A Só útján

Majdnem 2000 évvel ezelőtt ezt az utat római katonák taposták, s cipelték a sót, hogy majd kidőlhessenek a sok finom kajától a Rómában zabálók… Arra talán nem is gondoltak, hogy marad még a sóból elég, s ha mást nem, jó kis kiruccra nyújt alkalmat 2012. áprilisának elején az útvonaluk „zöld út”-ként, melyet nem szennyeznek a modern közlekedési és egyéb eszközök – a természetszeretők nem kis örömére.

„Iskola másként” hivatalosan, de nálunk csak „Laza7” lett a neve ennek a kísérleti hétnek, amely a nyugati síhetek mintájára született, felénk viszont a „mimégaztnemmerjükmegtenni” frász alapján csak arra volt jó, hogy a különböző tanári közösségek egy-egy iskolán belül a maguk tehetsége szerint kitöltsék a gyerekek és a maguk tantervi követelmények követésétől mentesített öt napját.

Remek alkalomnak kínálkozott rögtön első nap a Fókusz Öko Központ által – immár ötödik éve – megszervezett gyalogtúra. Végre megmozdulhatunk! A kölykök úgyis állandóan azzal nyaggatnak, mikor visszük őket kirándulni, hát most itt az alkalom. Gyalogolhatunk 10 kilométert abból a 61-ből, amely a Görgényi-havasoktól délre, Marosszentgyörgytől Parajdig vezet, sós források, tavak, sósziklák mellett a bányáig, összekapcsolva a Nyárádmentét a Küküllő mentével, eljutva a Sóvidékre, feltárva a bekecsalji természeti szépségek mellett a kulturális látnivalókat is, melyek miatt talán legtöbbet, akár egész napot is, időzhet Mikházán az ember. A későreneszánsz ferences templom a maga 17. századi tárgyi és szellemi értékeivel, melyek közül többet is csak az utóbbi időben tártak fel, a kolostor, a kápolna, a legrégebbi székelykapu (1673) másolata, a Csűrszínház és a falu neves szülötteinek emlékszobái bizonyítják, hogy méltán büszke székelyek a mikháziak. De a csíkfalvi zsindelyfedésű unitárius harangláb illetve a sófalviak fafaragványai miatt is érdemes pihenni egyet-egyet. Aztán jöhet a megmártózás a sós vizekben, gyönyörködés a sóhegyekben, alámerülés a sóbányába. Nekünk a sóból max. az izzadásé jutott, ugyanis meglepően szép, napos idő kerekedett hétfőre, minekutána vasárnap még esett, havazott, sőt, pillanatok alatt dara borította a tájat, hogy fotóink, mint valami pointilista festmények, őrizhetik az időjárás április 1-i tréfájának emlékét. De mi azért nem ijedtünk meg, bé az esőköpenyt a zsákba, fel a bakancsot, lábszárvédőt, meleg teát, két szendvicset, s uccu neki, vesd el magad!...

Reggel 9-kor indult az autóbusz a suli elől. 60 gyereknek kellett felgyúródnia – hát ne mondja senki, hogy nem jó gyerekek, mert meglehetősen kis helyen elfértek bizony… Jókedvben sem volt hiány, még a sofőr is vigyorogva vette be a hajtűkanyarokat a Székelybő felé vezető rövidítő úton. Ott aztán múzeumlátogatás és fánkevés után összeszámoltuk magunkat: 199-en bújtak át a hónunk alatt – mert egy legénynek sikerült elslisszolnia mellettem.

Követtük szépen a sárga sávjelzést, ami mellett ott a Mária-út jele is, hiszen ezen a szakaszon fedi egymást a két útvonal. Sár nem volt, s bár még rügyezni sem látszott az erdő, az avarból már kidugta fejét a kakasmandikó, a csillagvirág és a hunyor.

Nem is volt különösebb probléma az úton. Egyetlen kissrácnak fájt a hasa, akit hegyimentő kísérőnk levitt Mosonba, ahonnan kollégája továbbított a vásárhelyi kórházba, mert ami biztos, biztos. Másik kissé elvágta a kezét, de az is inkább csak a kényeztetés végett kért segítséget a kedves piros ruhás bácsitól. Három rövid pihenővel szinte észrevétlenül tettünk meg 9-10 kilométert Jobbágyfalváig. A Tündér Ilona völgyében vártak bennünket. Zene szólt, gulyás főtt, s a peda licis lányok millió játékkal várták a kölyöksereget, mely valójában két irányból közelített: mi Székelybőből, a másik csapat pedig Mikházáról. Össze is gyűltünk valami ötszázan.

Szóval volt ott zene, buli, kaja s különböző cserkészjátékoktól fociig mindenféle. Épp csak a szél fújdogált élesebben a kelleténél, ezért egy idő után mégiscsak hazakívánkozott gyerek is, tanár is. De azért jó volt. Tényleg jó volt, sőt, nagyon jó volt! Még jövünk!

Hancur

(A helyszíni fotókat Zsoliteacher készítette.)

Fúj már a tavaszi szél...

Az indulást 10-re terveztük, de háromnegyed 11-re sikeredett egy kis láncprobléma miatt. Eközben 3–4-szer is visszafordultam hol kesztyűért, hol bicajóráért, hol sisakért, sőt ... bicikliért. Úgy döntöttem, csak egy könnyebben felszerelt vasparipát viszek az évavató túrára...
Nagy nehezen kipiszkáltuk Zsuzsa bicajláncát a váz és a kerék közül, aztán kicirkáltunk a városból a gömöri pályaudvar mellet, zsolcai kapu, el a Decathlon mellett, aztán a régi zsolcai úton, mígnem valóságos sártengerben úszkáltunk. Fel is szedtünk hamar 3 kilót, különösen az első villa, a fékek és első váltók híztak nagyon meg. Híd nem volt sehol, így áttipegtünk a jégen, én mentem utoljára figyelmesen követve a nyomokat, aztán jól elkiáltottam magam: "Nem láttátok errefele a hümmeremet?" Mégsem szakadt be alattam a jég, de nem is kísértettem többé. 10 perc sártalanítás után ismét tekerünk a zsolcai aszfalton, megcsodáltuk a frissen emelt és már repedezett gátat, azt a sok szép felújított illetve újonnan épülő társas házat. Ahogy elhagytuk zsolcát, egyik láncszemem úgy döntött, hogy szétpattan, valószínűleg a sáros talajban túlerőltethettem. Kupaktanács! Se nálam, se Zolinál nem volt épp akkor lánc, szem szedő, pedig mindketten szoktuk hordani a szerszámostáskában. Nem akartam feltartani a többieket, noszogattam, hogy menjenek tovább, én majd vagy hazahajtányozok vagy vakon bízva a szerencsében, valamelyik javítóműhelyben gyorsan helyrepofozom az érintett szememet (lehetőleg a láncon lévőt), miattam ne szakítsák meg a rég eltervezett túrát. Gondoltam, valóban nem babona, ha már visszafordultam az ajtóból, csak nem kellett nekivágnom a kirándulásnak. Végül rámmosolygott a szerencse, kicsit tétovázva bebicegtem egy mezőgazdaságigép-javító üzembe, életemben először láttam ekkora tehénpajtát, most már meggondolom, mielőtt tejet vennék. Köszöntem, közöltem mi bajom van, aztán be is mutatkoztam. Egyből hozták is a szerszámokat, kombinált fogó, kalapács, sőt, neki is álltak helyettem megjavítani. 10 perc múlva mar igyekezhettem is a társaim nyomában. Akartam valami borravalót hagyni nekik, de holmi gumilyukasztással fenyegettek miatta, így nem erősködtem, hisz 3-an voltak, és ritka rendes fazonok. A lánc működött, kissé szökdécselt, mint a kerge zerge, csak óvatosan hajthattam és válthattam a sebességet.Ónodra érve, szemem fennakadt egy információs plakáton: "ÓNODI VÁR". Nem is volt messze. Ezt azért megnézem, ha már erre járok - gondoltam, s egy balkanyarral ott is voltam, ahogy sejtettem. Fiatalemberpár épp turbékolt a kapuban, de, mit sem törődve ezzel, köszöntem, és behajtottam a várba, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Friss ásatásokat végezhettek a külső déli falak mentén, illetve az északi fal maradványain dolgozhattak.

Ha nem merül le a fényképezőgépemben az aksi, még jó sokáig fotózhattam volna, de, miután hiába próbálgattam sorra a 3 pár töltős elemet, melyekben sajna szussznyi erő sem maradt, a fiatal pár örömére ismét útnak indultam. Beérkeztem Muhira, utána Nagycsécsig az M35-ös úton, onnan meg a bicajsávra tértem, melyen már csak egy hófúvásos szakasz nehezítette meg utamat, de Tiszaújvárosig gyakorlatilag meg sem álltam. Ott futottam össze Zolival, aki már többször is rám csörgött, mióta megtudta, hogy mégiscsak követem őket. A Tiszán egy jégtábla sem úszott, a vízállás igen alacsony. Zsuzsával - pechünkre - elkerültük egymást, pont a túra célpontjánál. Ekkor már kopogott a szemem az éhségtől, ezért egy áruház mellet majdnem egészben nyeltem le a hamburgert. Innen indultunk tovább. Csécsnél értük utol a lányokat, volt nagy öröm, aztán hazáig, Sajópetrin keresztül, gyakorlatilag semmi érdekes nem történt. Zoli elülső kerékdefektjét leszámítva. Vigasztalásképpen megmutattam neki is a Rákóczi-várat, de csak a bejáratig kísértem, ahol is elcsigázottságomban jól esett pihennem egyet, és csak néztem, ahogy behajt, eltűnik a falak mellet, majd felbukkan egyik bástya teteje közelében egy földkupacon, majd ismét elillan, hogy a vár másik pontján jelenjen meg. Vagy 5 percig így cikkcakkozott, mint aki céllövőket akar megtéveszteni, aztán üdén kijött, és azt kérdezte, én miért nem tartottam vele ...
Hatalmas ellenszéllel küzdöttünk hazafele, a nap épp bukott el a bükki hegyek mögött, mikor megérkeztünk Szirmára. Onnan már egész hidegen fújtak a szelek, hogy mi is szétszéledjünk utunk végére érvén.
Úgy váltunk el Zolival, hogy majd legközelebb egyesületi túrát szervezünk, kifejezetten a Rákóczi várhoz, de megfűszerezzük valami várjátékokkal.
Itt a vége!

Napsütötte utakat kívánok Mindenkinek!

Roger