NAPTÁR 2010

Ezzel a naptárral kívánunk minden olvasónknak
kiruccanásokban gazdag, nagyon boldog új esztendőt!

Egyszerű Kiruccanók

Alsóidecsnek várához

Alsóidecs, e Szászrégentől alig 5 km-re, északkeletre fekvő kis falu, főleg a sósfürdőjéről nevezetes. Talán sokan vannak, akik nem tudják, hogy Régen környékének egyik legrégibb vára e falu határában állt.

A Maros mentén felfele menet Régent és a Görgény völgyét elhagyva, a Maros jobboldalán, az első kiugró hegycsúcson állt egykor Idecs vára.
A kúp alakú hegy 544 méter magasan levő csúcsáról jó rálátás nyílik az egész környékre. Kényelmesen uralhatták ebből a várból a vidéket, a Maros völgyén felfele, Déda fele remek kilátás nyílik, de lefele is, Szászrégen és Marosvásárhely irányában, valamint a Görgény völgyének alsó szakaszára.

Idecs vára - a Spitzburg, ahogy a helyiek nevezték valamikor - valószínűleg az Árpád-korban épült. Helye és látható maradványai alapján nagyon emlékeztet a korai Árpád-korban létezett földvárakra. Ha a többi, hasonló várról kevés adat maradt fenn, erről – ha ez lehetséges – még kevesebbet tudhatunk. Szinte semmilyen írásos adat nem került a Spitzburgról a kezembe, csupán néhány szász monda, melyet a környékbeli szászok leszármazottai jegyeztek le.
Ezt a várat állítólag Tomaj nembéli Dénes nádor utódai, a Losoncziak ősei építették, majd az 1321 előtti harcok során leégett és többé nem épült fel. Később Alsóidecs szász lakossága nevezte el a várhegy alakja alapján Spitzburgnak (spitz=hegyes).

A vártól keskeny gerinc vezet kelet felé, a kettős csúccsal ellátott magasabb hegyig, melyet formája alapján Nyeregtetőnek (756 m) neveznek. Állítólag valamikor ezen is vár állt, habár ott várnak ma már nyoma sem látszik. Mégis vár létezésére utal a mondák mellett a hegy német neve, a Sattelburg, ami Nyeregvárat jelent. A Sattelburg szoros összefüggésben állhatott egykor a Spitzburg várával. Legvalószínűbb, hogy a Spitzburg, kis mérete miatt nem volt alkalmas nagyobb létszámú tömeg befogadására, így ott kisebb örs tanyázhatott. A Sattelburgba, azaz a Nyeregtető várába inkább menekülhetett veszély esetén a környező lakosság, és itt, az erdő mélyén elrejtőzhetett.

Borús, őszi időben indultunk el e vidék bejárására. Reggel, a vonatról leszállva az Oroszidecs (Deleni) felé vezető úton indultunk el. A házakat elhagyva nekivágtunk a jobboldali mezőnek, majd a völgyön végigfolyó Bumgarten-patakán (a helyiek nevezik így, egyébként helyesen németül Baumgarten-, azaz Gyümölcsös-pataka lenne) egy juhok által használt gázlón átkelve, folytattuk utunkat a gyümölcsfákkal tarkított, meredek domboldalon.
Már a vonatból feltűnt a Spitzburg tövises bozóttal körülvett erdős kúpja, így elvéteni nem is lehetett volna. Északnyugatról igyekeztünk feljutni, majd közelébe érve a bozót között átjárót kerestünk. Mivel sehol ösvényt nem találtunk, az erdőn felfele nekivágtunk a merdeknek. Szinte négykézláb másztunk fel a rövid, de rendkívül hirtelen emelkedőn.

A csúcs közelébe érve egy töltést fedeztünk fel, ami a hegy csúcsát körbefutja. Ez a várfal maradványa, melynek egyes részerin még felfedezhető a kőalap az avarral fedett talaj alatt. Még pár métert kellett másznunk a csúcsig, ahol egy nagyjából háromszög alaprajzú várat láthattunk, melynek egyik szöglete délre, másik kettő pedig északnyugatra és északkeletre néz. Területén több, kisebb gödör van, a déli szögletében egy nagyobb, szinte szabályos kör alakú mélyedés látható. Egy vártorony kőből kirakott alapja található a vár északkeleti szögletében, ezenkívül ugyancsak ezen a részen egyéb falmaradványok is felfedezhetőek. A vár egyetlen könnyebben megközelíthető pontja ez a keleti rész, mivel itt a Nyeregtető felé, vezet tovább a gerinc, így ezt kellett jobban védeni. A hegy többi oldala rendkívül meredek. A csúcson levő kevés hely miatt a várfal valamivel lennebb helyezkedett el, mindvégig követve a vár háromszögű belterét.

A lombtalan faágak közül jó kilátásunk nyílt innen az Maros völgyére, fel, Déda fele, de jól látszott Szászrégen vidéke is, valamint a Maroson túli tájak. Közvetlen alattunk látszott Alsóidecs és a falutól keletre húzódó - tőlünk északra levő - völgy, amelyet a Nyeregtető zár jellegzetes nyereg alakú kettős csúcsával.

A várból keleti irányba indultunk tovább, a gerincen. Itt előbb erdővel borított, keskeny élen haladtunk, melyen szűk ösvény vezetett. Ez egy idő után tüskés bozóttal övezett vaddisznócsapásban folytatódott. Egy bizonyos ponton a gerinc valamennyire kiszélesedett, de továbbra is keleti irányt kellett tartsunk. Nemsokára egy szekérút keresztezte ösvényünket, amely Alsóidecsről Görgénysóaknára vezetett át. Innen, ösvényünk könnyen követhető volt, végig a gerincen, melyről balra letérve sűrű, tövises bozót várt, jobboldalt viszont hangulatos füves mezők terültek el a keskeny erdősáv alatt. Ezekről a mezőkről jól beláthattuk a Görgény-völgy alsó szakaszát, Szászrégent, s az ezeken túl levő dombokat. Útközben többször nyílt kilátásunk az előttünk magasló Nyeregtetőre is.

Egy idő után ösvényünk nagyobb erdőben folytatódott, ahol több hasonló ösvény keresztezte utunkat, a terep egyre meredekebb lett, de mindvégig keleti irány tartva kiértünk a Nyeregtető déli csúcsa alatti tisztásra.

Itt megpihenve a kilátásban gyönyörködtünk. A felhős égbolt tisztult kissé, de nem annyira, hogy napsütésnek örvendhettünk volna. Mégis december elsejéhez képest meglehetősen meleg volt. Tőlünk nyugatra látszott a Spitzburg erdős kúpja, s az onnan idáig vezető gerinc. Távolabb a Maros völgyét láthattuk Idecs környékétől lefele. Jól látszott Szászrégen, s a Maros menti falvak, csupán Marosvásárhely volt ködbe burkolózva. Tőlünk délre, alattunk húzódott a Görgény völgye, melyet beláttunk egészen Görgényszentimréig. Végignézhettünk fentről a Mocsárerdőn, valamint azon túl a Görgény és Nyárád közötti dombhátakon. A távolban a Fogarasi-havasok hófödte csúcsai fehérlettek.

Innen felmentünk a Nyeregtető déli csúcsára, melyen egy egykori fémoszlop rozsdás maradványait találtuk. Tovább északi irányban folytattuk utunkat, majd egy enyhe nyereg után feljutottunk a Nyeregtető északi csúcsára is. Utunk ezen részén erdőben haladtunk, így kilátásunk nem nagyon volt, hacsak az ágak közül kéken magasló, távolabbi gerinceket nem számítjuk, amelyek mintha érzékeltették volna, hogy csupán a Görgényi-havasok előhegyein vagyunk, és tőlünk keletre emelkednek az igazi hegyhátak.

Az északi csúcsról ereszkednünk kellett, majd a merdek ereszkedő után, egy nyeregbe értünk, melyen az erdőt szekérút szelte át kelet-nyugat irányban. Ez az út, amin mi nyugat felé haladtunk tovább, végigvezetett a Nyeregtető alatt. Mindvégig erdőben sétálva visszaértünk a Nyeregtető tisztása alatti gerincösvényre. A csúcs alatti szakaszon egy kis kiépítetlen forrást is találtunk az ösvényen, melynek vize az avarban szivárgott lefele, nyugati irányba.

A már ismert gerincutat követtük visszafele, a délen alattunk elnyúló Görgény völgyén gyönyőrködve, majd a Görgénysóakna és Alsóidecs közti szekérutat elérve azon folytattuk tovább utunkat Idecs irányába. Így a tüskés bozótost kikerültük, de a hegyes vártetőt is, viszont egy csodálatos völgy déli oldalán haladunk nyugat fele. Hátrapillantva a Nyeregtető zárta a kilátást, délnyugaton a Spitzburg hegyes csúcsa, északra pedig a Nyeregtető folytatásaként hullámos gerinc húzódott. A vártól északra végighaladva nem ereszkedtünk le a patakhoz, hanem ennek a bal partján elterülő mezőkön átvágva leértünk a falunak a patakon átvezető utcájára, majd a sáros talajúton a vonatállomásra.

Röviden a várakra vonatkozó, szászok által feljegyzett legendákról:

A XIII. században betelepülő szász lakosság mondáiban a várak (Spitzburg és Sattelburg) számukra idegen lakóit óriásoknak nevezi. Hozzájuk képest az egyszerű emberek törpéknek tűntek. A várlakó óriásoktól a falu lakossága félt, de tisztelték őket. Az óriások védelmet biztosítottak a falvak lakói számára. Mégis meglepődve vették tudomásul egy idő után, hogy a várak óriásai kihaltak.

Egyik monda szerint egy arra legeltető pásztor előtt megnyílt a hegy, és elébe tárult a Spitzburg mélyén rejtőző, mérhetetlen kincs. Annélkül, hogy valamit magához ragadott volna, távozott – szerencséjére – még mielőtt a hegy visszazáródott volna. A faluban mesélt a Spitzburg rengeteg kincséről, amit azóta sem láthatott senki. (A várudvaron levő néhány gödör valószínűleg kincskeresők munkájának utólagos gyümölcse.)

Szintén a mondákból tudhatjuk, hogy a tatárjárások idején a Sattelburg és Spitzburg jó menedéket nyújtott a helyi lakosság számára. Annak ellenére, hogy a Nyeregtetőn ma nem látható várrom, a legendák két egymással szoros kapcsolatban levő várról regélnek.

Andris

Funtinel

- avagy boszorkányos helyeken -

Biztosan sokan vannak, akik hallottak a Funtinel-mezőről, még többen olvashatták Wass Albert „A funtineli boszorkány”-át is, de azok sem lehetnek kevesen, akik jártak már ezen a helyen. Mégis talán érdemes szót ejteni egy késő őszi kirándulásról, amikor a pár napja tartó sűrű köd a délelőtti órákban szétoszlott és gyönyörű, napsütéses időnek örvendhettünk a Funtinelen. Annak ellenére, hogy Johnny jó előre kihirdette az egy napos kirándulást, és több lelkes jelentkező volt, utolsó percig fennált a lehetőség, hogy végül csak a hatéves kisfiával, Hunorral, ketten legyenek a reggeli gyülekezőhelyen, a szalárdi csorgónál. Mégis, kellemes meglepetésére, reggel tízen sikerült összegyűlnünk. Borús, ködös időben indult a gyalogtúra, melynek kezdeti szakaszán Hunor volt a túravezető. Előbb egy kis patak mellett haladtunk felfele, a sárga pontjelzést követve, majd, egy csorgót elhagyvaa szalárdi nyaralóházak között vezetett az út. Innen balra fordulva egy meredek kaptató következett, amelyen lelkes túravezetőnk erőt és energiát nem kímélve indult el, így sajnos hamar kifáradt. Ekkor Johnny javasolta, hogy ha szeretnénk gyorsabban haladni, előremehetünk. Tőlünk balra, azaz nyugati irányban csodaszép sziklaképződményeket láthattunk a ködplafon alatt, melyekhez - a sárga jelzéssel együtt induló - piros pontjelzés vezet fel.
Pazar kilátás nyílt mögöttünk Szalárdra, a Maros völgyére és a szemben levő Görgényi-havasokra. Ez utóbbiból, még többet láthattunk volna, ha a magasabb részek nem burkolóznak ködbe... Lombhullató erdőben vezetett a jelzés, eleinte meredeken felfele, majd enyhén emelkedve egy gerincen folytatódott, a Petruc (Szerecsen)-patak nyugati oldalán. Felfele haladva egyre inkább ködbe kerültünk, de jól látható erdei ösvényen gyalogoltunk, amely kanyarogva vezetett észak-északnyugati irányban. Egy idő után fenyők is megjelentek, de a látótávolságunk az egyre sűrűbb köd miatt fokozatosan csökkent. Az erdőből egy nagyobb mezőre értünk ki, melyet Páfrányos-mezőnek neveztünk, viszont térképemen hasonló nevű mező jóval fennebb, csak közvetlenül a Funtinel-mező előtt szerepel... Számunkra akkor ennél sokkal lényegesebb kérdés volt a tájékozódás, mivel a fákkal gyéren tarkított mezőn alig láttunk fától fáig. Ennek ellenére mégsem tértünk ki a jelzés irányából, amely meredeken emelkedett a mezőn át északnyugat felé, majd – még mindig a mezőn – éles kanyart vett kelet-északkeleti irányba. Ehhez az is szükséges volt, hogy ahány fa sziluettje kibontakozott a ködből a mezőn, ahhoz mind odamenjünk, körbejárjuk, és jelzést keressünk rajta. Ha jelzést találtunk, abból utunk további irányát próbáltuk kinyomozni. Közben egy itatóvályúba szinte beleléptünk, mire észrevettük a ködben. Szerencsére a jelzések állapota kifogástalan volt, így még az irányváltást – kelet felé – is sikerült megfejtenünk. Mire az erdő szélét elértük, a fölöttünk levő ködréteg lényegesen megvékonyodott, majd hamarosan kikerültünk a ködből. A hirtelen ránk törő napsugarak gyorsan emelték a társaság hangulatát, amihez hozzájárult a csodálatos látvány is: az alattunk levő völgyben gomolygó ködöt nézhettük, melyből a szemben húzódó Görgényi-havasok már kilátszottak. Kényelmes szakasz következett árnyas, fenyőkkel kevert lombhullató erdőben. Ösvényünk előbb északkelet, majd egyre inkább észak felé vezetett. Tőlünk balra a Nagyszerecsen-patak (Saracinul Mare) csörgedezett, mely az Andrenyásza-patak mellékága. A forrás környékén levő friss irtás helyén az egykori fenyves erdőszakasznak csupán hűlt helyét láthattuk.
Mivel jelzésünk ezen vezetett volna keresztül, itt újból nagyon kellett figyelnünk, hogy a sáros terepen heverő lombmaradványokat kerülgetve ne térjünk le az ösvényről. Megnyugvással tapasztaltuk, hogy az irtásból kiérve újra felfedezhettük a sárga pontjelzéseket, melyek rövidesen kivezettek a Páfrányos-mezőre (térképemen így szerepel), ahonnan a mobiltelefon-erősítő állomás tornyát már láthattuk is. Csodás volt, ahogy a mélyzöld fenyőkkel és lombtalan fákkal tarkított, sárgás fűvel borított mezőn haladtunk. Hátunk mögött kéken emelkedtek a párás messzeségben a Görgényi-havasok csúcsai, miközben a Maros völgye ködpaplanba burkolózott. Innen a jelzések - jól követhetőek - már nem is érdekeltek... Keskeny, lombhullató fákkal benőtt erdősávot átvágva kiértünk a Funtinel-mezőre.Az elénk táruló látvány egyszerűen felejthetetlen volt. Csak felsőfokon lehet emlegetni, hogy meleg napsütésben hatalmas, sárga fűcsomókkal tarkított réten úgy rugózhattunk, mint szivacsmatracon, miközben a környező, csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk. Zavartalan csendben tekinthettünk végig a Funtinel-mezőn, az előttünk húzódó, fákkal szegélyezett völgyön, melyben a Páfrányos-patak csörgedezett kelet felé, a tőlünk északra levő, szintén kevés fával tarkított gerincen, a keleten húzódó Kutas-patak völgyén,melyet még fehér köd borított, de a távolabbi, fenyőktől zöld, amúgy vöröses színben játszó lombhullató fákkal borított, helyenként füves vagy kopár, sziklás hegyhátakon, el egészen a Kelemen-havasok főgerincéig.
Amíg Johnnyék ideértek letelepedtünk egy - a mezőn álló - magányos fa tövében, hátunkat és izzadtságtól nedves ruháinkat szárítgattuk a déli napsütésben, miközben megettük szendvicseinket is, és élveztük a csendet. Míg társaink megjöttek, tartottunk egy rögtönzött földrajzórát is a Kelemen-főgerinc csúcsait szemlélve.

Miután az egész társaság együtt volt, csapatunk újból ketté vált. Egyesek, a gyerekekkel, pihenés után a rövidebb úton mentek le Palotailvára, mi pedig tettünk egy körsétát a Páfrányos-patak völgye körül. Megtekintettük a völgy fejében álló keresztet,a forrás mellett elhaladva felmentünk a rozoga kunyhóig – ez akár a funtineli boszorkányé is lehetett volna hajdanán. A kunyhó baloldalán juhoknak elkerített karám van, a kunyhóba belépve az első helységben, baloldalt néhány szerszám van falnak dőltve, jobboldalt pedig egy benti tűzhely nyoma látszott. A középső helységben, baloldalt feslett matraccal fedett ágy, középen asztal, tőle jobbra pad, hátul pedig egy magas polccal ellátott, üres raktárhelység. A kunyhó előtti fán báránybunda lógott, kissé fennebb, az oldalban egy sírkereszt, melyen bizonyos Gabor Gligor neve szerepel. Innen kelet felé folytattuk utunkat a füves gerincen, és kellemes sétával értünk le a Kutas-patak völgyébe, a koradélutáni napsütésben. Mindvégig csodaszép tájakban gyönyörködhettünk északi, keleti és déli irányban.
Innen lefele haladva átkeltünk egy hídon, majd hamarosan elértük a Páfrányos-patak torkolatát, ahol a Funtinel-mezőről jön le az út, a sárga pontjelzésekkel. Gyors tempóban haladtunk tovább most már újból a sárga jelzések mentén, a sáros patak menti úton, és hamarosan leértünk Palotailvára. Szalárd fele utolértek társaink is, Johnnyék Kutas-patak völgyében hagyott autójával, a többiek pedig a Funtinel-mezőn csatlakozott hegyimentők kocsijával. Felejthetetlen késő őszi túra volt. Nagyon jó volt ott lenni.

Andris

Vakmerő "Csen-" túra

avagy

unaloműzőnek - esős novemberi délutánokra

2029. május 35. reggelén spontán kirándulásra indultunk. Már több, mint két hete folytak a tervezgetések, tehát mindent jó előre egyeztettünk. Az első tizenkét jelentkezőből időközben heten visszaléptek, de jelentkezett helyettük másik öt túratárs, akik közül szintén visszaléptek hárman, így végül hatan gyűltünk össze, mivel két jelentkező mégsem jött el, de jött egy olyan társunk is, aki egyáltalán nem jelentkezett korábban. Szóval, minden a legnagyobb rendben indult...
Mégis, aznap reggel a túra indítása komoly dilemmát okozott, mivel két társunk GPS-e nem működött, nem beszélve arról, hogy egy másik társunk egyik túrabotja nem rugózott megfelelően. Az adott körülmények között jól meg kellett gondolnunk, nekivágunk-e az útnak vagy sem, mivel túránk folyamán akár több száz méterre eltávolodhatunk a lakott település szélétől, ahonnan GPS nélkül az eltévedés kockázata elég nagynak tűnt. Ráadásul nem mindenik műhold időjárásjelentését sikerült megfelelő minőségben kinyomtatni, így akár egy váratlan eső, netán köd is meglephetett volna...
Mindezek ellenére mégis útnak indultunk.
Utunk kezdetén egy külvárosi parkoló mellett haladtunk el, melynek szélén tucatnyi munkás – a helyi tanács által meghirdetett Parkolókat Fákért Cserébe – program alapján néhány megmaradt fát vágott ki a környező lakók megelégedésére. Ezután, a telepes lakosság által Csen-Túrának nevezett terelőúton átkelve elindultunk a Vii-Leunum-Áj kertjei mögötti meredeken. Állítólag ennek egy régi – még a helyi bennszülött lakosság által kiadott – térképen Kish-Egyszőlő volt a neve. A meredek utat látva megpróbáltunk taxit vagy valami egyéb segítséget igénybe venni, de mivel semmilyen segédeszközt nem találtunk, kénytelenek voltunk a lábunkon nekivágni a több száz méternyi emelkedőnek.
Menet közben vidáman csetteltünk egymással internetes telefonjainkon. A Messengert bekapcsolva állandóan konferenciára hívtuk meg a barátokat és a barátnőket. De különösen a barátnőket...
Mások inkább a barátokat... Időközben zöldellő mezőket, és cserjés-fás tájakat, valamint madárcsiripelést bemutató rövidfilmeket küldözgettünk át egymásnak az interneten. Kapaszkodás közben ezeket töltöttük le és nézegettük. Jó érzés volt a hangszórókon a természet hangjait hallgatni, s a képernyőn érintetlen természetről nézni képsorokat. Csak ritkán tudta ezt túlharsogni egy-egy körülöttünk elsuhanó hangosabb négykerekű terepmotor vagy alacsonyan szálló helikopter zaja. Szerencsénkre egyikünk állandóan figyelte a hátulról érkező motorosokat, és körüzenetben figyelmeztetett róluk, így egyik sem üthetett el senkit közülünk.
A meredek fölötti laposabb részen megpihentünk, és megettünk egy jó adag glükózt, ami az elveszített kalóriát pótolta. Átfutotta az eszünket, hogy rendeljünk néhány pizzát, amit helikopteren utánunk hoznának...
Miután továbbindultunk, vettük észre, hogy szemből egy vérszomjasnak tűnő vadkutyafalka rohan felénk, vérben forgó szemmekkel, vicsorgó pofákkal és vésztjóslóan morogva, csaholva. Na, ennek fele sem tréfa – gondoltuk magunkban. A fenevadak elkezdték a bekerítő hadműveletet. Csoportba igyekeztünk tömörülni, mégpedig úgy, hogy egyikünket se tudják hátba támadni. Közben veszélyt megvető bátorságról adva tanúbizonyságot előre igyekeztünk haladni, de - látva, hogy lassan körülvesznek bennünket - igyekeztünk botokat és köveket a kezünkbe kapni. Aztán, egyikünk nem bírva tovább a feszült helyzetet, közéjük hajított egy petárdát, ami jókorát robbant. Nem kis megkönnyebbüléssel vettük tudomásul, hogy ettől vérszomjas fenevadjaink rémülten menekülő kiskutyákká változnak... Iszkoltak kétségbeesetten, s meg sem álltak, csak egy – a kertek mögött álló - kis házikó lábtörlőjén.
A térképeket és GPS-t tanulmányozva úgy tűnt, ez a kis ház valamikor a hajdani gázvállalat őrkunyhója volt.
A lényeg, hogy úgy összekucorodtak, hogy elfértek egy lábtörlőn is. Ezt megúsztuk. Baj volt viszont az, hogy a házikóból egy dühödt alak rohant ki, aki a lábtörlőn remegő kicsiny testeket átlépve, egy rettenetes husángot a feje fölött lóbálva, veszettül szaladt felénk, miközben P’Mötyi, P’Mámimötyi, és P’Káluluj szentek neveit sűrűn emlegette.
Na, eddig volt, ahogy volt, de most hogyan tovább?! Mert most komoly veszélyben forogtunk. Ez a vészomjas vadember agyon akar ütni, ráadásul a kutyái újból felbátorodtak, gazdájukat látva... Nem sokat tétováztunk, igyekeztünk minél gyorsabban a baloldalt látszó lakótelep felé menekülni, miközben sűrűn pillantgattunk hátrafelé.
Menekülésünket látva támadónk lemaradt - kutyáival együtt. Ezt is megúsztuk...
A legrosszabb viszont csak ezután következett. A baloldalt látszó völgy felső végében a Bel-Vederre nevű villanegyed házaihoz közeledtünk. Az ottani luxusnegyed lakói közt nem kis riadalmat okozott a rohamozni tűnő társaságunk, így pánikba esve, a hadsereg gyorsbevetésű egységeit riasztották, akik perceken belül érkeztek páncélozott járműveikkel. A tankokkal erősített nehéztűzérség elzárta utunkat a telepesek által lakott luxusvillák előtt. Rövid figyelmeztetés után támadásba indultak...
Most már a puszta életünket próbáljuk menteni - gondoltuk magunkban - s a házak fölötti erdő felé igyekeztünk menekülni. Hátha sikerül ott fedezékbe kerülnünk mielőtt vaegy lövedék eltalál... Hiába intettünk a tankok felé, hogy egyáltalán nincs ártó szándékunk, de még ártani sem tudnánk, mivel békés túrázók vagyunk, azok semmit sem bíztak a véletlenre, töretlenül nyomultak előre.
Menekültünk, ahogy tudtunk az erdő felé, és reméltük, legalább hírmondó marad közülünk, miközben hátunk mögött kiadták a tűzparancsot. Már a végső számadást végeztük magunkban, mikor meglepve vettük észre, hogy a harckocsik nem tudnak utánunk lőni, sőt harcképtelenek. Az történt ugyanis, hogy miközben mindenki feszülten minket figyelt, a völgy alsó végének - Hí-Degh-völgy valami nagyon régi térkép szerint - barnabőrű bennszülött lakossága, veszélyt megvető bátorsággal és fáradságot nem kímélve igyekezett a harckocsikat hátulról szétszerelni. Szorgalmas munkájuk gyümölcseként, mire a tűzparancsot kiadták ellenünk, a harckocsik és tankok hátulsó fele már szét volt szerelve, és szekereiken ócskavasként szállították a begyűjtőkhöz.
Az erdő szélét elérve megpihentünk, majd több energiaitalt elfogyasztva igyekeztünk magunkhoz térni rémületünkből. Halált megvető bátorsággal még felkaptattunk a tíz fokos emelkedőn a közeli kilátóig, ahonnan a 112-es segélyhívást igénybe véve reméltünk visszajutni városunkba.
A mentőhelikopterek mindannyiunkat épen és egészségesen visszaszállítottak, így sikerült megúsznunk a veszélyekkel teli visszautat.

U.I.: A fenti írás a képzelet szüleménye, így bárminemű hasonlóság valós helyszínekkel vagy helyzetekkel a véletlen műve csupán. A képeket köszönjük az internetes szolgáltatásnak.

Andris

Októberi tél a Tátrában

Szakmai konferencia alkalmával utaztam Tátralomnicra. Tudva, hogy ez az üdülő közvetlenül a Magas-Tátra lábainál található, már itthonról számítgattam, hogy mikor és hogyan tudnék feljutni a hegyre is. Odaérve megörvendtem, mikor láttam, hogy péntek délután szervezett túra indul, közvetlenül a szálló elől, ahol majd ebédelünk. Időközben jobban átgondoltam a lehetőségeket, és néhány dolog rendkívül furcsának tűnt számomra, ezzel az úgynevezett „szervezett túrával” kapcsolatban. Elsősorban a késői induláson csodálkoztam (délután 2 óra), amikor 6-kor már sötét van, merésznek tünt. Másodsorban az, hogy a kiírás szerint csupán túrabakancsot ajánlottak, azt sem kötve ki szigorúan, mikor Tátralomnicon 900 méter tengerszint fölötti magasságban is legalább térdig ért a friss hó, és a gomolygó felhők miatt a látótávolság is erősen lecsökkent - elgondolkoztatott.
Mindezek ellenére feliratkoztam. Tartottam tőle, hogy a túra érdeklődés hiányában elmarad. Mégis kellemesen csalódtam, amikor láttam, hogy nagyobb csapatra való érdeklődő tolong a szálloda halljában induláskor. Kellemes csalódásom azonban csillapodott, mikor azt is láttam, hogy e tolongás több mint fél órája is tart.
Jókora késéssel, csak fél három után érkezett a túravezetőnk, aki idősebb, magas, ősz hajú és szakállú kollegánk volt. Igaz, ahogy megérkezett, alig szólt két szót, indult is. Hatalmas, szapora léptekkel iramodott a kabinos felvonó irányába. Sokak számára tájfutásnak tűnt e menetritmus. A felvonó jegypénztáránál röviden elmondta az útitervet. Ezek szerint felmennénk a felvonóval a Kőpataki-tóig, onnan átgyalogolnánk a Kis-Tarpataki völgybe, majd a Tarpatak vízesései mentén le Tarajkára, végül Ótátrafüredre, ahonnan vonat vinne vissza Tátralomnicra. Mikor a felvonó négyszemélyes kabinjaiba ültünk be, már délután három óra körül járt az idő. Mire kiszálltunk a Kőpataki-tónál (Skalatné pleso) 1751 méteren, sűrű köd és derékig érő hó fogadott. A felső felvonó, ami a Lominci-csúcsra visz, már nem működött. A felvonóból kiszálló népes társaságunkat látva ijedten magyarázták, hogy délután 4-kor ez a felvonó is leáll, tehát igyekeznünk kell vissza. A felvonó épülete körüli hóban és ködben való rövid mászkálás után sokaknak elment a kedve a további kirándulástól, így, mire a túravezetőnk is felérkezett, jelezték, hogy visszamennének a felvonóval. Vezetőnk sietve indította el a társaságot a Kőpataki turistaház mellől kezdődő piros sávjelzéseken. Amilyen gyorsan indult a túra, éppoly hamar le is állt, mivel vezetőnk hátraszólt, hogy a turistaházon túl nincs kitaposott nyom, így az ösvényen levő, derékig érő hóban nem tudunk haladni. Ekkor a legtöbben visszaindultunk, csupán egy kisebb, elszánt csoport erősködött, hogy mégis menne. A vitának az vetett véget, hogy a felvonó leállt, így nem csak az előbb említett csoport, hanem a visszaindulók közül is többen fentrekedtünk.
Kezdetben rendkívül csalódott voltam, hogy a csúcsra már nem mehetek, most meg ráadásul egy szépnek ígérkező túra is elmarad. Majd látva, hogy nem biztos, hogy mindenki lejuthat már a felvonóval, engedtem a nőket és időseket lemenni, de a felszerelés nélkül fent levő kollegákat is. Mikor a felvonót leállították, a túrát erőltető csoporttal együtt huszonketten maradtunk fent.
Felvettem lábszárvédőmet, és elindultam a többiek után, vissza a turistaház irányába. A háztól nem sokat haladtunk, mikor a vezetőnk megállt és hátraszólt, hogy nem tudunk lemenni. Ő ugyanis addig törte a nyomot a hóban, hogy kifáradt. Ekkor a menet megállt, és kisebb vita támadt, hogy mit tegyünk. A vitát látva, hangosan elmagyaráztam, hogy most egyetlen esélyünk, ha itt igenis továbbmegyünk az ösvényen, mert a felvonó nem működik, s a hegyen nem ülhetünk, egyéb rövidítés az alattunk levő sípálya felé - amin néhányan gondolkoztak - veszélyes lehet. Az ösvényről való letérésről a vezetőnk is lebeszélni igyekezett a közben egyre jobban pánikba eső társaságot.
Vezetőnknek néhányan felajánlottuk, hogy elöl váltásban törjük a nyomot az ösvényen lefele. A menet elindult, de nagyon tétován. Néhány egyetemista srác előreugrott, hogy utat törjön a szűz hóban, de a társaság nagyon kétkedve követte. Erélyes bíztatásra csak elindultunk valahogy. Indulás után hamarosan tájékoztató táblához értünk, amin többek közt írta, hogy Tarajka (Hrebienok) 1,35 óra – tehát nekünk így jóval több lesz.
Vezetőnk háttérből irányította az elől haladó srácot, nehogy az ösvény szélére lépjen, hanem inkább a közepén igyekezzen menni. Szerencsére ösvényünk jól látható volt a mély hó ellenére is, szinte méternyi széles, sima hófelület, oszlopok és néhol kerítés jelezték a baloldalt lejtő és jobboldalt emelkedő terepen. Eleinte törpefenyő, később fenyves szegélyezte utunkat, alig néhány lombhullató fával tarkítva. A Lomnici-gerincet - mely a Lomnici-csúcstól déli irányba húzódott - kerültük meg keletről, a Kőpataki völgyből, s nyugatra, a Kis-Tarpataki völgy felé.
Szerencsénkre indulásunk után hamar felszállt a köd, így láthattuk az alattunk elterülő vidéket. Rálátásunk nyílt Tátralomnicra, tőle nyugatra Ótátrafüredre (Stary Smokovec), de távolabbi vidékekre is. Még néhány sápadt napsugár is mutatkozott, ami jóleső érzést nyújtott, annak ellenére is, hogy a Lomnici-gerinc túlsó oldaláról, fölöttünk világított. Ugyanakkor intő jel is volt, hogy igyekeznünk kell, mivel ezek már a lemenő Nap sugarai. Nézelődésemet meg kellett szakítanom, amikor az előttem haladók kifáradtak, így nekem kellett tovább törnöm az utat a hóban. Tudva, hogy az idő sürget, igyekeztem minnél gyorsabb ritmust diktálni. Az ösvényt elvéteni nem lehetett, s a terep is egyre inkább lejteni kezdett, de néhány hóátfúvásos szakaszon nagyon mély volt a hó. Rövidesen a hátam mögött követők utolértek, majd felajánlották, hogy szívesen átveszik munkámat, mert nekik úgy tűnik, mintha már rég törném az utat. Hamarosan át is adtam a lehetőséget egy frissebbnek látszó útitársnak, de néhány váltás után nemsokára visszavehettem. Aggódva vettem észre, hogy egyre kevesebb jelentkező van, aki elől haladna, és időközben rohamosan alkonyodik.Mire elértük volna a Lomnici-gerinc nyugati oldalát, átvették tőlem az úttörő szerepet, így itt meg tudtam állni egy pillanatra a tájban gyönyörködni. Túravezetőnk elmagyarázta, hogy észak felé, azaz tőlünk jobbra, a Kis-Tarpataki völgyet látjuk, elől pedig, északnyugat fele, a Nagy-Tarpatakit. Innen ösvényünk északi, enyhén északnyugati irányban egyre jobban lejtett, miközben többnyire fenyőerdőben jártunk. Vezetőnk még figyelmeztetett, hogy nemsokára egy sárga táblát fogunk látni, ahol az út elágazik. Az élen haladó átadta a helyét a három egyetemistának, akik szinte a sárga tábláig kitartottak. A táblához érve megegyeztünk, hogy megvárjuk a túravezetőnket, aki addig nem engedte tovább a menetet, amíg az utolsók is oda nem értek. Innen jobbra, a Kis-Tarpataki völgyön vezetett felfele az út, a Téry menedékházhoz és az Öt-tóhoz, nekünk viszont balra, lefele, Tarajka fele kellett mennünk. Szerencsénkre itt taposott ösvény várt ránk, amiért hálásak lehetünk, mert így lényegesen gyorsabban haladhattunk. Ösvényünk gyorsan lejtett, és többször keresztezte a Tar-patakot, ahol mindannyiszor stabil, korláttal ellátott fahidak biztosították az átkelést. Valamennyiszer kereszteztük a patakot, vízeséseket, de legalább gyönyörű zúgókat láthattunk. Kár, hogy már erősen sötétedett, így nem tudtunk jó képeket készíteni ezekről. A látvány mindenképp felejthetetlen volt. Egy nagyobb vízesés után elágazáshoz értünk. A baloldali ösvény a Tar-patak további vízeséseihez vitt volna le, a jobboldali meredeken átívelt egy kis gerincen, és 20 perc alatt kivezetett Tarajkára. Szívem szerint a többi vízeséshez vezetőt választottam volna, de mert onnan ide kellett volna visszajönni ismét, és már szinte teljesen sötét volt, határozottan kijelentettem, hogy, amíg még látunk valamit, igyekezzünk lakott településre jutni. Így a Tarajkára vezető ösvényt követtük, semmilyen kitérőt nem téve, de így is besötétedett, amíg az erdőn haladtunk. Szerencsére feltűntek balra lent Tarajka fényei. Eltévedni nem volt hogy, mivel a letaposott nyomon kívül akkora volt a hó, hogy letérni meg sem próbálhatott senki. Tarajkára érve megvártunk mindenkit. Időközben az itt látható táblát olvasgattuk, amin írta, hogy 1248 méteren vagyunk, és számítgattuk, hogy innen még több mint tíz kilométer áll előttünk. Javasoltuk, hogy hívjanak buszt elénk Ótátrafüredre, amire kaptunk is ígéretet. Tovább csak tizennyolcan folytattuk utunkat lefele, ugyanis négy társunk idáig érve úgy berúgott, hogy nem volt hajlandó innen tovább jönni. Beültek az első vendéglőbe, ahonnan majd csak a keresésünkre küldött csoport hozta vissza őket, egy terepjáróval.
Tátrafüred felé menet a terepjáróval mi is találkoztunk, és megmagyarázták nekünk, hogy ott melyik parkolóba érkezik az utánunk küldött busz, ugyanis az eredetileg tervezett vonatok,csak este 6-ig közlekednek.
Mindent összegezve, szép kis túra lett, és a viszontagságok ellenére is mesebeli élmény marad e váratlanul „túlélő túrá”-ra sikeredett kirándulás. Másnap reggel csak a soron következő előadások jártak az eszemben, amíg ki nem léptem a szállodából, és meg nem láttam a Tátrát.
De milyen kilátás tárult elém... Ezt kihagyni?!!!

Egyetlen felhő nélkül, napsütésben feszített előttem a Magas-Tátra belátható része. A döntés könnyű volt. Lábaim nem az előadóterembe, hanem a felvonóhoz vittek. Nem voltam egyedül, több kollegám tartott velem. Egyenesen a Lomnici-csúcsra kértem jegyet. A Kőpataki-tóhoz felérve ragyogó napsütés és egészen fantasztikus látvány fogadott.
Itt bő fél órát kellett várnunk sorunkra a felső felvonó előtt. Ekkor az első felhők is megjelentek, miközben azért imádkoztam, legyen türelmük, amíg én onnan fentről körül nem nézek, és fotóimat el nem készítem. Körülbelül tizenöten fértünk be a kabinba, amit félóránként vontatnak fel három sodronyon a Kőpataki-tótól a csúcsra. Szinte 900 méter szintet emelkedtünk. A kilátás menet közben is felejthetetlen volt. Az alattunk egyre messzebb látszó behavazott völgyek és a hó alól kilátszó sziklák, a távoli, szinte makettnek tűnő üdülőtelepek látványa emlékezetes marad. Aztán mindent beborítottak a felhők, s csak felhőzetet láthattuk felülről, majd hamarosan megérkeztünk a csúcsra.
Kiszállás után kétemeletnyi lépcsősor várt ránk, és felirat jelezte, hogy a Lomnici-csúcson (Lomnicky stít) vagyunk, 2634 méter tengerszint fölötti magasságban. Fent korláttal szegélyezett kilátó várt ránk, és egészen különleges látványban volt részünk. Akármerre tekinthettem, mintha minden alattam terült volna el. Hasonlót nem sok helyen tapasztalhatunk. Beláthattuk a Magas-Tátra teljes gerincét, körülötte mind eltörpültek a hegyek. Észak felé fél Lengyelország látszott, keleti és déli irányban pedig, amíg a szem ellátott, napsütés volt a felhők fölött,
csupán néhány helyen engedve bepillantást az alattuk elterülő tájakra.
A Magas-Tátra egyik legmagasabb, de legismertebb és leglátogatottabb csúcsán álltunk. Alattunk délre a Kőpataki völgy (Skalatná dolina) terült el, keleten a Késmárki-csúcs (Kezmarsky stít, 2556 m) emelkedett,
északon a Fecske-torony (Pysny stít, 2621 m),
nyugaton pedig a Kis-Tarpataki völgybe (Malá Studená dolina) és ennek tavaira nyílt kilátásunk. A Kis-Tarpataki völgy végében a Jég-völgyi-csúcsot (Ladovy stít, 2627 m) láthattuk magasodni.Sikerült azonosítanom innen a Gerlachfalvi-csúcsot (Gerlachovsky stít, 2655 m) is, tőlünk nyugatra emelkedett, a Magas-Tátra legmagasabb csúcsa.
Sajnos sok csúcsnak a magyar nevét nem ismerve, és könyvecskémet a fotózás miatt megfázott kézzel már elő nem véve, csak csodáltam őket, és olvasgattam a kihelyezett fémtáblákon szereplő szlovák neveket.
A Magas-Tátra a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) része, a Kárpátok láncának legészakibb és legmagasabb csoportja. Kőzettanilag főleg gránit alkotja. A Lomnici-csúcsot sokáig megmászhatatlannak hitték, első ismert megmászója a skót Robert Townson volt 1793-ban. A csúcsra vezető drótkötélpályát a tátralomnici gyógyfürdő igazgatója, Országh György mérnök tervezte az 1930-as években, majd 1940-re megépült a felső - Kőpataki-tó és Lomnici-csúcs közötti – szakasza is. Ezen a felső szakaszon a felvonó 856 méter szintkülönbséget győz le. A felvonó mindkét szakaszának együttes szintkülönbsége Tátralomnictól a Lomnici-csúcsig 1722 méter, amivel 1958-ig szintkülönbség tekintetében világelső volt.
Jó volt ott lenni!

Kellemes túrázást!

Andris