A természet hatalmában a Rákosi-Hargitán

Az utóbbi évtized egyre pergőbb életvitele következtében rohamosan bővül az élettér, amit az ember birtokba vesz, vagy legalábbis hatalmába hajt, ugyanakkor az érintetlen természet, a háborítatlan táj ugyanilyen mértékű beszűkülését tapasztalhatjuk, ha szakítunk időt ráfigyelni, ezen elgondolkozni. Az elmúlt hétvégén szűkebb hazánkban – a Székelyföldön – fellelhető egyik ilyen, emberi tevékenységtől még megkímélt helyre, a Rákosi-Hargitára (1757 méter) – másik nevén Galusa-tetőre – sikerült eljutnunk.

Változékony, esős-napos időben indultunk Marosvásárhelyről. A Tolvajos-tetőn a buszból leszállva még semmi jóval nem kecsegtető felhőzet gomolygott fölöttünk. Hargitafürdőre érve az ég mégis kiderülni látszott, mi pedig lefoglaltuk szállásunkat, ettünk, majd kisebb csomagokkal útnak indultunk egy időközben hozzánk társult magyarországi fiatalemberrel együtt, aki három napos túrát tervezett egymagában Tusnádfürdőtől Marosfőig. Neki ez a második napi túrája volt már, s a Hargita déli szakaszán elviselt viszontagságok után nagyon örült társaságunknak.

Hargitafürdőről elindulva hamarosan magunk mögött hagytuk az újjáépülő Ózon szállót, majd a Csicsói-Hargita délkeleti felén fenyves erdőben meredeken emelkedő ösvényen szervezett motorverseny tette eseménydúsabbá túránkat, de a tető peremén levő csorgón túl háborítatlan volt a csend. Szépen sütött a Nap, s a csúcsrégió ritkás fenyvesében járva a természet hangjait élvezhettük. Egészen csodálatos volt.

Időnként kilátásunk nyílt a Csicsói-Hargita csúcsai irányába, valamint a Csíki-medencére, s a szemben magasló Csíki-havasokra. Egy idő után az ösvény ismét erdőben vezetett, meredeken lejteni kezdett, majd a Csicsói-Hargita északi oldalán haladt végig, ahonnan időnként rálátásunk nyílt az alattunk húzódó völgy túlsó felén magasló Madéfalvi-Hargitára a Csompoly-sziklával.

Ösvényünk helyenként források vizétől volt sáros, de eljutottunk a Csicsói- és Madéfalvi-Hargita közötti nyeregbe, ahonnan kétoldalt ösvényszerű csapások csalogattak az erdőbe, viszont a jócskán délutánba hajló időre való tekintettel nem tettünk kitérőt sehová, hanem igyekeztünk tovább a Madarasi-Hargita irányába. Továbbra is fenyvesben haladva a Madéfalvi-Hargita nyugati oldalán vezetett ösvényünk, miközben jobb kéz felől egy szakaszon a Csompoly sziklagörgetegei látszottak, majd egy forráshoz ereszkedett le az út. Emelkedő következett, majd hosszabb szakasz, melyen majdnem szintben haladtunk, míg fel nem tűnt az egyik fenyőn egy Rákosi-Hargita csúcsa felé irányító jelzés. Egyelőre tovább haladtunk az ösvényen és hamarosan nyíltabb, vizes, tocsogós terepre értünk, ahol – ha lett volna időnk nézelődni – a fura, máshol nem látott virágokat alaposabban is szemügyre vehettük volna. Tulajdonképpen a Rákosi-sátéhoz közeledtünk, melyből mi csak ízelítőt kaptunk, mivel itt magyarországi társunktól elbúcsúztunk, és visszafordultunk, de ahova mindenképpen érdemes ellátogatni lehetőleg egy botanikus kíséretében.

