronaékszerek kincstárával, ahol többek közt a koronázási kard látható. Ugyancsak látogatható a waweli székesegyház

a királysírokkal, a lengyel nemzet nagyjainak kriptáival s a Zsigmond haranggal, amely nevét Öreg Zsigmondról kapta, és Hans Beham készítette 1520-ban, a lengyel hadsereg katonáinak megolvasztott fegyvereiből. Súlya 11.000 kg, magassága 2 m, átmérője 4,42 m, anyaga bronz. Megszólaltatásához 10-12 ember szükséges. Ezt a harangot csak a legfontosabb események alkalmával szólaltatják meg. Legutóbb 2006-ban, XVI. Benedek pápa Krakkóba érkezésekor szólalt meg. Egyéb látogatható objektumok a Wawelben a székesegyház múzeuma, egy archeológiai rezervátum, a részben újjáépített Szűz Mária rotundával, a sárkány barlangja (Smocza Jama), a királyi kertek sétaútja (reneszánsz kert).

A Wawelből az északi kapun léptünk ki, és a lépcsősoron lejutottunk a Wawel mögött kezdődő Kanonicza utcába, azaz „kanonokok utcájára”.

Ez egy régi, keskeny óvárosi utca, melyben valamikor a kanonokok laktak. Itt látható az a ház is, amelyben Karol Wojtyla, azaz a későbbi II. János Pál pápa lakott,

aki még szüleivel költözött be Krakkóba Wadowiczeről – egy vidéki településről.

A Kanonicza utcából a krakkói óváros (lengyelül Stare Miasto) felé vettük az irányt, ami rendkívül hangulatos, sakktáblaszerűen kialakított, keskeny utcákból áll, amik egy piacteret, a Rynek Glowny-t veszik körül. A Kanonicza utcán előbb a Mária-Magdolna térre értünk,

majd e rendkívül hangulatos óvárosi tér megtekintése után beléptünk az 1582-1619 között épült Szent Péter és Pál templomba,

amely az első barokk templom Krakkóban, és egy régebbi, román stílusban épült templom szomszédságában áll.

Innen végigsétáltunk a Grodzka utcán, amin hamarosan kiértünk Európa legnagyobb piacterére, vagyis a krakkói óváros főterére, a Rynek Glowny-ra. A Rynek Glownyt 1257-ben tervezték, és hatalmas méreteinek célja az volt, hogy piachelyet biztosítson a Krakkón áthaladó kereskedők számára. A tér Wawel felőli (Grodzka utcai) bejáratánál látható a Szent Adalbert-templom, amely prágai Szent Adalbertről (lengyel nyelvterületen Wojciech) kapta a nevét. Ez a lengyelországi román kori építészet egyik legrégibb emléke. Ugyancsak a főtéren magaslik a régi városháza tornya, amely a XIII. században épült, és amely mellől a régi városháza épületét a XIX. században lebontották.

Csupán a büszkén magasló torony és a földalatti pincerész maradt meg. A főtér közepén áll a Posztócsarnok, amely egy reneszánsz vásárcsarnok, és a város szimbóluma. A Posztócsarnok a XV. században élte virágkorát, ma árkádjai alatt rengeteg kis bazár sorakozik.

Ez volt a világ legelső vásárcsarnoka. Végül a főtér északkeleti sarkában álló, két aszimmetrikus tornyú, XIV. században épült Mária templomot látogattuk meg. Ezen templom külső falán napóra található, belül pedig freskókkal gazdagon díszített, magas, karcsú hajóival és Európa legnagyobb szárnyas oltárával nyűgözi le a látogatót. A templom egyik tornyából óránként felhangzik az 1241-es tatár támadás emlékét őrző harsonaszó, a hejnal.

