Hosszú erdei ösvény

Mit tesz az ember, ha egy nap lehetősége adódik kimennie valahová, és nyugtalan vére nem hagyja, hogy otthon üljön, pihenjen? Hát, elmegy túrázni. Mindjárt eszébe jut, hogy itt van például Szováta, és onnan a Mezőhavas felé mennyi szép hely van. Ajajj, van ott hely bőven, annyi, hogy még másnapra is jut. Főleg, ha az egy nappal előbb megérdeklődött buszjárat menetrend-változtatás miatt mégsem indul. Akkor biztos jut bejáratlan hely máskorra is.

A váratlan menetrend-változtatás nálunk úgy történik, hogy szombaton még senki nem sejt semmit, a leghalványabb jel sem utal változásra, aztán másnap hajnalban hirtelen megváltozik a menetrend, törlik hétvégéről a járatot. Mindez olyan váratlanul, hogy az utasok csak fél óra várakozás után döbbennek rá a lesújtó tényre, mikor érdeklődni kezdenek, de a diszpécserszolgálat is csak a meghirdetett indulási időpont után értesül róla. Aki túl korán – például az elmaradt indulás utáni percekben – érdeklődik, még azt a magabiztos választ kapja, hogy: érkeznie kell, utánanézünk, mi történik... De akkor igazából már meg is van történve.

Szerencsére Szovátára annyi járat van, hogy, ha egy ki is marad, jön másik, csupán idő kérdése. Mivel bennünket sem az éjjeltől reggelig jól kitartó eső, sem a járatkiesés nem tudott eltántorítani szándékunktól, kijutottunk. A Cseresznyés-tetőre (956 méter) vezető kék pont, majd egy úttal való kereszteződés után piros pont-jelzéssel ellátott ösvényen indultunk el, mely meredeken kezdődik, aztán még meredekebben folytatódik, de mindvégig erdőben vezet, így az elálló eső utáni tétova napsütéstől védve haladtunk felfelé. A levelekről lepergő esőcseppek olyannyira öntöztek, hogy szinte jobban eláztunk tőlük, mint a reggeli esőtől.

A hosszantartó emelkedő időnként megállásra késztetett, a lombozat közül Szovátának és környékének látképe bontakozott ki alattunk.

A kaptató nem akart alábbhagyni... Már-már azt kezdtük számolni, hogy, ha ez ilyen szögben emelkedik a Mezőhavasig, akkor onnan közelről látjuk majd a Holdat. Esetleges űrkutatásunk viszont elmaradt, egyrészt mert esélyünk sem volt aznap úgy eljutni a Mezőhavasig (1777 méter), hogy estére még vissza is érjünk, másrészt a Cseresznyés-tetőre érve a jelzések csak enyhén emelkedő gerincen vezettek tovább. Mikor egy irtásos szakaszhoz értünk, szép kilátásunk nyílt a környező gerincekre és völgyekre, északkeleten a Sebes-patak völgye fölött a Répás-tető és Cserepeskő irányában a Mezőhavas csúcsa sejlett a távolból,

délkelet felé a Siklódkő és Firtos közötti gerincig láttunk el, de nyugaton a fák közül a Kopasz-hegy és vele szemben a Bekecs északi oldala is előtűnt.

Innen ösvényünk egyszerűen cserbenhagyott bennünket, eltűnt, s csak a piros pontjelzések gondoskodtak arról, hogy ne maradjunk teljesen magunkra. Előrehaladásunk jóval több odafigyelést igényelt, mivel a jelzéseket ösvény hiányában, érintetlen erdőben, egyre jobban elboruló délelőtti szürkületben kellett felfedeznünk.

Egyszer csak hangulatos, virágos, cserjés kis erdei tisztásra értünk, melyen meglepődve tapasztaltuk, hogy növényzete nyakig ér és tüskés. Nem részletezem jobban az élményt, aki mégis tudni szeretné milyen, nyugodtan próbálja ki. A baj az volt, hogy miután átvágtunk rajta, vettük észre, hogy a jelzések nem tették ugyanezt. Kis keresés után fedeztük fel őket, amint a gerinc déli oldalán, az erdőben kerülték ki a tisztást, és haladtak tovább északkelet felé, de erre nekünk nem hívták fel a figyelmünket. Nem hagyhattuk, hogy miután az ösvény faképnél hagyott minket, a jelzések is eloldalogjanak, így, ha lehet, még jobban szemmel tartottuk őket, ahogy hol fel-, hol lefele, de mindvégig sötét erdőben haladtak. 

Egyre feketébb felhők fokozták a sötétség nyomasztó hatását. Hosszú, végtelennek tűnő, de elég lassú előrehaladás után az aljnövényzet dúsabbá válására, majd fény beszűrődésére lettünk figyelmesek, s hirtelen egy szép kis havasi tisztásra léptünk ki. Keskeny erdősávon át a Sebes-patak völgye felé hosszan lenyúló mezőre értünk. Lehet, más alkalomkor nem láttunk volna semmi rendkívülit egy hasonló tisztásban, de ezúttal nagyon megragadott szépsége, csendje, tisztasága s az innen elénk táruló havasi táj látványa.

Leültünk megenni szendvicseinket, majd azonosítottuk a helyet: a Tekenyős-mezőn voltunk. Tudtuk, ha végül nem is érünk fel semmilyen csúcsra túránk során, ez az élmény mindenképpen megérte. Másrészt lehetséges visszaútként tekintettünk rá, remélve, hogy levezet a patak menti útig.

Továbbindultunk a gerincen, és megkönnyebbülten tapasztaltuk, hogy innen már ösvényen folytatódik a jelzés, de sajnos ismét véget nem érő erdei gerinctúra következett. Hiába a fokozatosan emelkedő terep, hiába haladhattunk meglehetősen gyorsan, mert sehol kilátás egyhamar nem kecsegtetett. Ráadásul ismét sötét felhők tornyosultak fölénk, majd kiadós zápor eredt el, az idő mintha rohamosan telt volna, így nem szívesen, de kénytelenek voltunk visszafordulni, hogy a délutáni buszt elérjük Szovátán.

Visszamentünk a Tekenyős-mezőre, ott szerencsénkre elállt az eső, így tartottunk még egy kis pihenőt, 

majd a mezőn levezető vízmosást követve elértünk egy esztenáig, ahonnan út vezet le a Sebes-patak menti aszfaltos útra. A közeli kilométerkövön ezt láttuk: Szováta 3 km. Csak ennyi lenne?! Mi pedig reggel óta kalandozunk... Az előzmények után fura élmény volt kék sávjelzéssel ellátott aszfaltos úton befejezni túránkat, viszont így már tudjuk, hogy autóval a hegy csúcsrégiója megközelíthető, és egynapos túrával is bejárható.

 Andris