Csombod vára

A tatárok elvonulása óta Csombod a Hallgató-dombon ül – és hallgat. Hallgatózik. Figyel. Figyeli a Napot, figyeli a Holdat. Valamire vár… De hamarosan feláll, és bődületes hangon újra elkiáltja magát. Hangjától megremeg majd a föld, és megnyílnak az alagutak. Sárkányok és óriások sereglenek majd mindenfelől, előáll Maka, Vityál, Firtos, Tartod, Kadicsa, de még Rapsonné is, hogy, ha kell, ördögökkel utat, tündérekkel várat építtessen. Mert a régi váraknak, bizony, alig maradt nyomuk.

Itt vannak pedig, szinte karnyújtásnyira.

Nos, ama éjszakába nyúló sörözgetés után, amikor is szóba került Csombod vára, s megszületett a május 1-i kiruccanás ötlete, nagy lelkesen szervezni is kezdtem a csapatot. Andrist is feltüzeltem, nézzen utána, merről közelítsük meg a romokat – ugyanis szentül hittem, hogy vannak még, s azt is, hogy Andris odavezet.

Fel is kerekedtünk a munka ünnepén, de csak egy remek kis bekecstövi rucc lett belőle, Csombod várát ugyanis a föld nyelte el.  "Ami késik, az jön" alapon nem nyughattam, s szombatra újabb kis csapat kerekedett. 

Mostmár István volt a fővezér, mégiscsak ő tudja, hol a vár, mi pedig a fő lelkesek, még kávézni sem tértünk be hezzuk Kibéden, csak mehessünk már várat látni. Találkozott hát két autó a polgármesteri hivatal előtt, s pillanatokon belül indult is az expedíció.
Csombod egykori várának maradványait erdő fedezi, alig pár méterre az országúttól, s épp csak egy kis füves tisztás választja el tőle. A Köves-patakon átvezet a Kibédet Sóváraddal összekötő országút,

s figyelmesnek kell ám lenni, hogy a híd előtt kezdjünk lassítani, mert a hídról rögtön balra kell térni (Kibédtől nincs két kilométer, Sóvárad felől egy is alig), hogy egy kvázi-kerítés és két fa között kanyarodhassunk fel a patakpartra.

Ott egy méhpanel látványa fogadott, szorgalmasan ügyködő kis bogárkákkal, 

s mert sem nekik, sem magunknak nem akartunk kellemetlen perceket szerezni, hát a bokrokon innen közelítettünk az erdő felé.  

A meder mentén vezet a vár útja, melyre legfeljebb szekérrel hajthatnánk rá, ha gyalogolni nem lenne kedvünk, de az a pár lépés most kimondottan jól esik. Nagyokat szippantok a levegőből, élvezni akarom a pillanatot. Végre! Végre itt állok a vár útján, amelyen nagyhangú Csombod vitéz kurjantgatott, mielőtt kilovagolt.

Vissza is kurjantanék, biz’Isten, ha jönne!

De nem ő jön, mi jövünk. Nekifutunk a meredeknek, hogy rövidítsünk. 

Fejünk felett, ahonnan a fény betör, valamikor várának falai magaslottak. Lábunk alatt a medvehagyma fehér virága, nagyon marasztalna..., ám most nem hajlunk a csábításra. Majd jövet. 

Most vár a vár. Én pedig várom, hogy holmi várrom meggyőzzön: tényleg megtaláltuk!

Az út egyenesen a felső töltéshez vezet. És nem csak lelki szemeinkkel látjuk, mert valóban kivehető, 

hogy enyhe domborulat fut körbe a meredek menti fiatal fák, bokrok között. Ezt követtük az ösvényen, 

s kirajzolódik az alaprajz, amelyet Orbán Balázs leírásában találtunk, s amelyet ki is nyomtattunk, hogy a keddinél tudományosabb (következésképpen biztosabb) legyen a felfedezés...

 Amikor a keleti oldalon az alsó elővár területéül szolgáló teraszt is megpillantjuk,

kezdem vígan érezni magam: igen, ez az!! Helyben vagyunk! S bár az örömmel nem voltam egyedül, senki sem ugrándozott - mi ehelyett kattintgatni szokunk.
Nem épp az öregtorony helyét, annál jóval fiatalabb gödröt csodálunk meg, mely bizonyítja: optimista kincskeresők a közelmúltban is áskálódtak :) - nem valószínű, hogy sok szerencsével… 

Mi vizet találtunk a likban. Mesi egy varázspálcával belepiszkált ugyan...
Később korhadozó fejfaszerű oszlopka mellett haladt el utunk,

ami nyilván nem sírhelyet, hanem valami mást jelezhet. 
Minden faragott követ megforgattunk, ami mellett elhaladtunk –

mert, ha nem is rovásírás, de karcolások, hasadás nyomai ma is kivehetőek. Így bukkantunk erre a fura gombára,

amelynek tiszteletünkre (?) kifordulva nőtt a kalapja.

A magyarosi tetővel összefüggő hegynyakra érve jó rálátás nyílt a farkastetői relére, 

mely alatt alig pár napja előbb szentül hittük, majd egyre kevésbé, hogy megtaláljuk Csombod várát.  A fák között pedig az a kis fenyves és dombtető is, 

amely alatt farkukat csóváló fenevadakról rántottunk leplet, illetve amelyen, a ’váratlan’ csúcsfotó is elkészült. Lepkéstül, mindenestül.

Most egy csúcskoccintást fotózhattam! Ez sem volt éppen váras, de Csombod emlékére ;), aki jó pár száz esztendővel ezelőtt talán épp ezen a helyen emelte kupáját - ki tudja mire...

A pájinkát még meg lehet kóstolni a marosvásárhelyi Rieder sörözőben. (Jól mondom?...)

Nos, az egykori vár területét pár éve még szántották, vetették, ám azóta felverte a gyom, cserjék sarjadnak rajta, bokrosodik. Egész kellemes, selyemfüves zugai is vannak, kár, hogy nem időzhettünk hosszabban. 12-kor ugyanis kezdődött Makfalván a Székely majális. 
Megfordult a fejünkben, hogy Maka várának sem ártana hirtelen utánanézni, de jóból is megárt a sok, legyen ez egy következő rucc célpontja...

  Hancur

Lengyel Dénes: Csombod vára

- Székelyföldi népmonda nyomán -

Az erdélyi Marosszéken, egy magas hegy csúcsán állott egykor Csombod vára. Maga Csombod vitéz híres volt erős karjáról, még híresebb nagy erejű hangjáról. Amikor várából elindult, akkorát kiáltott, hogy ég és föld megrendült belé. Azért kiáltott, hogy megtudják, a hegyi útra nem szabad ráhajtani, amíg Csombod vitéz a várból le nem érkezett.

A magas hegy tetején, a vár mellett torony állott: onnan lesték az ellenséget. Mihelyt porfelleget láttak, meghúzták a harangot, de félrehúzták, úgyhogy a harang nyelve csak a palást egyik oldalát verte:

- Galang! Galang! Galang!

Ez volt a megállapodás, hogyha a vészharang megszólal, a szomszédos várak vitézei mind segítségül jönnek.

Hiszen Csombod félreverette a harangot a tatárjárás idején is, de ugyan hiába, mert a tatárok minden várat körülzártak, sehonnan se jött segítség. Amikor Csombod vitéz belátta, hogy a tatárok ellen a várat megvédelmezni nem bírja, a nagyharangot és minden kincsét elrejtette egy alagútban.

Hej, de sokan keresték azóta Csombod vitéz kincsét! Az egész Marosszék szentül hitte, hogy a kincs ott van a föld gyomrában. Aki nem hitte volna, annak megmutatták a patakocskát, amelyik a várhegy mellett folyt, mert annak a vize vereses színű volt.

- Látod-e, ezt a patakocskát a sok kincs festette veresre - mondták a hitetlennek.

Hiszen akár hitték, akár nem, a vár régen elpusztult, a mesés kincs pedig azóta sem került elő.