Egyszerű Kiruccanók: Hol vagy, Csombod?

Csombodról a Rieder-ben hallottam egy barna meg egy szűretlen sör között április 13-án, pénteken. Egy barna meg egy szőke régi jóbaráttal beszélgettünk róla, s mivel ismerik romantikus természetem, egyáltalán nem csodálkoztak, hogy ez most nékem békattan. :)) Nem mondtam, csak sejttettem, hogy hamarosan nekivágok megkeresni a várat, de nem akartam kihagyni a felfedezés öröméből Egyszerű Kiruccanó társaimat sem, hát megvártuk elsejét, az első keddi napot, amelyen mindenki szabad volt.

Annyit tudtunk, hogy Kibéd és Sóvárad között állt a vár, amely a tatárjárásnak esett áldozatul Csombod minden vitézsége ellenére is. És feltételeztük, hogy a legkiemelkedőbb dombtetőn, melyre a gerincen majd szépen kisétálunk. S mivel úgy rémlett, azt olvastuk valahol, hogy Sóváradhoz közelebb, hát egy sóváradi utcán kanyarodtunk fel balra, a Bekecs irányába.

Az út kevésbé autózható, de gyalog Nyárádmagyarósig is átmehettünk volna, ha nem épp az lett volna egyik elképzelésünk, hogy onnan közelítünk majd a vár fele, mert miért ne kerítsünk nagyobb feneket a dolognak, s néznők meg a tatárdombokat illetve azokat a kurgánszerű, piramis formájú halmokat, amelyekről többen is tudunk régóta, de még nemigen láttuk őket.

Utolsó percben az idősebbekre való tekintettel elvetettük ezt a hosszabb gyaloglást igénylő változatot, s maradtunk az egyszerűbbnél (naná! Egyszerűek), ami így is túlbonyolítottnak bizonyult utólag, de akkor még tele voltunk Csombod és vára iránt mindenféle bizalommal. (Főleg én!) Turistajelzés nem lévén, a rövidítéseket sem ismervén, ugyancsak a kanyargósabb utat választottuk,

és mentünk is buzgón, mígnem találkoztunk az első, elveszett fehér lovait kereső juhásszal, aki, annak örömére, hogy nem találta őket nálunk, elárulta, hogy merre rövidebb az út a farkastetői relé felé. A juhait viszont megtaláltuk, az több volt, mint kettő.

Fura mód, igencsak szerettek a maguk méretű kövekhez dörgölődni, melyeket amúgy is árgus szemekkel néztünk, minthogy rovásokra is vadásztunk.

Az úttól meglehetősen távol árválkodó kilométerkövet elhagyva balra kanyarodtunk, s meg sem álltunk a pár méterrel odébb álló esztenáig, ahol viszont megálltunk, olyan ínycsiklandozóan fehérlettek a forró napsütésben az ordásbatyuk.

S fent lévén, fehér sajttal is megkínált a (román) pásztor. Hogy mi esett jobban, azt most nehéz eldönteni, de kifizettük a sajtot neki, amit majd visszatértünkkor veszünk magunkhoz, s amiért hálából akkora adag ordát adott ajándékba, hogy nemcsak a kirándulás alatt csipegette az egész társaság, de harmadnap is lett belőle ordás palacsinta. Megsimogattuk a bocit,

s lépkedtünk tovább, de alig léphettünk pár lépésnyit megint, mikor a relé tövében kövér árnyék s kis kút, kerekes kút győzött meg arról, hogy ideje reggelizni az előfalatozás után.

Jól esett szemünket legeltetni a virágzó fákon, melyek alatt a szamarak is nyugodtan legelhettek, ugyanis, mint kiderült, a juhász fehér lovon jár errefele. Vagy mégsem?

Első éhségöket elvervén, a vállalkozóbb kedvű pasasok felkerekedtek, hogy szétnéznek útügyben, s hamarosan jelentették is, hogy mehetünk, megvan a legmagasabb pont a láthatáron, ott kell lennie a vár maradványainak.

Nagyon kellemes, élénkzöld füves út vezetett a fenyves irányába, apró áfonyabokrok között a kosbor lila virága

nemhogy térdre, egyenesen hasra kényszerítette a csodálót.

A nagy melegben minden árnyéknak örvendeztünk, le-leültünk, megpihentünk,

majd folytattuk utunkat célunk vélt irányába. Egy villanypásztorral őrzött karám mellett haladtunk el, melyről hamar kiderült, hogy épp nem működött, de, mielőtt agyontapiztuk volna, nagy fogcsikorgatással megjelentek a kutyák, hogy ők majd móresre tanítanak. No, az is csak addig tartott, amíg észre nem vettük, hogy hiszen lobog a farkuk…
Akinél bot volt, az is letette, hogy kezet nyújthassunk négylábú barátainknak. A falkavezér közel is jött, megszagolgatott, szinte örvendezett nekünk,

de, mert senkinek sem jutott eszébe lekenyerezni, tisztességesen el is húzódott hamarosan.

Utunk pici fenyvesbe vezetett, melynek öreg fái magasan viselik megtépázott koronájukat, törzsük szinte fekete, ám a gyantába helyenként beleragad egy napszilánk.

De nemsokára kapaszkodni kellett egy nagyon keskeny bokros dombocskára, s már örvendeni is kezdtünk, hogy talán megleltük a töltést, amikor hirtelen kiderült, hogy nincs tovább. Csúcson voltunk, az igaz, de a kielégülés elmaradt. Azaz mégiscsak felvillant egy pillanatra, gyönyörű pillangó képében, épp, mikor a csúcsfotó kattant, így megörökíttethetett…A pillangó.

Meg a csúcs. Meg a csapat nagy része. A kilátás sem elvetendő, de legfőképp annak megállapítására volt jó, hogy a várnak valahol közelebb kell lennie az országúthoz, mert innen a Küküllő völgyét bizony nem lehet belátni.

Kissé szárnyunk szegetten szálltunk alá bokrokba, de míg szőke barátnőm a virágzó cseresznyefának hódolt, én arra gondoltam, hogy barna barátunk bizonyosabbat mondhatna a romok hollétéről.

Fel is hívtuk telefonon, (épp útban volt a Rieder felé), s Andrissal hosszasan elbeszélgettek arról, hogy merre kellene keresnünk a romokat. Vagy nyomokat. A vállalkozó és még vállalkozóbb férfiak két hullámban megint elindultak cserkészni. Mi (nők) a fák árnyékában ezalatt róluk beszélgettünk. Félóra múlva nem futár, csak egy telefonértesítés jött, hogy induljunk a sajtért, mert időbe telhet, amíg valamit találnak. No de a kutat sem hagyhattuk ki, mert Tibi nyaka veresebb lőn a főzött ráknál, amiért is Ágnes visszaszolgáltathatta azt a veder hideg vizet, amivel tartozott - nekem…

A sajttal aztán visszaindultunk a rövidítésen, s nemsokára kiderült, hogy, bár romok sehol, rőzselánggal vártak ránk a pasasok. Tényleg, volt sütnivalójuk…

Ígyhát nyársat faragtunk, ki kolbászt, ki szalonnát, ki csirkét sütött, s eszegettünk megint. Mostmár tudtuk, hogy Csombod ügye pillanatnyilag elveszett, de azért mi ünnepelhetünk. Már csak az volt a kérdés, hogy Kelementelkére menjünk-e borozni, vagy Erdőszentgyörgyre sörözni. Hát Szentgyörgy győzött,