Egy csomádi vörösrókacsalád gondjai

(Állatmese)

A Csomád nyugati lejtőin, sűrű fenyves erdőben, éldegélt rókamama három serdülő kölykével. Lakhelyükre a déli-délutáni órákban sütött a Nap, míg alkonyattájt a szemben emelkedő Piliske gerince mögött el nem tűnt, de csupán akkor, amikor a tusnádi esős, csapadékos időjárás ezt lehetővé tette. Napközben a rengeteg turista elől voltak kénytelenek bujkálni, majd az esti, alkonyati óráktól szinte hajnalig a környéken lakó számottevő medve jelentette rájuk nézve a legnagyobb veszélyt. A legjobb alkalmat, hogy a napi betevő falatot megszerezzék, a hajnali, korareggeli félhomály jelentette számukra, amikor a medvék már visszavonulóban voltak éjszakai portyájukról, de a többnyire későn kelő turistasereg még nem indult útnak.

Kellemes augusztus eleji reggelre virradt, s a felkelő Nap fényében fürdött a szemben levő Sólyomkő és a Piliske rengeteg fenyvese. Még viszonylag enyhe volt az idő, de napközben fülledt kánikulára volt kilátás. Rókamama elindult megszokott hajnali útjára, mikor lépések neszét hallotta közeledni a völgy felől.

– Erre muszáj odafigyelnem, valami nagy állatnak tűnik… – morgott magában, és eltűnődött, vajon ki háborgatja életüket ebben a korai órában.

– Ugye, milyen szép az erdő?! A fenyők illata, ez a csend... – áradozott egy fiatalember a párjának

– Emberek!!!... – gurult dühbe rókamama – Csend?!... Hát csend ez?!... Úgy csörtetnek, mint a vaddisznók. Mit lehet így meghallani? Minden mozogni tudó élőlény rég messze menekült. Én sem szobroznék itt, ha nem félteném a közelben lapuló fiaimat. – morgott tovább magában – Még hogy szép az erdő?! Szép, az lehet, de üres. Elriasztanak mindent a környékről!

– Most kellemes a levegő, s, ha így haladunk, a Nap fent a Csomád-nyeregben még szembe fog sütni velünk... – magyarázott tovább a fiatalember.

– Jaj, hogy sütnélek meg most nyomban, elevenen! – mérgelődött rókamama – Hát ezért keserítitek életemet, teszitek tönkre vadászatomat, hogy nektek még kellemesebb legyen?! Önző társaság!

– Ha felérünk, előbb a Mohost nézzük meg, vagy menjünk le a Szent Anna-tóhoz? – kérdezte a lány.

– A Mohost javasolnám előbb... - válaszolt a fiú.

– Na, ott nyuvadnátok bele az iszapba! – dohogott rókamama, akit egyre jobban zavart a nyugodtan sétáló pár.

– ... és miután onnan kijönnénk, nyugodtan üldögélhetnénk a tónál...

– Aztán lehetőleg örökre maradnátok is ott, hogy ne is lássalak titeket többet soha, s a többi hozzátok hasonlót sem! – így rókamama – Pokollá teszitek az életem. Összejárjátok, tönkreteszitek az egész erdőt, hogy semmit sem lehet találni aztán benne, s ha lemegyek tyúkot fogni, üldöztök, kutyákat küldtök rám. Mit gondoltok, hogy lehet így megélni?!

– Te jó ég! – ijedt meg rókamama, miközben a pár zavartalanul sétált tovább az ösvényen – ezek mindjárt széttapossák levelek alatti kotorékban lapuló fiaimat. A mindenit neki! Hol van a szemetek, hé!!? Vakok vagytok?? Látnak ezek valamit egyáltalán???!!! – és kiugrott a pár mögött az ösvényre.

– Egy róka! – szólt ekkor a lány, mire a fiú oda sem nézve, egy virág fényképezése közben nyugodtan válaszolta:

– Ugyan már, biztosan csak az a kutya onnan lentről – s mire felnézett, már sehol sem látott sem kutyát, sem rókát.

– Huh! Megláttak. – bújt gyorsan vissza a bozótba rókamama.

– De! Róka volt! – erősködött a lány.

– Vajon mégsem lett volna kutya…? Mivelhogy igen gyorsan eltűnt…

– De, de, de, kutya volt! – gondolta magában rókamama – vigyél csak le a tyúkudvarba, aztán meglátod, milyen kutya volt, te figyelmetlen álmodozó!!!

A pár tovább indult felfelé, rókamama legnagyobb rémületére, mivel a kölykök rejtekhelye felé közeledtek.

– El kell térítenem ezeket onnan valahogy. – gondolta, és utánuk indult.

– Na, mit mondtam, hogy róka! Nézd meg te is! Megint itt van.

– Tényleg! Le is fotózom...

– Végre elkanyarodnak! Csak most én ússzam meg a találkozást épen! – gondolta rókamama, miközben szembeállt a fiatalemberrel – Mi a fene, szappantartót szed ez elé? S még villámlik is! Jujj, de ijesztő! Még jó, hogy nem csapott belém…

– Bekapcsolt a vaku. Úgy látszik, túl gyenge a fény...

– Nem kéne inkább egy botot keressünk? Nehogy veszett legyen. – kérdi a lány.

– Veszek már meg a félelemtől. Minden ízemben remegek. – morgolódott rókamama – Nem mentek már dolgotokra?! Botot?! Még mit nem?! Hagyjatok már élni!

– Nem néz ki veszettnek... – nyugtatta párját a fiú.

– Rögtön megveszek, ha azonnal nem takaródtok innen!!!

– ...Elég jó lett a fotó, talán mehetnénk is tovább – mondta a fiú.

– Remélem nem jön utánunk – aggályoskodott még a lány.

– A fene fog utánatok menni. Mit képzeltek, díszkíséretet biztosítok itt minden hóbortosnak?! Örülök, ha nem látlak többet.

Útjaik itt elváltak egymástól. A fiatal pár a koradélelőtti napsütésben ért fel a Csomád-nyeregbe, csodálatos kirándulásban volt része, melynek során meglátogatta a Mohos-tőzeglápot, Szent Anna-tavat, és meseszép tájakat látott. Rókamamát három kölykével sem a fent említett emberpár délutáni visszatértében, sem a nap folyamán arrafelé vonuló turisták áradata nem látta: sikerült biztonságosabb, élhetőbb életteret találnia maguknak.

Andris