Vakmerő "Csen-" túra

avagy

unaloműzőnek - esős novemberi délutánokra

2029. május 35. reggelén spontán kirándulásra indultunk. Már több, mint két hete folytak a tervezgetések, tehát mindent jó előre egyeztettünk. Az első tizenkét jelentkezőből időközben heten visszaléptek, de jelentkezett helyettük másik öt túratárs, akik közül szintén visszaléptek hárman, így végül hatan gyűltünk össze, mivel két jelentkező mégsem jött el, de jött egy olyan társunk is, aki egyáltalán nem jelentkezett korábban. Szóval, minden a legnagyobb rendben indult...
Mégis, aznap reggel a túra indítása komoly dilemmát okozott, mivel két társunk GPS-e nem működött, nem beszélve arról, hogy egy másik társunk egyik túrabotja nem rugózott megfelelően. Az adott körülmények között jól meg kellett gondolnunk, nekivágunk-e az útnak vagy sem, mivel túránk folyamán akár több száz méterre eltávolodhatunk a lakott település szélétől, ahonnan GPS nélkül az eltévedés kockázata elég nagynak tűnt. Ráadásul nem mindenik műhold időjárásjelentését sikerült megfelelő minőségben kinyomtatni, így akár egy váratlan eső, netán köd is meglephetett volna...
Mindezek ellenére mégis útnak indultunk.
Utunk kezdetén egy külvárosi parkoló mellett haladtunk el, melynek szélén tucatnyi munkás – a helyi tanács által meghirdetett Parkolókat Fákért Cserébe – program alapján néhány megmaradt fát vágott ki a környező lakók megelégedésére. Ezután, a telepes lakosság által Csen-Túrának nevezett terelőúton átkelve elindultunk a Vii-Leunum-Áj kertjei mögötti meredeken. Állítólag ennek egy régi – még a helyi bennszülött lakosság által kiadott – térképen Kish-Egyszőlő volt a neve. A meredek utat látva megpróbáltunk taxit vagy valami egyéb segítséget igénybe venni, de mivel semmilyen segédeszközt nem találtunk, kénytelenek voltunk a lábunkon nekivágni a több száz méternyi emelkedőnek.
Menet közben vidáman csetteltünk egymással internetes telefonjainkon. A Messengert bekapcsolva állandóan konferenciára hívtuk meg a barátokat és a barátnőket. De különösen a barátnőket...
Mások inkább a barátokat... Időközben zöldellő mezőket, és cserjés-fás tájakat, valamint madárcsiripelést bemutató rövidfilmeket küldözgettünk át egymásnak az interneten. Kapaszkodás közben ezeket töltöttük le és nézegettük. Jó érzés volt a hangszórókon a természet hangjait hallgatni, s a képernyőn érintetlen természetről nézni képsorokat. Csak ritkán tudta ezt túlharsogni egy-egy körülöttünk elsuhanó hangosabb négykerekű terepmotor vagy alacsonyan szálló helikopter zaja. Szerencsénkre egyikünk állandóan figyelte a hátulról érkező motorosokat, és körüzenetben figyelmeztetett róluk, így egyik sem üthetett el senkit közülünk.
A meredek fölötti laposabb részen megpihentünk, és megettünk egy jó adag glükózt, ami az elveszített kalóriát pótolta. Átfutotta az eszünket, hogy rendeljünk néhány pizzát, amit helikopteren utánunk hoznának...
Miután továbbindultunk, vettük észre, hogy szemből egy vérszomjasnak tűnő vadkutyafalka rohan felénk, vérben forgó szemmekkel, vicsorgó pofákkal és vésztjóslóan morogva, csaholva. Na, ennek fele sem tréfa – gondoltuk magunkban. A fenevadak elkezdték a bekerítő hadműveletet. Csoportba igyekeztünk tömörülni, mégpedig úgy, hogy egyikünket se tudják hátba támadni. Közben veszélyt megvető bátorságról adva tanúbizonyságot előre igyekeztünk haladni, de - látva, hogy lassan körülvesznek bennünket - igyekeztünk botokat és köveket a kezünkbe kapni. Aztán, egyikünk nem bírva tovább a feszült helyzetet, közéjük hajított egy petárdát, ami jókorát robbant. Nem kis megkönnyebbüléssel vettük tudomásul, hogy ettől vérszomjas fenevadjaink rémülten menekülő kiskutyákká változnak... Iszkoltak kétségbeesetten, s meg sem álltak, csak egy – a kertek mögött álló - kis házikó lábtörlőjén.
A térképeket és GPS-t tanulmányozva úgy tűnt, ez a kis ház valamikor a hajdani gázvállalat őrkunyhója volt.
A lényeg, hogy úgy összekucorodtak, hogy elfértek egy lábtörlőn is. Ezt megúsztuk. Baj volt viszont az, hogy a házikóból egy dühödt alak rohant ki, aki a lábtörlőn remegő kicsiny testeket átlépve, egy rettenetes husángot a feje fölött lóbálva, veszettül szaladt felénk, miközben P’Mötyi, P’Mámimötyi, és P’Káluluj szentek neveit sűrűn emlegette.
Na, eddig volt, ahogy volt, de most hogyan tovább?! Mert most komoly veszélyben forogtunk. Ez a vészomjas vadember agyon akar ütni, ráadásul a kutyái újból felbátorodtak, gazdájukat látva... Nem sokat tétováztunk, igyekeztünk minél gyorsabban a baloldalt látszó lakótelep felé menekülni, miközben sűrűn pillantgattunk hátrafelé.
Menekülésünket látva támadónk lemaradt - kutyáival együtt. Ezt is megúsztuk...
A legrosszabb viszont csak ezután következett. A baloldalt látszó völgy felső végében a Bel-Vederre nevű villanegyed házaihoz közeledtünk. Az ottani luxusnegyed lakói közt nem kis riadalmat okozott a rohamozni tűnő társaságunk, így pánikba esve, a hadsereg gyorsbevetésű egységeit riasztották, akik perceken belül érkeztek páncélozott járműveikkel. A tankokkal erősített nehéztűzérség elzárta utunkat a telepesek által lakott luxusvillák előtt. Rövid figyelmeztetés után támadásba indultak...
Most már a puszta életünket próbáljuk menteni - gondoltuk magunkban - s a házak fölötti erdő felé igyekeztünk menekülni. Hátha sikerül ott fedezékbe kerülnünk mielőtt vaegy lövedék eltalál... Hiába intettünk a tankok felé, hogy egyáltalán nincs ártó szándékunk, de még ártani sem tudnánk, mivel békés túrázók vagyunk, azok semmit sem bíztak a véletlenre, töretlenül nyomultak előre.
Menekültünk, ahogy tudtunk az erdő felé, és reméltük, legalább hírmondó marad közülünk, miközben hátunk mögött kiadták a tűzparancsot. Már a végső számadást végeztük magunkban, mikor meglepve vettük észre, hogy a harckocsik nem tudnak utánunk lőni, sőt harcképtelenek. Az történt ugyanis, hogy miközben mindenki feszülten minket figyelt, a völgy alsó végének - Hí-Degh-völgy valami nagyon régi térkép szerint - barnabőrű bennszülött lakossága, veszélyt megvető bátorsággal és fáradságot nem kímélve igyekezett a harckocsikat hátulról szétszerelni. Szorgalmas munkájuk gyümölcseként, mire a tűzparancsot kiadták ellenünk, a harckocsik és tankok hátulsó fele már szét volt szerelve, és szekereiken ócskavasként szállították a begyűjtőkhöz.
Az erdő szélét elérve megpihentünk, majd több energiaitalt elfogyasztva igyekeztünk magunkhoz térni rémületünkből. Halált megvető bátorsággal még felkaptattunk a tíz fokos emelkedőn a közeli kilátóig, ahonnan a 112-es segélyhívást igénybe véve reméltünk visszajutni városunkba.
A mentőhelikopterek mindannyiunkat épen és egészségesen visszaszállítottak, így sikerült megúsznunk a veszélyekkel teli visszautat.

U.I.: A fenti írás a képzelet szüleménye, így bárminemű hasonlóság valós helyszínekkel vagy helyzetekkel a véletlen műve csupán. A képeket köszönjük az internetes szolgáltatásnak.

Andris