Medvejárta helyeken

Tervünkben a Görgényi-havasokban levő Nagy-Égett-kő (másnéven Cibles, 1219 m) elérése szerepelt, Borziáról elindulva. Ha netán nem jutnánk el odáig, a menetközben látható csodás tájak, a természet megannyi színe ősszel, és nem utolsó sorban egy általunk még nem járt gerincszakasz vadregényessége kecsegtetett.

Reggel a fél nyolcas vonattal indultunk, majd bő két óra múlva csak mi hárman szálltunk le a Borzia vonatállomáson. Egy sor betonelemből épült peron, mellette egy rozoga pad, és egy kissé ferdén álló tábla, amin ennyi áll: Halta Borzia. Körülöttük a természet. Itt nemhogy állomásépület nincs, de egy menedékhely eső esetére sem, egyéb információról, netán menetrendről nem is beszélve. Az ilyesmit vagy tudod otthonról jövet, vagy addig érdeklődsz a telepen, amíg valaki fel nem világosít.

Kihalt volt még a falu ezen a hideg, októberi vasárnap reggelen. Bezzeg nyáron tíz óra előtt már a délelőtt java el lenne telve. Most alig mozgott egy-két ember. Az is lassan, ráérősen. Elindultunk a Borzia-pataka menti úton a házak közt. Hamarosan diókon tapostunk. Bármilyen hideg, álmos reggel volt, összeszedtük. Jól fog esni később. Néhány jelzést figyelhettünk meg a különböző oszlopokon, kerítéseken, majd ezek eltűntek.

Amíg házak közt haladtunk nem is idegesítettük magunkat a jelzések hiánya miatt. Inkább arra figyeltünk, hogy a turistakalauz leírása alapján vegyük észre a táblát az út baloldalán, egy kanyarban, ami azt jelzi, hogy jobbra le kell térjünk az erdőbe. Ugyanis a piros sáv 600 méter után be kellett volna vezessen az erdőbe, méghozzá egy meredek oldalon felfele. A baj az volt, hogy ezt nem tette... De még az út bal oldalára ígért tábla sem mutatkozott. Mi ezekben bízva, kiértünk a falu végére, elhaladtunk az utolsó ház előtt álló sorompó mellett, majd nemsokára a Borzia-patak első baloldali mellékpatakának torkolata előtt is. Itt azért kicsit megálltunk, és körülnéztünk.
Megállapítottuk, hogy a leírás által beígért tábla és jelzések itt nincsenek. Még fennebb sétáltunk vaegy félkilométernyit a Borzia mentén, de sehol semmilyen jelzésre nem akadtunk. Eldöntöttük, hogy beismerjük tévedésünket, és visszafordulunk megkeresni jelzéseinket.

Magamban meglehetősen bosszantott a dolog, hogy így, kezdő módra még egy táblát sem veszek észre, de az ösvény kezdetét sem?! Ennyire nem lennék formában?! A fennebb említett mellékpataknál megegyeztünk, hogy Enikő - mivel ő már felvette a lábszárvédőjét - felsétál azon, megnézni, hátha ott van ösvény, Zsolt ott vár az úton, míg én leszaladok a házakig, megkeresni a jelzéseket. Sehol táblát, de letérő ösvényt, netán jelzést nem találtam. Azaz jelzést lent az út első szakaszán néhányat, aztán már a házak közt eltűntek. A mellékpatak torkolatánál már vártak a társaim. Enikő boldogan újságolta, hogy eleinte eléggé köves-vizes emelkedő van, de utána jobb az út.

Átkeltünk a Borzián, majd elindultunk a patakon felfele. A köveken lefolyó vizet látva egy nagyobb kőre leültem, hogy felvegyem lábszárvédőmet. Így vettem észre a vízből előttem kiálló kövön valami elmosódott kék festéket. Jobban szemügyre véve ráismertem egy nagyon régi, erősen kopott kék sáv jelzésre. Hát nem ezt kerestük, de ezt találtuk. Mi piros sávnak örültünk volna inkább. Ezen a patakon felfele semmmilyen jelzést nem közöl sem az új, idén kiadott turistakalauz, de még a régebbi, Rácz-féle sem. Kőről kőre lépkedve nemsokára még egy, alig észrevehető kék sávot találtam fennebb is. Az emelkedőn túljutva egy rövidebb szakaszon simább tisztáson haladtunk, majd ezt egy rendkívül meredek rész követte, sűrű lombhullató erdő között, ahol ráadásul a víz is folyt szembe. Itt egy harmadik titokzatos kék sáv jelzésre akadtunk.

A meredek után egy erdővel körülvett laposabb szakasz következett ismét, ahol viszont vízben tocsogtunk. Nagyobb víz volt itt a fűcsomók között, mint egy lápban... Szerencsére néhány méter után jobbkéz felől egy elvadult ösvény nyoma sejlett felfele a meredek oldalon. Ráadásul az általunk kívánt irányban nyugat felé. A döntés könnyű volt, ezen kapaszkodunk fel. A mi elvadult ösvényünk, egy kétoldalt lombhullató erdővel határolt pár méteres bozótos sávban kanyargott. Alaposabb vizsgálódás nyomán fel lehetett fedezni néhol egy valamikori ösvény létezését. Mindenféle indákat félrehajtogatva kacskaringóztunk meglehetősen meredeken. Csihány csípett, tövis szúrt, különböző ágak karcoltak, miközben kapaszkodtunk. Felejthetetlen volt...

Közben azon töprengtem, mikor fognak jól összeszidni a többiek, hogy nem találok ennél járhatóbb ösvényt. Ráadásul a mai túra izgalommentesnek volt hirdetve, mivel a leírás alapján egy tavaly újrafestett útvonalról van szó. Mikor már azt sem tudtuk, a meredek miatt szenvedünk-e jobban, vagy a járhatatlan bozót kínoz, fényt láttunk a fák között. Erre már nagyon szükség volt, mert botrány ugyan nem tört ki köztünk, de egyre kevesebb lelkesedés maradt a csapatban. Az „időszámításunk előtti” ösvényt keresve, nagyjából nyugati irányt tartva, kijutottunk egy bükkösbe, a terep még mindig emelkedett, de hamarosan feltűnt a főgerinc. Valósággal ünnepeltünk, mikor egy régen vágyott piros sávjelzés mellett felértünk a főgerinc keskeny ösvényére. Az eddig átélt viszontagságok után szinte a csúcsélmény eufóriája vett erőt rajtunk.

Innen déli irányban követtük a piros sávot. A gerincösvény eleinte kellemesen hullámzott, majd ezen fel-le vezető szakaszok egyre jelentősebbek lettek. A különböző évjáratú, színárnyalatú (sötétpirostól a sárgáig) és méretű jelzések szinte tízméterenként követték egymást. Egy gond volt csak: sokhelyt a jelzéseket nem kötötte össze ösvény, de nem egyszer még keskeny csapás sem. A tisztások környékén, az erdőszéli bozótosban a jelzések gyakran eltűntek, majd a térdig érő fű között átvergődve, a túlsó oldalon nyomozni kellett utánuk. Szerencsére mindig rájuk akadtunk, na meg az ágakra... Bizony mindegyre ágakra akadtunk fel, kidőlt fákon másztunk át, vagy alattuk bujkáltunk, esetleg kikerültünk rönköket. Volt jelzés, ami kidőlt fatörzs korhadó kérgén alig piroslott már...