Az óváros főteréről az 1499-ben felépített

Barbakan kapuhoz látogattunk el, ami egy bástyával megerősített erőd. A hajdani krakkói óváros egyik bástyás kapuja, melyeket a középkorban - a XIII. század végén - épült várfalak kötöttek össze. Ezek a tatár betörések kivédését szolgálták. Krakkóba eredetileg nyolc felvonóhíddal ellátott kapun lehetett bejutni, melyeket a különböző céhek tagjai védelmezték. A kapu védelmére épített bástyákat a céhekről nevezték el. A valamikori óváros falai többhelyt még ma is láthatók.

Az óváros meglátogatása után a krakkói zsidó negyedet, vagy, ahogy ott nevezik, a Kazimierz-t látogattuk meg. Ez egy „város a városban”-szerű, régebben különálló városnegyed. Megalapítása a XIV. századra nyúlik vissza, mikor 1335-ben Nagy Kázmér rendeletére várost alapítanak a Visztula egyik szigetén. Az ezután oda felépült várost utólag róla nevezték el Kazimierz-nek. A XIII. századtól kezdve a zsidóknak nagy szerepük volt Krakkó gazdasági fejlődésében. A krakkói zsidó lakosság háborítatlanul élhetett Krakkóban Nagy Kázmér uralkodása idején, viszont az utána következő Jagelló királyok már nem biztosították számukra az addigi védelmet. A különböző támadások elől a zsidó lakosság kiköltözött Krakkóból az újabban megépült városba, a Kazimierzbe, ahol egy várfallal körülvett, önálló, úgynevezett zsidóvárost hoztak létre. Itt több zsinagógát építettek, külön városházát működtettek, és zsidó temető is volt a városban. A hosszú ideig járványok és különböző támadások által sújtott város osztrák fennhatóság alá kerülésével indult jelentős fejlődésnek, mivel ekkor nyugodt időszak következett. A városfalakat lebontották, a Kazimierz elvesztette város státusát, így Krakkó egyik kerületévé vált, de a békeidők kedvező hatással voltak a gazdaságra és kereskedelemre is.

A XIX. század végére a Kazimierz Krakkó legelegánsabb városnegyedévé vált. 1910-ben az itteni zsidó lakosság 32.000 lélek körül mozgott, s ez a szám II. világháborúig szinte megduplázódott. Napjainkban alig 2-3 ezer zsidó lakja. A valamikori hét zsinagógából napjainkra csupán kettő működik. Mindenképp érdemes megnézni a Kazimierz negyed jellegzetes piactereit, különös házait, szűk utcáit, a zsinagógákat, és nem utolsó sorban a régi főterét, a mai Szeroka utcát. Ennek egyik végében a régi zsinagóga látható, az utca két oldalán vendéglők, üzletek, amelyek cégtábláin Rubinstein, Holzer, Weinberg, Nowak és hasonló nevek utalnak ma is az építtetőkre.

A délután folyamán utaztunk ki Wieliczkára, a helyi sóbányába. Ha eleinte gondolkoztunk azon, hogy érdemes-e sóbánya látogatására költenünk a pénzt és töltenünk az időt, mikor nekünk is van Erdélyben parajdi és tordai sóbányánk, így utólag azt mondhatom, hogy határozottan igen, mert amit ott láttunk, az jóval több annál, amit a hazai bányák nyújtani tudnak. Wieliczka Krakkótól 12 km-re délkeletre található. A wieliczkai sóbánya egy 300 km-nyi labirintus, amelyben közel 800 évig folyt a sókitermelés. A wieliczkai sóvidék kialakulása körülbelül 13 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy lepárolódó tengeröbölben megkezdődött a vízben oldott sók kicsapódása. A vízből kiváló sórétegek, a hozzájuk társuló kőzetekkel kitöltötték a Kárpátelői Mélyedésnek nevezett területet.

A wieliczkai sóbányában a XIII. században magyar bányászok kezdték a fejtést, akiket Árpádházi Szent Kinga, Szemérmes Boleszláv lengyel király felesége (Lengyelország védőszentje, Szent Margit nővére), hívott Lengyelországba. A XV. századtól látogathatják az érdeklődők, többek közt járt itt Kopernikusz, Chopin, és Goethe is. A középkorban jó bevételt biztosított az itteni só a krakkói uralkodóknak. A bányászat 13. századtól 1996-ig folyamatos volt. 1772-ben a bánya osztrák igazgatás alá kerül, majd 1918-ban a Lengyel állam tulajdona lett. Ma Árpádházi Szent Kinga a wieliczkai sóbánya védőszentje is. Árpádházi Kinga 15 évesen, 1239-ben lett Boleszláv lengyel király felesége. A tatárjáráskor hazatért apjához, IV.Béla magyar királyhoz, hogy segítséget kérjen a lengyel nép számára. Ekkor kapta ajándékba a máramarosi sóbányát. A birtokbavétel jeléül bedobta gyűrűjét egy aknába.

A legenda szerint a gyűrűt nem sokkal később az általa alapított wieliczkai bánya egyik sótömbjében találták meg. A bánya bejáratát egy szépen kialakított park területén találjuk. A bányába belépni csak csoportosan, helyi idegenvezetővel lehetséges. Három órás látogatásra nyílik így lehetőségünk, de végül a 135 m mélységből gyorslift szállít a felszínre. A bányában állandó, 14 fokos hőmérséklet van, a föld alatti labirintus kilenc szintből áll, 64 métertől 327 méteres mélységig. A bánya legszebb kamrái, járatai, földalatti tavai és kápolnái alkotják a turistaútvonalat. Ez az útvonal 22 kamrából áll, amit 2,5 km-nyi járatrendszer köt össze. Ezekbe 378 lépcsőfokon jutunk le. A kamrákban faragott szobrok, domborművek, kápolnák és múzeumok vannak berendezve.

Mire krakkói szállásunkra hazaértünk e kimerítő, egész napos program után, már késő este volt.

Másnap délelőttre Auschwitz és Birkenau egykori koncentrációs táborainak látogatása volt tervezve. Auschwitz Krakkótól körülbelül 60 km-re nyugatra terül el. Különös és megrázó élmény volt belépni ide, a tábor területére,

a híres-hírhedt „arbeit macht frei” feliratú kapu alatt, látni a hajdani barakkokat, de főleg belépni ezekbe, és végignézni a kiállított tárgyakat, képeket, korhűen berendezett termeket, szobákat, cellákat, illemhelyeket. A hegynyi cipő, a hatalmas halom kefe és egyéb használati tárgy látványa is megrázó, de a körülbelül 200 kg, vagonnyi emberi haj látványa egyenesen hátborzongató. Rengeteg információs tábla és fénykép van kiállítva, de megmutatják a gázkamrákat is, ahol a ciklon-B gázzal annak idején annyi emberi életet oltottak ki.

Ezután a magyar pavilonba mentünk, ahol megnéztük a kiállított anyagot. A látottak s hallottak után a moziteremben bemutatott film már nem is tűnt különösen borzalmasnak.

Átmentünk a közeli, 3 km-re levő Birkenau-ba is (Auschwitz II. tábor volt). Ez volt a legnagyobb méretű tábor. Láthattuk az egykori vasúti síneket és pályaudvar peronját, valamint a bejáratnál a filmekből már jól ismert főépületet. Néhány, még létező barakkba is bementünk, valamint a tábor végében álló, majd minden európai nyelven feliratozott emlékművet tekintettük meg.

Krakkóba való visszautazásunk után aznap délután szabadprogram volt, majd másnap délelőtt a hosszú (körülbelül 750 km-es) hazautazás következett. Szerencsére nem volt unalmas, mert több érdekes helyen is megálltunk.

A vasárnap délelőtti napsütésben csodáltuk az egyre hegyesebbé váló dél-lengyel tájat, majd Zakopanet elhagyva hamarosan felértünk a Bélai-Tátra gerincére. A gerincet most már volt alkalmam alaposabban is megfigyelni. Ez a része könnyen járható. Már a Tátrához közeledve láttuk, hogy ott nem a Krakkóban tomboló meleg napsütés uralkodik, de felérve valósággal zorddá vált az időjárás. Ezek a felhők aztán velünk tartottak a Királyhágóig, esővel hűsítve utunk.

Első megállónk a Bélai Cseppkőbarlanghoz (Belianska Jaskyna) vezető turistaösvényt jelző táblánál volt. Ez a Tátra egyetlen látogatható barlangja. Ez a barlang a Bélai-Tátrában található, Barlangliget közelében, a Kobold-hegy (Kobyli vrch, 1110 m) északi lejtőjén. Bejárata 890 m magasan (t.sz.f.) található.

Következő állomásunk természetesen Lőcse (Levoca) volt. A trianoni békeszerződésig Szepes vármegye székhelye, ma az Eperjesi kerület Lőcsei járásáé. A kisváros a Lőcse patak völgyében fekszik, Eperjestől 40 km-re, nyugatra. Első írásos említése 1245-ből való. A vidéket a XII. században kezdték benépesíteni a szászok, de az első tatárjáráskor a lakosság elpusztult. A mai várost a tatárok kivonulása után a szepesi szászok építették újjá a Hernád lapályának jól védhető, kiemelkedő részén. Lőcse egyik látnivalója a Szent Jakab templom, mely az egykori Magyarország egyik legszebb temploma. 1245-ben kezdték el építeni román stílusban, majd közel 100 évig épült, közben fokozatosan gótikus stílusban építették át. A templom főoltára

Lőcsei Pál mester alkotása 1502-ből és közel 19 m magasságával a világ egyik legszebb és legnagyobb gótikus oltára. Mai tornya 1858-ban épült, 1626-ban a protestánsok készítették orgonáját. A Thurzó-kápolnában a Thurzók síremlékei sorakoznak. Itt temették el Thököly Imre és Zrínyi Ilona egyetlen gyermekét is, Erzsébetet. A város falai a XIII. században épültek, majd a XV-XVI. században építették ki a ma is látható bástyákat.

A várfalak 44 ha területet kerítenek be. 1323-tól szabad királyi város volt. Mai lakosságának körülbelül 10 százaléka magyar nemzetiségű.

Lőcséből nemsokára elértünk Szepes várához,

ahol ezennel megálltunk, és az idegenvezetőnk elmondott róla egy rövid tájékoztatót. Lőcsétől 15 km-re keletre fekszik, Szepesváralja település mellett. A vár 634 m tengerszint fölötti magasságban helyezkedik el, a 200 méterrel a környék főlé magasodó mészkősziklán. Több mint 4 hektár kiterjedésével Európa második legnagyobb vára. A vár legrégebbi részei a XI-XII. században épültek. A XIII. században építették a kör alakú lakótornyot, a román stílusú palotát az északi oldalon és a felsővár további részeit. A várat IV. Béla idején megerősítették és továbbépítették, majd Nagy Lajos korában megépül egy várudvar, amelyet a mostani középső várudvarnak hívnak. Az alsó várudvart Zsigmond király halála után lánya, Erzsébet királyné építtette. 1464-ben a mindaddig királyi várat és a szepesi ispán örökletes címét az uralkodó (Mátyás király) Szapolyai Imre és Szapolyai István főnemeseknek adományozta.

