Az Igeni-tó régóta birizgálta fantáziám, s ezúttal is a véletlenen múlott, hogy ott kötöttünk ki. Magyarigenben jártam, még gyermekkoromban. A család minden nyáron tett egy kis honismereti körutat kedvenc Sárga Házisárkányunkkal, a vajszínű 1300-as Daciával. Elöl két felnőtt, hátul 4 gyerek, akkor még nem kellett gyerekülés – gondolom, ezzel is szabályozni akarták a gyerekek számát. Ugyanis valószínűleg újabb autóval csomagolták volna össze, amelybe még legalább 4 gyerek elfért volna, de ha édesanyám megtanult volna vezetni, akkor ürült volna hely az anyósülésen… no… azért nálunk az anyósok is szerettek kirándulni… szóval Magyarigenben voltunk, de a tóról vajmi keveset hallottunk. –
Hát most adatott a lehetőség. Szép meleg nyári nap, hétvége, amikor mindenki menni akar, bárhova, csak ne üljön otthon… Sosem láttam ennyi pipacsot, mint idén: 
sűrűn szegélyezték az országutat, vagy egész táblákban virítottak. Az Érchegység alatti földek gazdái valószínűleg nagyobb hasznot remélnek a turistaámítástól, mint a búzaterméstől.
Marosvásárhelyről indultunk, Aranyosgerendnél az E60-as útról Székelykocsárd felé kanyarodtunk, s Felvincen kiértünk az E81-esre. Hogy elkerülhessük Gyulafehérvárt, Gyulafehérvár irányába fordultunk, de Tövis után röviddel Alsógáld felé tértünk. Így jutottunk el Boroskrakkóba.
Szőlő híján borozni aligha boroztunk volna. Ráadásul a faluban ma már egy magyar sincs, de talán két református (ha még élnek) – a magyarigeni lelkész kéthetenként tartott nekik istentiszteletet saját otthonukban. A falu közepén gyönyörű erődített templom.
Mint valami emlékmű, melyet mintha a környék kipusztított magyarságának emeltek volna, csakhogy még a 12. században a később elmagyarosodott szász betelepülők, előbb katolikusok majd reformátusok. II. József hálából rájuk is uszította 1848-ban a román csőcseléket, akik végre agyonüthették azokat, akik előtt eddig meg kellett hajolniuk. Megtehették, hiszen nem voltak katonák, nem volt fegyverük, sok közülük idős ember, nő és gyerek. Boroskrakkóban Axente Sever nevét ma is utcanév őrzi, míg a tömegsír fölött szemétdomb emelkedik a rendőrség épülete mellett. Pedig II. József annak idején erőszakkal vitte Fehérvárra a megmaradt magyarokat, hogy lássák, mint fizet meg Horea, Cloşca és Crişan, és hogy tanuljanak belőle…
Magyarigenben
a templom előtt álló személygépkocsi rendszáma is BOD. Mert, ha Magyarigen, akkor Bod Péter, ha Bod Péter, akkor Magyarigen jut eszünkbe. Hogy ki ő? Félő, hogy manapság többnyire turisztikai célpont csupán. No, de hogy azzá válhasson, a 18. században keményen meg kellett dolgoznia.
A késő-barokk legnagyobb magyar tudósa volt, aki Erdély múltja tanulmányozásának, kulturális hagyatéka feldolgozásának szentelte életét, jócskán felülemelkedve valamennyi elődjén. Forradalmi nála az egyházias felfogástól való erős eltávolodás és a nemzeti szempont előtérbe kerülése. Tudományos munkássága igen sokoldalú: a teológia, egyházjog, egyháztörténet, államismeret, világi történet, nyelvtudomány és irodalomtörténet tudósa egyaránt. Ő készítette elő Aranka Györgynek és társainak, az erdélyi felvilágosodás és nemzeti kulturális mozgalom vezetőinek fellépését. A közös magyar haza és a más nemzetiségű írók viszonyát is már akkor szükségesnek tartotta megmagyarázni: "Vagynak ezen magyar tudósok seregekben némelyek erdélyi szász és magyarországi tót nemzetből valók is: de azok mind olyanok, akiktől nem lehet sajnállani a magyar nevezetet. Ugyanis azok magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat; írásaik által is nagy ékességére voltanak a magyar nemzetnek, idegen országbéliektől is magyaroknak tartatnak. Megmutatták azt, szorgalmatos fáradságokkal, hogy ők méltán megérdemlik, hogy hazafiainak neveztessenek."
Itt élt, itt dolgozott, és itt nyugszik barokk stílű környezetben, az igeni templomkertben.
A lelkésszel a templomban találkoztunk,
hosszasan beszélgettünk vele, közben a templombelsőről is 
készítettük a fotókat százszámra – nem, mint gyermekkoromban, amikor hazajövet gyorsan papírra kellett (volna) vetni a látottakat. Nem is írok többet most sem, a neten Gudor Botond neve alatt el lehet, sőt kell(ene) olvasni, amit tudni illik a magyarigeni egyházközséggel kapcsolatban. Azt is elmondta nekünk, hogy melyik út vezet a tóhoz, s már húztuk is a csíkot, mert eléggé elidőztünk itt.
Az Igeni-tó meglehetősen messze van Igentől, és hozzá az út az Igenpataka mentén szép, bár nem túl mulatságos,
– vagy mégis? – főleg biciklivel, de szerencsére mi autóval kevésbé éreztük, hogy becsületesen kaptat. A 15 km során, aminek jórésze köves, erdei út, több mint 600 m az emelkedő. A végén számítani kell arra, hogy nehezebben bírja az autó, vagy, amennyiben terepjáróval megyünk, szükséges a felező. Igenpatakon (Ighiel) – ez a Magyarigen után következő falu – az út mentéről egy ősi mosógépet is megfigyelhetünk, 
ez egy magasabbról bevezetett vízhozam, amit egy kosárszerű szerkezetbe vezetnek, s mosószer nélkül patyolattá varázsolja a belerakott vásznakat. Vajon miért nem ismeri ezt a mai technológia?
A tó ritkaságszámba megy, lévén, hogy karsztvidéken található,
és olyan völgyelzáródás következtében jött létre, mint a (majd mindenki által ismert) Gyilkos-tó. A víz-utánpótlás a környékbeli patakokból jön, de egyes kutatások szerint a tó fenekén is található egy rés, amin keresztül a föld alatti barlangokból érkezik víz a tóba. Megjegyzendő, hogy a tó és környéke természetvédelmi terület, fokozottan védett bioszférával.
Hááát….. tudja csoda… valahogy nem egészen az fogadott, mint amire számítottam.
Viszonylag kevés helyen lehet a tavat megközelíteni, s ahol mégis, szépen csilingelő pecabotok, sátrak vagy miccset sütögető emberek uralták a helyet. Magyar szót még véletlenül sem hallottunk. Hát igen – Magyarigen! Ennek ellenére ajánlható a környék meglátogatása, pont azért, mert nem minden úrvezetőnek kézenfekvő, s akik felkerülnek, úgy tűnik, nem üvöltik tele a tájat.
A tó zöld és áttetsző vizében úszkáló halak messziről látszanak,
élményt jelenthetnek nemcsak a pecásoknak.
Egy domboldalon aztán találtunk egy helyet, ahonnan jó rálátás nyílt a tóra,
ott elköltöttük kissé kései ebédünket, és eldöntöttük, hogy legközelebb sátorral jövünk, és jó nagy csapattal!... Nem beszélve arról, hogy kellemes gyalogtúrákat lehet tenni a Nyugati hegység egyik kevésbé ismert tájékán.
Hazafele Balázsfalván keresztül Dicsőszentmárton irányába jöttünk, utóbbi városig jól felújított út vezet. Viszont jó figyelni a szembejövő autósokra, akik kilométerekre bármely lakott területtől villogással figyelmeztetnek a rendőrök jelenlétére, nem ok nélkül: a fiúk olyan helyre állnak ki, ahol messziről is bemérhetik a kitáblázott sebességkorlátozást átlépőket.
sűrűn szegélyezték az országutat, vagy egész táblákban virítottak. Az Érchegység alatti földek gazdái valószínűleg nagyobb hasznot remélnek a turistaámítástól, mint a búzaterméstől.Marosvásárhelyről indultunk, Aranyosgerendnél az E60-as útról Székelykocsárd felé kanyarodtunk, s Felvincen kiértünk az E81-esre. Hogy elkerülhessük Gyulafehérvárt, Gyulafehérvár irányába fordultunk, de Tövis után röviddel Alsógáld felé tértünk. Így jutottunk el Boroskrakkóba.
Szőlő híján borozni aligha boroztunk volna. Ráadásul a faluban ma már egy magyar sincs, de talán két református (ha még élnek) – a magyarigeni lelkész kéthetenként tartott nekik istentiszteletet saját otthonukban. A falu közepén gyönyörű erődített templom.