A Rákosi-sáté a Madarasi- és a Rákosi-Hargita között meghúzódó magashegyi felláp különleges, ritka növényzettel. Gyér fenyvessel tarkított kiterjedt mező borítja, csodálatosan szép környezettel, tiszta időben jó kilátással a környező hegycsúcsokra. Sajnos a madarasi-hargitai tábor közelsége miatt egyre több terepmotoros száguldozik rajta, fokozatosan tönkretéve, elpusztítva növényzetét.

Célunk a Rákosi-Hargita csúcsa volt, így kikecmeregtünk a vizes terepről, s a fákon látott jelzések mentén próbáltunk feljutni. Nemsokára előkerült az iránytű is, mivel a jelzések hiányosak – igaz, fennebb még több helyen találkoztunk velük –, ösvény sehol, csupán sűrű erdő, s a terep enyhén emelkedett észak-északkelet felé. Nehéz volt az irányt tartani, ráadásul a csúcs kiterjedt környékének viszonylagos lapossága miatt csak sejthettük, de nem tudhattuk biztosan, hogy a kívánt cél felé haladunk-e. A fenyők s az aljnövényzet sűrűsége nem engedett kilátást semerre. Mindez az egyre inkább beboruló, ködösödő délutánban erős bizonytalanság érzését eredményezte, melyet még fokozott – ahogy felfele haladtunk – az egyre erősödő szél is. Kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. A természet, mintha meg akarta volna mutatni nekünk, hogy itt még ő az úr, betettük ugyan lábunkat birodalmába, de nem tehetünk azt, amit akarunk.

Az egyre sötétebb erdőben haladva hirtelen sziklafal magaslott előttünk, melyet eddigi itteni útjaim során még sohasem láttam.

Hamar megtaláltuk az utat, amelyen feljutottunk rá, majd rövidesen számomra ismerős terepre értünk, és nemsokára fel is tűnt a jól ismert – most már felsőnek nevezett – sziklafal, lábánál sziklagörgeteggel.

E sziklafalon is feljutva, orkánszerű szélvihar fogadott, éppen annyi időnk volt, hogy addigi utunkat láthassuk fentről, és egy pillantást vessünk a főgerinc útvonalának helyzetére, majd mindent sűrű köd takart be. Utunk további irányát alig sejtettük a ködben, néhol jelzések is feltünedeztek, a nemrég vágott ösvényt a borókabokrok visszafoglalták maguknak, így néhol szinte ágról ágra szálltunk, máshol sziklákon botladoztunk, de feljutottunk a csúcsra.

Nagyszerű élmény volt ott lenni, körülnézni a környező tájon, viszont lenyűgöző volt az elemek erejét látni, érezni a természet hatalmát, de nagyon sajnáltuk, hogy a páratlan kilátásban, ami innen tiszta időben tárulna az idelátogató szeme elé, mi most nem gyönyörködhettünk. Kár, mivel a Görgényi-, Gyergyói- és Csíki-havasok, a Csíki-medence, a Hargita északi és középső szakasza a Csicsói-Hargitáig, nyugaton pedig a Vargyas völgyén túl húzódó távoli vidékek látványának összképe emlékezetes lett volna.

Visszafelé erőltetett tempóban haladtunk, lejutottunk mindkét sziklafalon, majd kissé fennebb (északabbra) értük el a gerincutat, mint ahol letértünk róla, és meg sem álltunk a Csicsói-Hargitáig, ahol az addigi ködös, borús, sötétedő alkonyatban a lemenő Nap sugarai világították meg a tájat, mintegy hangulatos befejezéseként egy emlékezetesen szép túrának. Sötétedés előtt leértünk Hargitafürdőre, majd másnap a Borhegyesén átvezető kényelmes gerincúton sétáltunk le a Tolvajos-tetőre.

Nagyon szép a Hargita, és még mindig rendelkezik érintetlen ősvadonnal. Kérdés viszont, hogy meddig, mert az emberi tevékenység egyre feljebb hatol a hegyoldalakon, s ahova „az emberi kéz beteszi a lábát” ott a természet előbb-utóbb pusztulásnak indul.

Andris