Egyszerű Kiruccanók: Paniti domb oldalában

Szombat délelőtt érkeztünk Panitba a 15-ös busszal. Jó városi szokás szerint első dolgunk az volt, hogy az üzletbe bevágódjunk, s költsünk a pénzünkből, mert nehéz azt felcipelni a dombtetőre. Még jó, hogy a megállóval szemben volt a bolt, nem kellett sokat keresgélni.

Paniti tanítványaink, Csongi és Brigi, azonnal kijöttek elénk, az édesanyjuk megsúgta, hogy valami meglepetéssel is készül, de szüksége van még egy kis időre, menjünk, nézzünk szét a faluban. Amúgy is az volt a tervünk, hát megkértük Csongit, hogy vezessen.

Elindultunk torony iránt. Nyilván a református templomra voltunk kíváncsiak.

Szép faragott kapun kell belépni a templomkertbe, a magasaknak fejet is kell hajtaniuk, hogy a kötésbe ne üssék homlokuk. Sokat nyúltunk néhány generáció alatt... A torony alatti bejárat nyitva volt, be is mentünk, s mint megtudtuk, ezen az ajtón a lányok, asszonyok közlekednek, a másik, a szószékkel szembeni, a férfiaké. Amíg megkerestük a tiszteletes urat, a gyerekek alaposan szemügyre vehették a templombelsőt.

Bandi Dezső deszkából faragott csodaszarvasait, lélekmadarait,

életfáit, oroszlánját, a szószéket őrző kopjafákat és a kicsinyeit saját véréből tápláló pelikánt.

A tiszteletes úr mesélt a templomról,

megtudtuk, hogy fél évezredes, gótikus stílusban épült, de régebb valamivel kisebb volt, és külön haranglába volt. A templomba járó fiatalokról, a faluról röviden. Pünkösd szombatja lévén, nem akartuk sokáig fenntartani, amúgy is sok tennivalónk volt magunknak is.

Az iskolát is megnéztük volna, de az ma zárva volt, hát a sajtgyár felé vettük az irányt.

Szép utcái vannak Panitnak, szépen rendezett udvarok, s a régi házak ízléses újabbakkal keverednek.

A kapu előtt nyírják a füvet, és mindemellett rossz emberek sem lehetnek, mert többnyire szeretik a virágot. Úgy tűnik a gombát is. Szájtátva álltunk meg az óriásira nőtt pisztricek előtt.

Ezalatt a gyerekhad felfedezte a gyár épületét, és azt nézegette, hogy láthatunk-e valamit belőle. Fokozatosan lopakodtak az udvarára, de, amikor egy ijedt pasi ráfordította a zárat az ajtóra, világossá vált, hogy a gyárból max. egy fotó jut ma nekünk. Szerencsére voltak kedvesebb munkatársak is, akik megnyugtattak, hogy legközelebb, ha bejelentkezünk, végigvezetnek a gyáron. Íme a kép:

Az üzlet azonban nyitva volt, lehetett olvasztott és egyéb sajtokat venni.

Hanem sült közben a finom fánk Csongi édesanyjánál, és még bodzaszörp is készült vederszámra.

Amíg szólt a zene a gyerkőcöknek, a felnőttek megkóstolhatták a Deák család kávéját, borát, de még a pálinka is olyan finom volt, nem lehetett, nem inni belőle. Azaz Zsolt tanár úr meg tudta állani, mert már harmincvalahány éve gyakorolja. ;)) S mivel a zsíros kenyér hagymával is elő volt készítve, felcsomagolták nekünk az útra, hátha mégis megéheznek a gyerekek, miközben átvágunk az erdőn Vásárhely felé.

Rögtön az iskola mellett vezet fel a cserépdarabokkal, mondhatni szilánkokkal leszórt út az erdő és egy tisztás között.A tisztás fölött az erdőben folytatódik, ott már csúszott rendesen az agyagos föld, hiszen pár napja áztatta a májusi eső. Balra tértünk hát, és eljutottunk az elesett német katonák sírjához,

amely már szinte az erdő szélen volt, onnan megint balra fordulva a Nyáras utcán, kellemes mezei úton indultunk a Sikó-kő irányába.

s míg jobbra erdők közé szorított szántóföldecskéket, balra már a Mezőséget láttuk. Nemsokára feltűnt előttünk az Orange-torony, tövében békésen legelésző tehenekkel. A mi csordánk jobban élvezte a villanypásztort, mint ők, meg is csípettük magunkat és egymást párszor,

mikor át kellett lépnünk felette.
Meglepetésünkre nemsokára utolértek bennünket korábbi vendéglátóink is, akik a szíves látás után amiatt aggódtak, hogy rossz irányba találunk menni, hát utánunk siettek, hogy segítsenek.

A Sikó-hegyi lelátóról,

ami a tornyon túl az első emelkedő, valóban szépen rá lehet látni a falura,

meg a szomszéd falvakra is.
Itt letelepedtünk. Nem, mintha olyan nagyon fáradtak lettünk volna, de itt el lehetett mesélni mindazt, amire eddig nem került sor, például, hogy az "Előre, Panitiak!" felkiáltás honnan is származik,

illetve, hogy hogyan is lett ortodox temploma egy olyan falunak, ahol egy ortodox sem élt.

Még egy kis ücsörgés, kártyázás, incselkedés,

ha már idefent vagyunk.
De eredeti tervünktől eltérően, másfele vettük innen az irányt.

Vissza a toronyhoz, ahol egy bögyös tehén Csongihoz akart csapódni, vagy a kutyájához (? - nem tudom...)

onnan pedig a gerincen beereszkedni, de csak a lucernás aljáig. Andornak külön tanulság volt ez a túra. Ettől kezdve ugyanis mindig ki fogja szedni a talpbetétet a cipőjéből, ha az kezdi sértegetni.

Jobbra fordulva lekanyarodtunk, majd a bokrok közt balra egy szekérútra, amely elvezetett bennünket a forráshoz, amelyről azt tartják, hogy, aki annak vizével megmossa a szemét, az többé nem csipásodik.

Nos, a lányoknak azért voltak fenntartásaik...
Az útról hamarosan feltértünk jobbra egy pici kis szőlőskert alatt. Csabi kitartóan szedte a virágot édesanyjának,

Lala pedig egy diófát ostromolt több-kevesebb sikerrel.

Nemsokára izgalmas kis csapáson vezetett az utunk,

de ennek is megvolt a jutalma. Gyönyörű lila virágok kínálták társaságukat a csoportképhez.

Innen még egy kis vadregényes erdőrészen kellett átvágni, és máris ott voltunk a tisztáson,

ahol végre tüzet lehetett gyújtani, és megsütni a kolbászt, szalonnát - zsíros kenyeret...
Szedte is a rőzsét, akinek volt sütnivalója, tördelte - ki térdén, ki baltával...