A Szapolyaiak a várat jelentősen korszerűsítették és megerősítették, átépítették gótikus stílusban. Szapolyai Jánostól a császári seregek foglalták el a várat két heti ostrommal 1528-ban. 1531-ben a Habsburgok Thurzó Eleknek ajándékozták. A Thurzó család a várat reneszánsz stílusúvá alakította át, majd a Thurzó család kihalása után 1636-ban Csáky István szerezte meg. 1703-ban a kurucok csellel foglalják el, közben a Csákyak 1707-re teljesen kiköltöznek, majd fokozatosan romlásnak indul. A közben rommá váló vár a Csáky család birtokában maradt 1948-ig. 1961-ben műemlékké nyilvánították, 1970-től folynak az újjáépítések és régészeti kutatások. Az alsó várudvart 1983-ban megnyitották a nagyközönség előtt, majd 1993-ban bekerült az UNESCO világörökség listájára.

Buszunkkal továbbhaladva következő nagyobb megállásunk Kassán volt. Itt kissé alaposabb városnézés következett. Az idegenvezetőnek itt ügyelnie kellett, hogy fel ne fedezzék, hogy csoportot vezet, mivel itt ezért letartóztathatják. Így csak a buszon mesélhette el, hogy miket fogunk látni, és mi miről nevezetes, kint pedig mindenki igyekezett megfigyelni a látnivalókat.

Kassa Szlovákia második legnagyobb városa. Több mint 230.000 lakosának alig 4 százaléka magyar. A város a Hernád partján fekszik. Első és legnagyobb látnivaló, amit Kassán megnéztünk, az Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére szentelt Szent Erzsébet dóm.

A dóm építéséhez 1378-ban fogtak hozzá, de csak 1520-ban fejezték be a nagyméretű háromhajós csarnok-templomot. Steindl Imre tervei szerint építették újjá 1877-1896 között. Északi tornya 1775-ben, déli, Mátyás-tornya 1904-ben nyerte el mai formáját. Szárnyas főoltára 1474-1477 között készült. A dóm kriptájában 1906-ban helyezték végső nyugalomra a Rodostóból hazahozott

II. Rákóczi Ferenc fejedelem, valamint Bercsényi Miklós gróf, Esterházy Antal tábornok, és Sibrik Miklós fejedelmi udvarmester hamvait. Miután a dómból kijöttünk, megnéztük a mellette álló Orbán-tornyot, majd a kassai opera épületét, valamint az opera és a dóm közötti zenélő szökőkutat valamint az óránként megszólaló és egy percig tartó harangjátékot. Mindezek után tettünk egy sétát Kassa központjában megcsodálva hangulatos főterét, régi templomait, Rákóczi rodostói házának mintájára épült „Rodostói házat”, mely ma múzeum, és a Kézművesek utcáját,

amin mindenkinek javasolom, hogy menjen végig, ha Kassára eljut.

Végül nem szeretném ünneprontóan befejezni e leírást, de meg kell jegyeznem, hogy nem tudom milyen városban lehet még olyan elárusítókat találni, akik csak a saját nyelvüket beszélik, s ha azt az odavetődő turista netán ne ismerné, meg sem próbálnának értekezni vele, hanem faarccal figyelve várnák, hogy valami csoda folytán mégis megszólaljon nyelvükön. Kassán volt ilyen szerencsénk, s a szlovák nyelvet nem ismerve, nagyon nehezen tudtunk venni bármit is. Hacsak egy ottani magyarba nem botlottunk véletlenül, aki kisegítsen. Milyen más ehhez képest Krakkó, ahol bármilyen üzletben jártunk, bármely bazári eladóhoz fordultál, ha nem is tudtál lengyelül, minden lehetőséget kipróbáltak, hogy megértessék magukat az arra vetődővel, s nem utolsó sorban nagyon kedvesen viszonyulnak a turistákhoz. Ott nyugodtan megszólalhattunk magyarul is, senki sem vette azt rossz néven, nem úgy, mint bizonyos közelibb helyeken, a Kárpát-medencén belül.

Utunk hátralevő része kevésbé említésre méltó. Meglehetősen fárasztó utazás volt, de sok szép helyet, emlékművet láttunk. Mindenképpen érdemes volt részt venni ezen a kiránduláson.

Andris