Mint valami emlékmű, melyet mintha a környék kipusztított magyarságának emeltek volna, csakhogy még a 12. században a később elmagyarosodott szász betelepülők, előbb katolikusok majd reformátusok. II. József hálából rájuk is uszította 1848-ban a román csőcseléket, akik végre agyonüthették azokat, akik előtt eddig meg kellett hajolniuk. Megtehették, hiszen nem voltak katonák, nem volt fegyverük, sok közülük idős ember, nő és gyerek. Boroskrakkóban Axente Sever nevét ma is utcanév őrzi, míg a tömegsír fölött szemétdomb emelkedik a rendőrség épülete mellett. Pedig II. József annak idején erőszakkal vitte Fehérvárra a megmaradt magyarokat, hogy lássák, mint fizet meg Horea, Cloşca és Crişan, és hogy tanuljanak belőle… Magyarigenben
a templom előtt álló személygépkocsi rendszáma is BOD. Mert, ha Magyarigen, akkor Bod Péter, ha Bod Péter, akkor Magyarigen jut eszünkbe. Hogy ki ő? Félő, hogy manapság többnyire turisztikai célpont csupán. No, de hogy azzá válhasson, a 18. században keményen meg kellett dolgoznia. A késő-barokk legnagyobb magyar tudósa volt, aki Erdély múltja tanulmányozásának, kulturális hagyatéka feldolgozásának szentelte életét, jócskán felülemelkedve valamennyi elődjén. Forradalmi nála az egyházias felfogástól való erős eltávolodás és a nemzeti szempont előtérbe kerülése. Tudományos munkássága igen sokoldalú: a teológia, egyházjog, egyháztörténet, államismeret, világi történet, nyelvtudomány és irodalomtörténet tudósa egyaránt. Ő készítette elő Aranka Györgynek és társainak, az erdélyi felvilágosodás és nemzeti kulturális mozgalom vezetőinek fellépését. A közös magyar haza és a más nemzetiségű írók viszonyát is már akkor szükségesnek tartotta megmagyarázni: "Vagynak ezen magyar tudósok seregekben némelyek erdélyi szász és magyarországi tót nemzetből valók is: de azok mind olyanok, akiktől nem lehet sajnállani a magyar nevezetet. Ugyanis azok magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat; írásaik által is nagy ékességére voltanak a magyar nemzetnek, idegen országbéliektől is magyaroknak tartatnak. Megmutatták azt, szorgalmatos fáradságokkal, hogy ők méltán megérdemlik, hogy hazafiainak neveztessenek."
Itt élt, itt dolgozott, és itt nyugszik barokk stílű környezetben, az igeni templomkertben.
A lelkésszel a templomban találkoztunk,
hosszasan beszélgettünk vele, közben a templombelsőről is 
készítettük a fotókat százszámra – nem, mint gyermekkoromban, amikor hazajövet gyorsan papírra kellett (volna) vetni a látottakat. Nem is írok többet most sem, a neten Gudor Botond neve alatt el lehet, sőt kell(ene) olvasni, amit tudni illik a magyarigeni egyházközséggel kapcsolatban. Azt is elmondta nekünk, hogy melyik út vezet a tóhoz, s már húztuk is a csíkot, mert eléggé elidőztünk itt.Az Igeni-tó meglehetősen messze van Igentől, és hozzá az út az Igenpataka mentén szép, bár nem túl mulatságos,
– vagy mégis? – főleg biciklivel, de szerencsére mi autóval kevésbé éreztük, hogy becsületesen kaptat. A 15 km során, aminek jórésze köves, erdei út, több mint 600 m az emelkedő. A végén számítani kell arra, hogy nehezebben bírja az autó, vagy, amennyiben terepjáróval megyünk, szükséges a felező. Igenpatakon (Ighiel) – ez a Magyarigen után következő falu – az út mentéről egy ősi mosógépet is megfigyelhetünk, 
ez egy magasabbról bevezetett vízhozam, amit egy kosárszerű szerkezetbe vezetnek, s mosószer nélkül patyolattá varázsolja a belerakott vásznakat. Vajon miért nem ismeri ezt a mai technológia? A tó ritkaságszámba megy, lévén, hogy karsztvidéken található,
és olyan völgyelzáródás következtében jött létre, mint a (majd mindenki által ismert) Gyilkos-tó. A víz-utánpótlás a környékbeli patakokból jön, de egyes kutatások szerint a tó fenekén is található egy rés, amin keresztül a föld alatti barlangokból érkezik víz a tóba. Megjegyzendő, hogy a tó és környéke természetvédelmi terület, fokozottan védett bioszférával. Hááát….. tudja csoda… valahogy nem egészen az fogadott, mint amire számítottam.
Viszonylag kevés helyen lehet a tavat megközelíteni, s ahol mégis, szépen csilingelő pecabotok, sátrak vagy miccset sütögető emberek uralták a helyet. Magyar szót még véletlenül sem hallottunk. Hát igen – Magyarigen! Ennek ellenére ajánlható a környék meglátogatása, pont azért, mert nem minden úrvezetőnek kézenfekvő, s akik felkerülnek, úgy tűnik, nem üvöltik tele a tájat. A tó zöld és áttetsző vizében úszkáló halak messziről látszanak,
élményt jelenthetnek nemcsak a pecásoknak.Egy domboldalon aztán találtunk egy helyet, ahonnan jó rálátás nyílt a tóra,
ott elköltöttük kissé kései ebédünket, és eldöntöttük, hogy legközelebb sátorral jövünk, és jó nagy csapattal!... Nem beszélve arról, hogy kellemes gyalogtúrákat lehet tenni a Nyugati hegység egyik kevésbé ismert tájékán.
Hazafele Balázsfalván keresztül Dicsőszentmárton irányába jöttünk, utóbbi városig jól felújított út vezet. Viszont jó figyelni a szembejövő autósokra, akik kilométerekre bármely lakott területtől villogással figyelmeztetnek a rendőrök jelenlétére, nem ok nélkül: a fiúk olyan helyre állnak ki, ahol messziről is bemérhetik a kitáblázott sebességkorlátozást átlépőket.Hancur és Tibi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése