Egyszerű Kiruccanók: Bazsarózsás majális

Ez az egyszerű kiruccanás „ekés” majálissá sikeredett, de így is nagyon jó volt. A hecc az, hogy sokan jelentkeztünk erre az autóbuszos útra anélkül, hogy összebeszéltünk volna, noha többen jártunk már a záhi bazsarózsa-rezervátumban. Engem rögvest az elején vigyorgásra késztetett a pár évvel ezelőtti „kolbászolás” emléke, s már előre örvendtem az Andris borának, ami menthetetlenül távol tart mindenféle rosszkedvet.

A hely varázsa mindenkit lenyűgöz, nem csoda, hogy visszavágyunk. Ennyire pirosnak azonban talán még soha nem láttuk a rezervátumocskát. Pedig csak 80%-osnak mondták a virágzást…

Utunk első állomása Szentpálon volt, ahol megnéztük az égre meredező „falcsonkok” -at, a Haller-kastély maradványait.

Elszoruló szívvel gondoltunk arra, hogy Orbán Balázs milyen másnak láthatta: „Ezen kastély a mult század elején, részben annak végén épült a renaissance-styl azon fényelgő modorában, mely az akkor épült főuri lakokat jellegzi, s mely főleg a belső berendezésnél fejté ki pazar fényét, hol a szobáknak ajtai, ablakai s a falak alsó része is díszmetszvényekkel ékitett cserfa-burkolattal van bevonva, melyeknek keretében nehéz kelme és gobelinek pompálkodtak.”

Harmath Ferenc: Az emlékek megszólalnak című könyve nem rég jelent meg, a szerző életét bemutatva hűen ábrázolja mindazt, ami a szentpáli kastély múltja és jelene.

Meglátogattuk a 1276-ban épült katolikus templomot is,

melynek gyülekezetében a megszokott reformátussá való átállás nem történt meg, templom is, lakosság is évszázadok óta őrzi az ősi hitet. Mindez nagy mértékben köszönhető Haller Gábor feleségének, Károlyi Klárának, aki a temetőkápolnát

is építtette, ahova szívesen felsétáltunk ez alkalommal is, megemlékezni 10-15 „emberöltő régiségről”.

Ludas központjából az állomás fele, majd Cintoson keresztül vitt az út Magyarózd irányába. Eldugott falu, de Horváth István: Magyarózdi toronyalja című „írói falurajza” ismerté tette, legalábbis szűkebb pátriánkban.

Először a református templomot tekinthettük meg Császár Béla lelkipásztor jóvoltából, majd a Horváth István (19o9-1977) emlékházat.

A költő lánya, Horváth Arany, áldozatos munkája révén a ház megmaradhatott eredeti formájában, így nem csak az írónak állított emléket,

hanem a kornak és a társadalmi osztálynak is, és ma is láthatjuk, milyen volt a korabeli parasztházak berendezése.

A négy sarokbástyás, francia gótikus stílusú kastélyt

Pekri Lőrinc, II. Rákóczi Ferenc brigadérosa (és Bethlen Miklós történetíró nevelt fia) építtette francia gótikus stílusban 1682-ben. Történelmünk különös alakja ő, aki, bár Bécsben grófi rangot kapott, a Rákóczi szabadságharc idején a kurucok oldalára állt. Előbb tábornok majd főgenerális. Felesége, Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708), a magyar barokk első ismert költőnője, aki ebben a kastélyban írta első verseit. A 45 verset tartalmazó vörös bőrbe kötött könyvet Radák Istvánné Rédey Klára találta meg 1860-ban, tehát közel két évszázad múlva jelenhettek meg az Athenaeum című folyóiratban. Pekri veje, Radák Ádám 1732-ben építette újjá a kastélyt, melynek utolsó tulajdonosa Teleki Ilona bárónő volt, aki édesapjától kapta ajándékként 1918-ban. 1945-ben az oroszok elől kellett elmenekülnie innen. A ’6o-as évek közepétől elhagyatottan áll, és éli a hozzá hasonlóan elhagyatott kastélyok sorsát.

Meggátlandó a további romlást, a Bonus Pastor Alapítvány jóvoltából új tetőzetet kapott. Jelenlegi örököse, Jude Mária, Franciaországban él, és, a hírek szerint, ennek az Alapítványnak szeretné átadni kastélyát.

Elhagyva Ózdot, Bükkösön álltunk meg, ahol viszonylag jó állapotban lévő udvarházat tekintünk meg (egyben községháza) azt vélvén, hogy ez lenne Kemény János szülőháza. Egy helybéli szerint azonban amit néztünk, a Teleki ház volt. A romosabbik, amely az úton lennebb lett volna, az a Kemény ház.

(Mondjuk, így érthető, miért nem találta fél busznyi ember a Kemények címerét sem a homlokzaton, sem máshol…) Kemény János, akire emlékezni szerettünk volna, 1607 decemberében született e faluban. Nemcsak remek politikus és diplomata, 1661-ben Erdély fejedelme, de önéletírása révén, melyet 1657–59 között, tatár fogsága idején írt, nagy értékű, irodalmi szempontból is értékes korrajzot hagyott a múlt iránt érdeklődők számára. (Össze nem tévesztendő az ugyancsak írói munkássága miatt ismert marosvécsi Kemény Jánossal, aki 1903-1971 között élt!)

Irány Mezőzáh! Azok kedvéért, akik nem látták még, felugrottunk fél órára a kastély kertjébe.

Építtettője Ugron István, Ausztria-Magyarország követe és miniszterelnöke, császári és királyi kamarás volt. Szabálytalan alaprajzú kastélya franciaországi mintára készült. 1948-ig használták. Az államosítás után berendezését hivatalos személyek hordták el, Ugron István pedig a szegények házában végezte. Napjainkban a kastély árva gyerekeknek ad otthont. A fotókat az autóbuszból, illetve a kapun kívül készítettük, ugyanis az épületből hanyatt-homlok kirohanó asszonyok nagyon szépen kértek, hogy ne fotózzunk, mert nem szabad…

Rövidesen elhagytuk Mezőzáhot, és a bazsarózsa rezerváció fele vettük utunkat, ahol meglepetésünkre ama jól ismert „mánelés” hangulat fogadott minden kellékével, amit eddig nem tapasztaltunk errefelé. Változnak az idők… No, de örvendjünk, hogy egyre többen látogatják ezt a természeti ritkaságot!

Kár, hogy nem láthatjuk már a kedves arcú, ősz szakállú bácsit, Marcu Sincraianut, aki régebb ott üldögélt az első bokrok tövében, és onnan mesélt a látogatóknak e ritka növényről. Annak idején, dacolva a helyi lakosokkal, megvédte a területet a felszántás ellen, ami e virágfaj menthetetlen kipusztulását eredményezte volna a térségben. Halála után az őrzést Octavian Calugar vette át, aki ugyancsak nagy lelkesedéssel végzi elődje munkáját.

Szemmel látható, hogy évről évre több és több piros labdácska nyílik bazsává ezen a csodaréten, de úgy tűnik, a látogatók számával egyenes arányban. Az autóval alig járható földutat szépen szegélyezték a személygépkocsik. Mivel úgy láttuk, hogy nem ilyen környezetben vágytunk megsütni május elseji flekkenünket, elbúcsúztunk a szépen kinyílt rózsáktól,

és a mezőzáhi tavakat elhagyva, Sályi-nál csendes, árnyékos helyen „piknikeztünk” - ahogy majáliskor illik, minden böcsületes „munkás-embernek”.

Nyársnak valót alig találtunk, ezért Zsoltit felfedező útra küldtük. Magyarhonban él, most járt először Mezőségen, lencsevégre is kapta, amit talált:

a ridegen (bár itt úgy tűnik, láncon) tartott malacot, és a parasztházat, amelyen nem a magyar zászló rohad...

Valahonnan sikerült nyársnak való ágakat is metszenie, bár addig szinte megoldottuk a problémát a vesszőkerítés jóvoltából.
Andris nem hozott bort az idén, szerencse, hogy reggel két félliteres palackkal is betettem volt suttyomban. Kati is megtoldotta a magáéval, úgyhogy a sültkolbászt és izzasztott csiperkét megúsztathattuk bennük.

Mielőtt utolsó állomásunkhoz indultunk volna, még kimásztunk a közeli dombtetőre, s onnan néztünk szerte-szét… Bizony ihlető volna a látvány: a mezőség dombjai egymás hegyén-hátán, amíg a szem ellát. Szedtünk is nagy csokorral a három terebélyes lila meg egy fehér orgonabokorról…kár, hogy nem fértek fel a képre.

Innen már csak egy ugrás Mezőbánd, ahol a kisebbség most még komoly többségben van. A 2oo2-es népszámlálás alkalmával 738 román, 1111 roma, de számuk – vélhetően – növekvő tendenciát mutat, és 1863 magyar nemzetiségű lakost jegyeztek …
A faluban valamikor rengeteg udvarház állt, közülük sok leégett az 1857-es tűzvészkor. Érdekesség lehetett volna a mezőbándi tó, amely évszázadokon keresztül megélhetést biztosított a falubelieknek. 1875-ig külön törvény rendelkezett arról, hogy a tóhasználat joga pl. csak fiúágon öröklődhet. Sajnos 1971-ben lecsapolták.

Az időnkből már csak a református templom

megtekintésére futotta, ahol a lelkipásztor, Lukácsi Szilamér, ismertette a templom történetét: 1883-85 között épült, értékes úrasztala van, a szószék a marosvásárhelyi vártemplom szószékének mása, aranyozott ezüstkelyhe azonban 1691-ből való. A templom udvarán az 11oo éves évfordulóra gyönyörűen faragott kopjafával emlékeztek meg a hívek.