Jód környéki barangolás

Kellemes meleg reggel volt, még alig pirkadt, de később kánikulára volt kilátásunk. Az eget egyetlen felhő sem tarkította, de a levegő meglehetősen páradús volt. Az autóval viszonylag korán kiértünk Jódtelepre, de mire az egész társaság összeverődött, már elég jól benne jártunk a délelőttben.

A Jód-patak menti úton indultunk el, a délelőtti párás kánikulában hamar megizzadtunk. Vigasztaló volt a tudat, hogy később utunk nagy része erdőben vezet, így reménykedhettünk az árnyék jótékony hatásában. A patak mentén sajnos egyre több helyen fedezhető fel emberi tevékenység nyoma, és ez felsőbb szakaszokon is tapasztalható. Sok helyt hiába keressük az árnyas partot zöld fűvel és csobogó patakkal, mert vagy fakitermelés nyomai rondították el, vagy nyaralóházak – esetleg különböző egyéb épületek – emelkedtek az út mentén.

A Német-házat elhagyva valamivel érintetlenebb a táj, kompaktabb a patak menti erdőség.

Az út hídon vezet át, majd közvetlen ezután elágazik, egyik ága a Jód-pataka mentén folytatódik, mi viszont a Ruszu-patak menti elágazáson haladtunk tovább.

Felfele a táj egyre vadabb lesz, az út egyre keskenyebb, majd ösvényben folytatódik, miközben mindvégig erdő övezi, és többször keresztezi a patakot. Helyenként vízben tocsogtunk, vagy kövekre, fűcsomókra igyekeztünk lépni, máshol a patak menti erdős oldalon másztunk. Ha eddig az út menti látványosságokat csodálni álltunk meg, a Ruszu-patak felső folyása menti egyre meredekebb kaptatón már főleg azért, hogy kifújhassuk magunkat. Mégis a Ruszu-mező felé közeledve a táj vad szépsége egyre inkább lekötötte a figyelmünket, s ez ellensúlyozta a fárasztó szakasz nehézségeit.

A mezőn felkapaszkodva egy magányos fa alatt pihentünk meg, miközben a mögöttünk kitáruló Kelemen-főgerinc látványát csodáltuk. A Ruszu-mező zöld csendje, a környék zöldellő erdeje teszi e helyet felejthetetlenné. Távolban a sötétebb zöld gerincek fölött a teljes Kelemen-főgerinc kéklik a messzeségben.

Igazi sétának tűnt a majdnem szintben vezető ösvényen folytatni utunkat fák árnyékában a Jód-mező felé. Hamarosan ritkulni kezdett az erdő, és ki is értünk a tágas mezőre, amely a Jód-patak forrását övezi. A kilátás innen is szép volt, nem csupán görgényi tájakat, hanem a Kelement is láthattuk. A völgyben a forrás mellett karám volt, a kutyák észre is vettek, de a juhász lecsitította őket.

A mező déli szögletében levő fa árnyékában ebédeltünk, időközben csepergő eső enyhítette rövid ideig a nap hevét.

Innen a Görgényi-havasok főgerincén haladtunk tovább, majd a Belcsu-mező felé vezető rövidebb út helyett – néhányunk árgus tekintete ellenére – a Széles-tetőre vezető emelkedőn. A tető erdőben van, itt értük el túránk legmagasabb pontját (1312m). Kilátás hiányában nem sokáig időztünk itt, hanem a főgerincet elhagyva a Belcsu-mező felé ereszkedtünk, követhető, de eléggé járatlan ösvényen.

A Belcsura kiérve láthattuk, hogy itt juhász nincs, a szállás elhagyatott.

Az ég dörgött, s a Kelemen felé való kilátást záporeső zavarta, amely a Maroson túli tájakat, majd a Szalárd völgyét is áztatta. Az egyre fenyegetőbb eső ellenére megcsodáltuk az északkeletre látszó szivárványt.

A Nap sütött, de keletről egy-egy esőcseppet hozott felénk a szél, ezért rövidesen továbbindultunk, hogy, ha az eső elkap, legalább az előttünk álló hosszú erdős szakaszon érjen el, és ne itt a tisztáson.

Utunk további része nem volt nehéz, mégis a gerincút kisebb-nagyobb emelkedőit-ereszkedőit egyre türelmetlenebbül tapostuk, miközben az eső elkerült bennünket, de a fáradtság és szomjúság egyre inkább zavaró érzetét nem tudtuk nem észrevenni. A Jód-mezőn levő forrásból nem merítettünk vizet, s az otthonról hozott vízkészletünk már eléggé fogytán volt vagy meglehetősen meleg lett, így el lehet képzelni, hogy egyre türelmetlenebbül gondoltunk a Barta-mező hűs forrásának vizére. A Barta-mező felé közeledve látható egyre több juhnyom beigazolta sejtésünket: a mezőn juhász lakik. Juhok, tehenek legeltek, disznók túrtak egy falka kutya felügyelete alatt. Az erdő szélén megvártunk mindenkit, majd elindultunk át a mezőn. A kutyák ugattak, de nem támadtak. A juhász megvendégelt ordával, majd lementünk a forráshoz, felfrissültünk, és nekiláttunk utunk utolsó, legismertebb szakaszának a Lisztes-csúcs és Lisztes-bérc felé.

Erdőben haladtunk tovább, majd a csúcstól meredeken ereszkedtünk a meglehetősen éles gerincen. Csodálatos volt a Lisztes-bérc virágokkal tarkított füve az alkonyatban, az onnan elénk táruló táj látványa pedig felejthetetlen.

Aki még nem látta innen a Maros völgyét, az mindenképp nézze meg, megéri. Ez a kilátás szép befejezése volt az amúgy is emlékezetes túrának.

Sajnos nem sokat időzhettünk itt, mivel az alkonyi fényben szerettük volna még végigjárni utunk befejező szakaszát Jódtelepig. Mire az autókba beültünk, már sötét este volt.

Andris