Még fel sem szállt a reggeli köd a Maros völgyében, mikor arrafelé közeledtünk. A vasárnap reggeli gyér forgalomban hamar elértük az Ilva völgyi utat, melynek állapotáról nem sokat tudtunk, s csak reméltük, hogy minél fennebb jutunk rajta az autóval. Sajnos még jóval a Tiha-patak menti letérő előtt kénytelenek voltunk megállni a kiálló nagy kövek miatt. Azt, hogy az aszfaltúttól befele mennyit jöttünk, nem figyeltük meg, csupán annyit tudtunk, hogy a Kis-Ilva menti letérőt elég jócskán magunk mögött hagytuk.
A Nagy-Ilva mentén lépkedtünk, mikor a tőlünk keletre emelkedő gerinc fölött a Nap néhány bátortalan sugara vetült a völgyre a fák közül, különleges fényjátékot eredményezve a délelőtti felszálló ködben.
A levegőt fenyőillat fűszerezte, miközben a patak csobogását s a madarak énekét hallgattuk.
Egy óra gyaloglás után értük el a Tiha-patak menti elágazást, majd ennek töretlen fenyves között vezető útján haladtunk tovább. Felfele az út egyre kövesebbé és sárosabbá vált, majd – két forrás szomszédságában álló néhány barakkot elhagyva – lassan ösvénnyé alakult. A patakot követte, több helyen annyira pontosan, hogy közvetlenül a parti köveken voltunk kénytelenek lépkedni, máshol pedig a patakon gázolni. Bő vízhozam mellett nem nagyon lenne ajánlatos ezen a szakaszon közlekedni.
Egy idő után az ösvény az egyre szűkülő patakmedret elhagyta, s a bal oldalán levő erdőbe vezetett, ahonnan később átvitt a jobb oldali nyílt, füves terepre. A Tiha-patak forrásvidéke felé közeledve, különösen a jobb part fölötti hegyoldal eléggé lehangoló látványt nyújtott a csóré facsonkokkal – mintha fatemető lenne.
Fennebb a patak elmaradt az ösvény mellől, amely ismét érintetlen fenyvessel övezett mezőn vezetett. A délelőtti köd időközben felszállt, de az eget gomolygó felhők takarták, melyek közül a Nap csupán időnként sütött le ránk. E kis napsütés viszont jól esett, ahogy felfelé haladtunk az egyre erősebb szélben. A mező végében ösvényünk hirtelen kövessé vált, északnyugat felé rendkívül meredek fenyvesben folytatódott, miközben a hátunk mögött egyre szebb panoráma bontakozott ki.
Ahogy felfelé haladtunk, a mögöttünk levő – Tiha és Nagy-Ilva patakok közötti – gerinc fölött rálátásunk nyílt a Kelemen Nemzeti Park végtelen erdőségein át a Rekettyés-tetőre, majd fokozatosan a főgerinc attól nyugatra emelkedő szakaszaira. A meredek egy borókás gerincen ért véget, ahonnan pár lépésre balra (déli irányban) a Tiha sziklacsúcsa (1799 m) emelkedett az itt felállított táblával.
A csúcsról nem győztünk eleget gyönyörködni a körös-körül elénk táruló táj látványában. Tőlünk északra a főgerinc látszott, a már említett Rekettyés-tetőtől egészen a jóval nyugatabbra levő Kis-Beszterce csúcsig, délebbre pedig a Kelemen-havasok végtelennek tűnő hegyei és völgyei egészen a távolban kéklő Görgényi-havasok sziluettjéig. Az élményt fokozta a Tiha-csúcs környékén képződött sziklaalakzatok közeli látványa. Mindez megérte a fáradságot. 
Annak ellenére, hogy alig győztünk betelni a szépséggel, hamarosan indulnunk kellett, mert a visszaút meglehetősen hosszúnak ígérkezett.
Felejthetetlen kirándulás volt, igazi gyalogtúrának megfelelő időben.
Andris
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése