Szakmai konferencia alkalmával utaztam Tátralomnicra. Tudva, hogy ez az üdülő közvetlenül a Magas-Tátra lábainál található, már itthonról számítgattam, hogy mikor és hogyan tudnék feljutni a hegyre is. 
Odaérve megörvendtem, mikor láttam, hogy péntek délután szervezett túra indul, közvetlenül a szálló elől, ahol majd ebédelünk. Időközben jobban átgondoltam a lehetőségeket, és néhány dolog rendkívül furcsának tűnt számomra, ezzel az úgynevezett „szervezett túrával” kapcsolatban. Elsősorban a késői induláson csodálkoztam (délután 2 óra), amikor 6-kor már sötét van, merésznek tünt. Másodsorban az, hogy a kiírás szerint csupán túrabakancsot ajánlottak, azt sem kötve ki szigorúan, mikor Tátralomnicon 900 méter tengerszint fölötti magasságban is legalább térdig ért a friss hó, és a gomolygó felhők miatt a látótávolság is erősen lecsökkent - elgondolkoztatott.
Mindezek ellenére feliratkoztam. Tartottam tőle, hogy a túra érdeklődés hiányában elmarad. Mégis kellemesen csalódtam, amikor láttam, hogy nagyobb csapatra való érdeklődő tolong a szálloda halljában induláskor. Kellemes csalódásom azonban csillapodott, mikor azt is láttam, hogy e tolongás több mint fél órája is tart.
Jókora késéssel, csak fél három után érkezett a túravezetőnk, aki idősebb, magas, ősz hajú és szakállú kollegánk volt. Igaz, ahogy megérkezett, alig szólt két szót, indult is. Hatalmas, szapora léptekkel iramodott a kabinos felvonó irányába. Sokak számára tájfutásnak tűnt e menetritmus.
A felvonó jegypénztáránál röviden elmondta az útitervet. Ezek szerint felmennénk a felvonóval a Kőpataki-tóig, onnan átgyalogolnánk a Kis-Tarpataki völgybe, majd a Tarpatak vízesései mentén le Tarajkára, végül Ótátrafüredre, ahonnan vonat vinne vissza Tátralomnicra. 
Mikor a felvonó négyszemélyes kabinjaiba ültünk be, már délután három óra körül járt az idő. Mire kiszálltunk a Kőpataki-tónál (Skalatné pleso) 1751 méteren, sűrű köd és derékig érő hó fogadott. A felső felvonó, ami a Lominci-csúcsra visz, már nem működött. A felvonóból kiszálló népes társaságunkat látva ijedten magyarázták, hogy délután 4-kor ez a felvonó is leáll, tehát igyekeznünk kell vissza. A felvonó épülete körüli hóban és ködben való rövid mászkálás után sokaknak elment a kedve a további kirándulástól, így, mire a túravezetőnk is felérkezett, jelezték, hogy visszamennének a felvonóval. Vezetőnk sietve indította el a társaságot a Kőpataki turistaház mellől kezdődő piros sávjelzéseken. 
Amilyen gyorsan indult a túra, éppoly hamar le is állt, mivel vezetőnk hátraszólt, hogy a turistaházon túl nincs kitaposott nyom, így az ösvényen levő, derékig érő hóban nem tudunk haladni. Ekkor a legtöbben visszaindultunk, csupán egy kisebb, elszánt csoport erősködött, hogy mégis menne. A vitának az vetett véget, hogy a felvonó leállt, így nem csak az előbb említett csoport, hanem a visszaindulók közül is többen fentrekedtünk.
Kezdetben rendkívül csalódott voltam, hogy a csúcsra már nem mehetek, most meg ráadásul egy szépnek ígérkező túra is elmarad. Majd látva, hogy nem biztos, hogy mindenki lejuthat már a felvonóval, engedtem a nőket és időseket lemenni, de a felszerelés nélkül fent levő kollegákat is. Mikor a felvonót leállították, a túrát erőltető csoporttal együtt huszonketten maradtunk fent.
Felvettem lábszárvédőmet, és elindultam a többiek után, vissza a turistaház irányába. A háztól nem sokat haladtunk, mikor a vezetőnk megállt és hátraszólt, hogy nem tudunk lemenni. Ő ugyanis addig törte a nyomot a hóban, hogy kifáradt. Ekkor a menet megállt, és kisebb vita támadt, hogy mit tegyünk. 
A vitát látva, hangosan elmagyaráztam, hogy most egyetlen esélyünk, ha itt igenis továbbmegyünk az ösvényen, mert a felvonó nem működik, s a hegyen nem ülhetünk, egyéb rövidítés az alattunk levő sípálya felé - amin néhányan gondolkoztak - veszélyes lehet. Az ösvényről való letérésről a vezetőnk is lebeszélni igyekezett a közben egyre jobban pánikba eső társaságot.
Vezetőnknek néhányan felajánlottuk, hogy elöl váltásban törjük a nyomot az ösvényen lefele. A menet elindult, de nagyon tétován. Néhány egyetemista srác előreugrott, hogy utat törjön a szűz hóban, de a társaság nagyon kétkedve követte. Erélyes bíztatásra csak elindultunk valahogy. Indulás után hamarosan tájékoztató táblához értünk, amin többek közt írta, hogy Tarajka (Hrebienok) 1,35 óra – tehát nekünk így jóval több lesz.
Vezetőnk háttérből irányította az elől haladó srácot, nehogy az ösvény szélére lépjen, hanem inkább a közepén igyekezzen menni. Szerencsére ösvényünk jól látható volt a mély hó ellenére is, szinte méternyi széles, sima hófelület, oszlopok és néhol kerítés jelezték a baloldalt lejtő és jobboldalt emelkedő terepen. Eleinte törpefenyő, később fenyves szegélyezte utunkat, alig néhány lombhullató fával tarkítva. A Lomnici-gerincet - mely a Lomnici-csúcstól déli irányba húzódott - kerültük meg keletről, a Kőpataki völgyből, s nyugatra, a Kis-Tarpataki völgy felé.
Szerencsénkre indulásunk után hamar felszállt a köd, így láthattuk az alattunk elterülő vidéket. Rálátásunk nyílt Tátralomnicra, tőle nyugatra Ótátrafüredre (Stary Smokovec), de távolabbi vidékekre is. Még néhány sápadt napsugár is mutatkozott, ami jóleső érzést nyújtott, annak ellenére is, hogy a Lomnici-gerinc túlsó oldaláról, fölöttünk világított. Ugyanakkor intő jel is volt, hogy igyekeznünk kell, mivel ezek már a lemenő Nap sugarai. 
Nézelődésemet meg kellett szakítanom, amikor az előttem haladók kifáradtak, így nekem kellett tovább törnöm az utat a hóban. Tudva, hogy az idő sürget, igyekeztem minnél gyorsabb ritmust diktálni. Az ösvényt elvéteni nem lehetett, s a terep is egyre inkább lejteni kezdett, de néhány hóátfúvásos szakaszon nagyon mély volt a hó. Rövidesen a hátam mögött követők utolértek, majd felajánlották, hogy szívesen átveszik munkámat, mert nekik úgy tűnik, mintha már rég törném az utat. Hamarosan át is adtam a lehetőséget egy frissebbnek látszó útitársnak, de néhány váltás után nemsokára visszavehettem. Aggódva vettem észre, hogy egyre kevesebb jelentkező van, aki elől haladna, és időközben rohamosan alkonyodik.
Mire elértük volna a Lomnici-gerinc nyugati oldalát, átvették tőlem az úttörő szerepet, így itt meg tudtam állni egy pillanatra a tájban gyönyörködni. Túravezetőnk elmagyarázta, hogy észak felé, azaz tőlünk jobbra, a Kis-Tarpataki völgyet látjuk, 
elől pedig, északnyugat fele, a Nagy-Tarpatakit. Innen ösvényünk északi, enyhén északnyugati irányban egyre jobban lejtett, miközben többnyire fenyőerdőben jártunk. Vezetőnk még figyelmeztetett, hogy nemsokára egy sárga táblát fogunk látni, ahol az út elágazik. Az élen haladó átadta a helyét a három egyetemistának, akik szinte a sárga tábláig kitartottak. 
A táblához érve megegyeztünk, hogy megvárjuk a túravezetőnket, aki addig nem engedte tovább a menetet, amíg az utolsók is oda nem értek. Innen jobbra, a Kis-Tarpataki völgyön vezetett felfele az út,
a Téry menedékházhoz és az Öt-tóhoz, nekünk viszont balra, lefele, Tarajka fele kellett mennünk. Szerencsénkre itt taposott ösvény várt ránk, amiért hálásak lehetünk, mert így lényegesen gyorsabban haladhattunk. Ösvényünk gyorsan lejtett, és többször keresztezte a Tar-patakot, ahol mindannyiszor stabil, korláttal ellátott fahidak biztosították az átkelést. 
Valamennyiszer kereszteztük a patakot, vízeséseket, de legalább gyönyörű zúgókat láthattunk. Kár, hogy már erősen sötétedett, így nem tudtunk jó képeket készíteni ezekről. 
A látvány mindenképp felejthetetlen volt. Egy nagyobb vízesés után elágazáshoz értünk. A baloldali ösvény a Tar-patak további vízeséseihez vitt volna le, a jobboldali meredeken átívelt egy kis gerincen, és 20 perc alatt kivezetett Tarajkára. Szívem szerint a többi vízeséshez vezetőt választottam volna, de mert onnan ide kellett volna visszajönni ismét, és már szinte teljesen sötét volt, határozottan kijelentettem, hogy, amíg még látunk valamit, igyekezzünk lakott településre jutni. Így a Tarajkára vezető ösvényt követtük, semmilyen kitérőt nem téve, de így is besötétedett, amíg az erdőn haladtunk. Szerencsére feltűntek balra lent Tarajka fényei. Eltévedni nem volt hogy, mivel a letaposott nyomon kívül akkora volt a hó, hogy letérni meg sem próbálhatott senki. Tarajkára érve megvártunk mindenkit. Időközben az itt látható táblát olvasgattuk,
amin írta, hogy 1248 méteren vagyunk, és számítgattuk, hogy innen még több mint tíz kilométer áll előttünk. Javasoltuk, hogy hívjanak buszt elénk Ótátrafüredre, amire kaptunk is ígéretet. Tovább csak tizennyolcan folytattuk utunkat lefele, ugyanis négy társunk idáig érve úgy berúgott, hogy nem volt hajlandó innen tovább jönni. Beültek az első vendéglőbe, ahonnan majd csak a keresésünkre küldött csoport hozta vissza őket, egy terepjáróval.
Tátrafüred felé menet a terepjáróval mi is találkoztunk, és megmagyarázták nekünk, hogy ott melyik parkolóba érkezik az utánunk küldött busz, ugyanis az eredetileg tervezett vonatok,csak este 6-ig közlekednek.
Mindent összegezve, szép kis túra lett, és a viszontagságok ellenére is mesebeli élmény marad e váratlanul „túlélő túrá”-ra sikeredett kirándulás. Másnap reggel csak a soron következő előadások jártak az eszemben, amíg ki nem léptem a szállodából, és meg nem láttam a Tátrát.
De milyen kilátás tárult elém... Ezt kihagyni?!!!
Egyetlen felhő nélkül, napsütésben feszített előttem a Magas-Tátra belátható része. A döntés könnyű volt. Lábaim nem az előadóterembe, hanem a felvonóhoz vittek. Nem voltam egyedül, több kollegám tartott velem. Egyenesen a Lomnici-csúcsra kértem jegyet. A Kőpataki-tóhoz felérve ragyogó napsütés és egészen fantasztikus látvány fogadott.
Itt bő fél órát kellett várnunk sorunkra a felső felvonó előtt. Ekkor az első felhők is megjelentek, miközben azért imádkoztam, legyen türelmük, amíg én onnan fentről körül nem nézek, és fotóimat el nem készítem. Körülbelül tizenöten fértünk be a kabinba, amit félóránként vontatnak fel három sodronyon a Kőpataki-tótól a csúcsra. Szinte 900 méter szintet emelkedtünk. A kilátás menet közben is felejthetetlen volt. Az alattunk egyre messzebb látszó behavazott völgyek és a hó alól kilátszó sziklák, a távoli, szinte makettnek tűnő üdülőtelepek látványa emlékezetes marad. 
Aztán mindent beborítottak a felhők, s csak felhőzetet láthattuk felülről, majd hamarosan megérkeztünk a csúcsra.
Kiszállás után kétemeletnyi lépcsősor várt ránk, és felirat jelezte, hogy a Lomnici-csúcson (Lomnicky stít) vagyunk, 2634 méter tengerszint fölötti magasságban. Fent korláttal szegélyezett kilátó várt ránk, és egészen különleges látványban volt részünk. Akármerre tekinthettem, mintha minden alattam terült volna el. Hasonlót nem sok helyen tapasztalhatunk. Beláthattuk a Magas-Tátra teljes gerincét, körülötte mind eltörpültek a hegyek. Észak felé fél Lengyelország látszott,
keleti és déli irányban pedig, amíg a szem ellátott, napsütés volt a felhők fölött,
csupán néhány helyen engedve bepillantást az alattuk elterülő tájakra.
A Magas-Tátra egyik legmagasabb, de legismertebb és leglátogatottabb csúcsán álltunk. Alattunk délre a Kőpataki völgy (Skalatná dolina) terült el, keleten a Késmárki-csúcs (Kezmarsky stít, 2556 m) emelkedett,
északon a Fecske-torony (Pysny stít, 2621 m),
nyugaton pedig a Kis-Tarpataki völgybe (Malá Studená dolina) és ennek tavaira nyílt kilátásunk. A Kis-Tarpataki völgy végében a Jég-völgyi-csúcsot (Ladovy stít, 2627 m) láthattuk magasodni.
Sikerült azonosítanom innen a Gerlachfalvi-csúcsot (Gerlachovsky stít, 2655 m) is, tőlünk nyugatra emelkedett, a Magas-Tátra legmagasabb csúcsa.
Sajnos sok csúcsnak a magyar nevét nem ismerve, és könyvecskémet a fotózás miatt megfázott kézzel már elő nem véve, csak csodáltam őket, és olvasgattam a kihelyezett fémtáblákon szereplő szlovák neveket.
A Magas-Tátra a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) része, a Kárpátok láncának legészakibb és legmagasabb csoportja. Kőzettanilag főleg gránit alkotja. A Lomnici-csúcsot sokáig megmászhatatlannak hitték, első ismert megmászója a skót Robert Townson volt 1793-ban. A csúcsra vezető drótkötélpályát a tátralomnici gyógyfürdő igazgatója, Országh György mérnök tervezte az 1930-as években, majd 1940-re megépült a felső - Kőpataki-tó és Lomnici-csúcs közötti – szakasza is. Ezen a felső szakaszon a felvonó 856 méter szintkülönbséget győz le. A felvonó mindkét szakaszának együttes szintkülönbsége Tátralomnictól a Lomnici-csúcsig 1722 méter, amivel 1958-ig szintkülönbség tekintetében világelső volt.
Jó volt ott lenni!
Kellemes túrázást!
Odaérve megörvendtem, mikor láttam, hogy péntek délután szervezett túra indul, közvetlenül a szálló elől, ahol majd ebédelünk. Időközben jobban átgondoltam a lehetőségeket, és néhány dolog rendkívül furcsának tűnt számomra, ezzel az úgynevezett „szervezett túrával” kapcsolatban. Elsősorban a késői induláson csodálkoztam (délután 2 óra), amikor 6-kor már sötét van, merésznek tünt. Másodsorban az, hogy a kiírás szerint csupán túrabakancsot ajánlottak, azt sem kötve ki szigorúan, mikor Tátralomnicon 900 méter tengerszint fölötti magasságban is legalább térdig ért a friss hó, és a gomolygó felhők miatt a látótávolság is erősen lecsökkent - elgondolkoztatott.Mindezek ellenére feliratkoztam. Tartottam tőle, hogy a túra érdeklődés hiányában elmarad. Mégis kellemesen csalódtam, amikor láttam, hogy nagyobb csapatra való érdeklődő tolong a szálloda halljában induláskor. Kellemes csalódásom azonban csillapodott, mikor azt is láttam, hogy e tolongás több mint fél órája is tart.
Jókora késéssel, csak fél három után érkezett a túravezetőnk, aki idősebb, magas, ősz hajú és szakállú kollegánk volt. Igaz, ahogy megérkezett, alig szólt két szót, indult is. Hatalmas, szapora léptekkel iramodott a kabinos felvonó irányába. Sokak számára tájfutásnak tűnt e menetritmus.
A felvonó jegypénztáránál röviden elmondta az útitervet. Ezek szerint felmennénk a felvonóval a Kőpataki-tóig, onnan átgyalogolnánk a Kis-Tarpataki völgybe, majd a Tarpatak vízesései mentén le Tarajkára, végül Ótátrafüredre, ahonnan vonat vinne vissza Tátralomnicra. 
Mikor a felvonó négyszemélyes kabinjaiba ültünk be, már délután három óra körül járt az idő. Mire kiszálltunk a Kőpataki-tónál (Skalatné pleso) 1751 méteren, sűrű köd és derékig érő hó fogadott. A felső felvonó, ami a Lominci-csúcsra visz, már nem működött. A felvonóból kiszálló népes társaságunkat látva ijedten magyarázták, hogy délután 4-kor ez a felvonó is leáll, tehát igyekeznünk kell vissza. A felvonó épülete körüli hóban és ködben való rövid mászkálás után sokaknak elment a kedve a további kirándulástól, így, mire a túravezetőnk is felérkezett, jelezték, hogy visszamennének a felvonóval. Vezetőnk sietve indította el a társaságot a Kőpataki turistaház mellől kezdődő piros sávjelzéseken. 
Amilyen gyorsan indult a túra, éppoly hamar le is állt, mivel vezetőnk hátraszólt, hogy a turistaházon túl nincs kitaposott nyom, így az ösvényen levő, derékig érő hóban nem tudunk haladni. Ekkor a legtöbben visszaindultunk, csupán egy kisebb, elszánt csoport erősködött, hogy mégis menne. A vitának az vetett véget, hogy a felvonó leállt, így nem csak az előbb említett csoport, hanem a visszaindulók közül is többen fentrekedtünk. Kezdetben rendkívül csalódott voltam, hogy a csúcsra már nem mehetek, most meg ráadásul egy szépnek ígérkező túra is elmarad. Majd látva, hogy nem biztos, hogy mindenki lejuthat már a felvonóval, engedtem a nőket és időseket lemenni, de a felszerelés nélkül fent levő kollegákat is. Mikor a felvonót leállították, a túrát erőltető csoporttal együtt huszonketten maradtunk fent.
Felvettem lábszárvédőmet, és elindultam a többiek után, vissza a turistaház irányába. A háztól nem sokat haladtunk, mikor a vezetőnk megállt és hátraszólt, hogy nem tudunk lemenni. Ő ugyanis addig törte a nyomot a hóban, hogy kifáradt. Ekkor a menet megállt, és kisebb vita támadt, hogy mit tegyünk. 
A vitát látva, hangosan elmagyaráztam, hogy most egyetlen esélyünk, ha itt igenis továbbmegyünk az ösvényen, mert a felvonó nem működik, s a hegyen nem ülhetünk, egyéb rövidítés az alattunk levő sípálya felé - amin néhányan gondolkoztak - veszélyes lehet. Az ösvényről való letérésről a vezetőnk is lebeszélni igyekezett a közben egyre jobban pánikba eső társaságot.Vezetőnknek néhányan felajánlottuk, hogy elöl váltásban törjük a nyomot az ösvényen lefele. A menet elindult, de nagyon tétován. Néhány egyetemista srác előreugrott, hogy utat törjön a szűz hóban, de a társaság nagyon kétkedve követte. Erélyes bíztatásra csak elindultunk valahogy. Indulás után hamarosan tájékoztató táblához értünk, amin többek közt írta, hogy Tarajka (Hrebienok) 1,35 óra – tehát nekünk így jóval több lesz.
Vezetőnk háttérből irányította az elől haladó srácot, nehogy az ösvény szélére lépjen, hanem inkább a közepén igyekezzen menni. Szerencsére ösvényünk jól látható volt a mély hó ellenére is, szinte méternyi széles, sima hófelület, oszlopok és néhol kerítés jelezték a baloldalt lejtő és jobboldalt emelkedő terepen. Eleinte törpefenyő, később fenyves szegélyezte utunkat, alig néhány lombhullató fával tarkítva. A Lomnici-gerincet - mely a Lomnici-csúcstól déli irányba húzódott - kerültük meg keletről, a Kőpataki völgyből, s nyugatra, a Kis-Tarpataki völgy felé.
Szerencsénkre indulásunk után hamar felszállt a köd, így láthattuk az alattunk elterülő vidéket. Rálátásunk nyílt Tátralomnicra, tőle nyugatra Ótátrafüredre (Stary Smokovec), de távolabbi vidékekre is. Még néhány sápadt napsugár is mutatkozott, ami jóleső érzést nyújtott, annak ellenére is, hogy a Lomnici-gerinc túlsó oldaláról, fölöttünk világított. Ugyanakkor intő jel is volt, hogy igyekeznünk kell, mivel ezek már a lemenő Nap sugarai. 
Nézelődésemet meg kellett szakítanom, amikor az előttem haladók kifáradtak, így nekem kellett tovább törnöm az utat a hóban. Tudva, hogy az idő sürget, igyekeztem minnél gyorsabb ritmust diktálni. Az ösvényt elvéteni nem lehetett, s a terep is egyre inkább lejteni kezdett, de néhány hóátfúvásos szakaszon nagyon mély volt a hó. Rövidesen a hátam mögött követők utolértek, majd felajánlották, hogy szívesen átveszik munkámat, mert nekik úgy tűnik, mintha már rég törném az utat. Hamarosan át is adtam a lehetőséget egy frissebbnek látszó útitársnak, de néhány váltás után nemsokára visszavehettem. Aggódva vettem észre, hogy egyre kevesebb jelentkező van, aki elől haladna, és időközben rohamosan alkonyodik.
Mire elértük volna a Lomnici-gerinc nyugati oldalát, átvették tőlem az úttörő szerepet, így itt meg tudtam állni egy pillanatra a tájban gyönyörködni. Túravezetőnk elmagyarázta, hogy észak felé, azaz tőlünk jobbra, a Kis-Tarpataki völgyet látjuk, 
elől pedig, északnyugat fele, a Nagy-Tarpatakit. Innen ösvényünk északi, enyhén északnyugati irányban egyre jobban lejtett, miközben többnyire fenyőerdőben jártunk. Vezetőnk még figyelmeztetett, hogy nemsokára egy sárga táblát fogunk látni, ahol az út elágazik. Az élen haladó átadta a helyét a három egyetemistának, akik szinte a sárga tábláig kitartottak. 
A táblához érve megegyeztünk, hogy megvárjuk a túravezetőnket, aki addig nem engedte tovább a menetet, amíg az utolsók is oda nem értek. Innen jobbra, a Kis-Tarpataki völgyön vezetett felfele az út,
a Téry menedékházhoz és az Öt-tóhoz, nekünk viszont balra, lefele, Tarajka fele kellett mennünk. Szerencsénkre itt taposott ösvény várt ránk, amiért hálásak lehetünk, mert így lényegesen gyorsabban haladhattunk. Ösvényünk gyorsan lejtett, és többször keresztezte a Tar-patakot, ahol mindannyiszor stabil, korláttal ellátott fahidak biztosították az átkelést. 
Valamennyiszer kereszteztük a patakot, vízeséseket, de legalább gyönyörű zúgókat láthattunk. Kár, hogy már erősen sötétedett, így nem tudtunk jó képeket készíteni ezekről. 
A látvány mindenképp felejthetetlen volt. Egy nagyobb vízesés után elágazáshoz értünk. A baloldali ösvény a Tar-patak további vízeséseihez vitt volna le, a jobboldali meredeken átívelt egy kis gerincen, és 20 perc alatt kivezetett Tarajkára. Szívem szerint a többi vízeséshez vezetőt választottam volna, de mert onnan ide kellett volna visszajönni ismét, és már szinte teljesen sötét volt, határozottan kijelentettem, hogy, amíg még látunk valamit, igyekezzünk lakott településre jutni. Így a Tarajkára vezető ösvényt követtük, semmilyen kitérőt nem téve, de így is besötétedett, amíg az erdőn haladtunk. Szerencsére feltűntek balra lent Tarajka fényei. Eltévedni nem volt hogy, mivel a letaposott nyomon kívül akkora volt a hó, hogy letérni meg sem próbálhatott senki. Tarajkára érve megvártunk mindenkit. Időközben az itt látható táblát olvasgattuk,
amin írta, hogy 1248 méteren vagyunk, és számítgattuk, hogy innen még több mint tíz kilométer áll előttünk. Javasoltuk, hogy hívjanak buszt elénk Ótátrafüredre, amire kaptunk is ígéretet. Tovább csak tizennyolcan folytattuk utunkat lefele, ugyanis négy társunk idáig érve úgy berúgott, hogy nem volt hajlandó innen tovább jönni. Beültek az első vendéglőbe, ahonnan majd csak a keresésünkre küldött csoport hozta vissza őket, egy terepjáróval.Tátrafüred felé menet a terepjáróval mi is találkoztunk, és megmagyarázták nekünk, hogy ott melyik parkolóba érkezik az utánunk küldött busz, ugyanis az eredetileg tervezett vonatok,csak este 6-ig közlekednek.
Mindent összegezve, szép kis túra lett, és a viszontagságok ellenére is mesebeli élmény marad e váratlanul „túlélő túrá”-ra sikeredett kirándulás. Másnap reggel csak a soron következő előadások jártak az eszemben, amíg ki nem léptem a szállodából, és meg nem láttam a Tátrát.
De milyen kilátás tárult elém... Ezt kihagyni?!!!Egyetlen felhő nélkül, napsütésben feszített előttem a Magas-Tátra belátható része. A döntés könnyű volt. Lábaim nem az előadóterembe, hanem a felvonóhoz vittek. Nem voltam egyedül, több kollegám tartott velem. Egyenesen a Lomnici-csúcsra kértem jegyet. A Kőpataki-tóhoz felérve ragyogó napsütés és egészen fantasztikus látvány fogadott.
Itt bő fél órát kellett várnunk sorunkra a felső felvonó előtt. Ekkor az első felhők is megjelentek, miközben azért imádkoztam, legyen türelmük, amíg én onnan fentről körül nem nézek, és fotóimat el nem készítem. Körülbelül tizenöten fértünk be a kabinba, amit félóránként vontatnak fel három sodronyon a Kőpataki-tótól a csúcsra. Szinte 900 méter szintet emelkedtünk. A kilátás menet közben is felejthetetlen volt. Az alattunk egyre messzebb látszó behavazott völgyek és a hó alól kilátszó sziklák, a távoli, szinte makettnek tűnő üdülőtelepek látványa emlékezetes marad. 
Aztán mindent beborítottak a felhők, s csak felhőzetet láthattuk felülről, majd hamarosan megérkeztünk a csúcsra. Kiszállás után kétemeletnyi lépcsősor várt ránk, és felirat jelezte, hogy a Lomnici-csúcson (Lomnicky stít) vagyunk, 2634 méter tengerszint fölötti magasságban. Fent korláttal szegélyezett kilátó várt ránk, és egészen különleges látványban volt részünk. Akármerre tekinthettem, mintha minden alattam terült volna el. Hasonlót nem sok helyen tapasztalhatunk. Beláthattuk a Magas-Tátra teljes gerincét, körülötte mind eltörpültek a hegyek. Észak felé fél Lengyelország látszott,
keleti és déli irányban pedig, amíg a szem ellátott, napsütés volt a felhők fölött,
csupán néhány helyen engedve bepillantást az alattuk elterülő tájakra. A Magas-Tátra egyik legmagasabb, de legismertebb és leglátogatottabb csúcsán álltunk. Alattunk délre a Kőpataki völgy (Skalatná dolina) terült el, keleten a Késmárki-csúcs (Kezmarsky stít, 2556 m) emelkedett,
északon a Fecske-torony (Pysny stít, 2621 m),
nyugaton pedig a Kis-Tarpataki völgybe (Malá Studená dolina) és ennek tavaira nyílt kilátásunk. A Kis-Tarpataki völgy végében a Jég-völgyi-csúcsot (Ladovy stít, 2627 m) láthattuk magasodni.
Sikerült azonosítanom innen a Gerlachfalvi-csúcsot (Gerlachovsky stít, 2655 m) is, tőlünk nyugatra emelkedett, a Magas-Tátra legmagasabb csúcsa.
Sajnos sok csúcsnak a magyar nevét nem ismerve, és könyvecskémet a fotózás miatt megfázott kézzel már elő nem véve, csak csodáltam őket, és olvasgattam a kihelyezett fémtáblákon szereplő szlovák neveket.
A Magas-Tátra a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) része, a Kárpátok láncának legészakibb és legmagasabb csoportja. Kőzettanilag főleg gránit alkotja. A Lomnici-csúcsot sokáig megmászhatatlannak hitték, első ismert megmászója a skót Robert Townson volt 1793-ban. A csúcsra vezető drótkötélpályát a tátralomnici gyógyfürdő igazgatója, Országh György mérnök tervezte az 1930-as években, majd 1940-re megépült a felső - Kőpataki-tó és Lomnici-csúcs közötti – szakasza is. Ezen a felső szakaszon a felvonó 856 méter szintkülönbséget győz le. A felvonó mindkét szakaszának együttes szintkülönbsége Tátralomnictól a Lomnici-csúcsig 1722 méter, amivel 1958-ig szintkülönbség tekintetében világelső volt.Jó volt ott lenni!
Kellemes túrázást!
Andris
1 megjegyzés:
Remek írás, öröm volt végigolvasni!
Lehet a hétvégén tátrai kirándulás lesz... :-)
Megjegyzés küldése