A jelzéseknél talán csak medveürüléket találtunk sűrűbben. Végig ez díszítette ösvényünket, sokszor alig tudtuk kikerülni. Az első utunkba eső tisztásra érve förtelmes büdösséget éreztünk. Az innen látszó csodálatos tájakban gyönyörködve, Enikő megkérdezte, mi lehet ez a bűz. Válaszom, hogy medveszag, nem volt egyértelműen megnyugtató, de ha eddig sem jöttünk nesz nélkül, innen kimondottan hangosak voltunk. Már az említett tisztás előtt is csodálatos volt, mikor néha kilátásunk nyílt a zöld, sárga, barna és rozsdavörös színekben pompázó erdős hegyoldalakra, a Borzia völgyére, a Maros völgyére, szemben a Kelemenre. Az Istenszékét csodálhattuk meg szemből, szinte farkasszemet nézve vele, de a Kelemen többi hegyét-völgyét is. Sajnos a párás levegő miatt nem láthattunk el a Kelemen főgerincéig. A gerincen déli irányba haladva néha a Görgényi-havasok általunk követett főgerincének előttünk magasló erdős vonulatát láthattuk. Az első tisztásról, majd később máshonnan is felejthetetlen kilátásunk nyílt a Szászrégen irányában elterülő sík vidékre. A keskeny gerincélen haladva különös élmény volt hallani a vonatokat néha keletről, a Maros völgyéből jövet, máskor nyugati irányból Régen és Déda felől. Talán egy hely volt csupán, ahol a főgerinc kiszélesedett kissé, itt kellett különösebben odafigyelnünk, de sokhelyt eléggé keskeny volt ahhoz, hogy csak a sűrű erdőben való továbbhaladás okozzon gondot. Néhol hatalmas sziklák mellett haladtunk el az erdőben.

Egy helyt, egy hatalmas fán, régi, 1988-ból származó táblát vettünk észre a félhomályban. Még épp, hogy lógott. A rajta levő írás olvasható volt. Eszerint a Smida Plesii nyeregben voltunk, 900 méteren. Jobbról itt csatlakozik az állítólagos kék pont jelzés, amin két óra az út Dédabisztrára. Ezenkívül a tábla a főgerincen levő különböző célpontok eléréséhez szükséges menetidőket közli. Erdős gerincrészen kapaszkodtunk tovább, majd egy páfrányokkal benőtt tisztás szélén leültünk megenni néhány szendvicset.

A továbbhaladás elég nehézkésre sikerült. Pedig a terep továbbra is emelkedett. Hamarosan kiértünk egy csodálatos kilátóhelyhez. Innen délkeleti, keleti és északi irányban tárult elénk a táj. Így rálátásunk nyílt az előttünk álló erdős gerincszakaszra, a Borzia- és Jód-patakok közötti mellékgerincre, de a Görgényi-havasok távolabbi tájait is láthattuk. A szemben levő oldalon, a Maros völgyén túl, a Kelemen-havasok tárultak elénk, a távoli ködben körvonalazódó Kelemen-főgerinc vonulatával. Kár, hogy meglehetősen párás volt a levegő. Milyen szépen lehetne innen csúcsokat azonosítani tiszta időben. Egy albumra való fotó készítése után sikerült csak továbbhaladnunk. Innen délkeleti irányban folytatódott a gerincút. Enyhén lejtett a terep, majd újra emelkedni kezdett. Még egy páfrányos tisztás mellett haladtunk el, majd egy kisebb csúcsra értünk ki, melyet sűrű erdő borított. Pontosan a csúcson egy kőrakás állt, és nem messze tőle egy óriás fa, melynek hatalmas ágai impozánsan terpeszkedtek a környező fák fölé. Kisebb ereszkedés után újabb hegyre kapaszkodtunk fel, melynek szintén erdővel benőtt, hegyes csúcsa volt. A csúcson itt is kőrakás állt, tőle balra (keletre) pedig egy vadászles. Kilátásunk egyik irányban sem volt, a gerincjelzés délkelet felé meredeken ereszkedett.

Itt Enikő kijelentette, hogy ő innen leereszkedni már nem szándékozik, majd a vadászlesre próbált felmászni, ami végül sikerült is, de annak korhadt létráját nem vehette igénybe. Látva, hogy Enikő nem vállalja a további utat, megegyeztünk, hogy Zsolttal ketten még megnézzük, hova ereszkedik innen az ösvény, de nem távolodunk el túlságosan. Enikővel mindvégig hallótávolságban maradva, rövid ereszkedő után egy szép kis tisztásra értünk ki, de ahonnan a környező sűrű erdő, valamint a mögötte és előtte magasló erdős csúcsok miatt semmit sem láthattunk. A tisztás körüli bozótosban itt is eltűnt a jelzés, a tisztáson combig érő fű nőtt, de a szemben levő oldalon is csak sejteni lehetett, hol folytatódnak a jelzések. Számításaink szerint a Plesu-mező előtti kis tisztáson lehettünk. Mivel nem akartunk Enikőtől túlságosan eltávolodni, visszafordultunk. Visszafele meglepően gyorsan tudtunk haladni, igaz, már ismerve a terepet, emlékeztünk, mikor mi következik. A jövet leírt kilátóhelyen újból megálltunk fotózni. A Kelemen-főgerinc mintha valamivel jobban látszott volna, de most is eléggé párás volt a levegő. Itt készítettük el csoportképünket is, mely csúcsfotó szerepét is betölti egyben.

Alig egy óra alatt jutottunk el arra a helyre, ahol a délelőtt fáradságos kapaszkodás árán értük el a főgerincet. Innen nagyon kíváncsi voltam a gerincút levezető szakaszára. Jelzéstől jelzésig haladtunk, északi irányban ereszkedve az egyre sűrűbb bükkösben. Gyakorlatilag itt is csak jelzések voltak, az ösvény szinte láthatatlan volt közöttük. Meredek ereszkedő után ösvényünk kelet felé fordult. Itt egy szakasz nem volt annyira meredek, s ráadásul szép kilátás is nyílt déli irányban. Látva, hogy igen hamar leérnénk, ugyanis északkelet felé már szinte a lábaink alatt láttuk a falut, leültünk pihenni és csodálni az őszi természetet. Délen a Görgényi gerincét láttuk, mellette a Borzia völgyét, amíg a szem ellát erdőkkel borítva. Csodáltuk a sokféle színű falevelet. Fejünk fölött, sokszor ugyanazon fán még zöld, sárguló, egészen sárga, de már barna színű lapikat is megfigyelhettünk. Ezenkívül kisebb szélfuvallatra megannyi színű lapival telt meg körülöttünk a lég. Ehhez társult még a természet csendje, melybe csak néha hasított bele egy-egy alattunk elhaladó vonat füttye, netán nagyobb autó dudája.

Ettől kezdve rendkívül meredeken kanyargott le a jelzés az erdős, sziklás lejtőn. Igaz, nem sokáig, mert alig tíz perc múlva már a kertek fölött álltunk. Egy kövön levő piros nyíl mutatta az irányt jobbra, és szinte szekérúttal felérő sétány vezetett lefele, majd néhány kanyar után leértünk egy kerítés mellé, a Borzia-patakhoz. A kerítésen egy erdő felé tekintő piros sávjelzést fedeztünk fel, melyet az út felől nagyobb bokor takart. Kiérve az útra láttuk, hogy jócskán a telepen vagyunk, de azt is, hogy az útról nézve sehol, semmilyen jelzés nem látható. Amit mi az erdő felől észrevettünk, azt innen sejteni sem lehetett volna, főleg, hogy az út túlsó oldalán levő táblának hűlt helye sincs. Igaz, a letérő kanyarban van, de így a házak közt, aki nem tud róla, tábla vagy látható jelzés hiányában nem találhat rá. A patak túloldalán levő ösvény az útról egyáltalán nem feltűnő. Talán ennek a ténynek is tulajdonítható, hogy itt sehol nem találkoztunk turistákkal, de egyáltalán emberi nyomot sem láthattunk sehol, és egyetlen elhajított szivarcsikk, vagy egyéb szemét sem volt.
Szép volt!

Andris