Hármasban indultunk el erre a biciklitúrára, mely inkább bemelegítő volt a jövőbeli „igazi” kalandok előtt. Egy sátorral, némi ruhaneművel és teljesen átlagos (vagy az én esetemben átlagon aluli) bringával felfegyverkezve vágtunk neki a rövid, három napra tervezett útnak.
Célunk nem gyorsasági rekordok felállítása, hanem kényelmes gurulás volt nagyrészt olyan tájakon, melyeket kevésbé ismertünk.
Kifogtuk a legforróbb júliusi kánikulát, de ez még mindig jobb, mint esőben tekerni. A Vásárhely-Régen szakaszt nem a klasszikus túlzsúfolt főúton,
hanem az Ernye-Iszló-Nyárádremete útvonalon tettük meg. Az aszfalt minősége jó, a forgalom szellős, így aztán tényleg élvezetes arra hajtani.
Három komolyabb, de nem túl megerőltető emelkedőt is meg kell mászni Iszlónál meg Deményfalvánál, hogy a tetőn szép kilátásban lehessen részünk a Bekecs irányába, illetve a remetei letérőnél, ahol Szászrégen felé vesszük az irányt. A marosmenti várostól keletre kezdődik a hosszú út, a Görgény mentén.
A legnagyobb hőség elkerülése végett megpihentünk a görgénysóaknai (Jabenita) strandon, ahol egy 14 méter mély (!) sósvízű medencében is lehet csobbanni. Ezen kívül vannak sekélyebb vizű „bazinok” is, étterem, zuhanyozó, satöbbi, tehát, aki arra jár, mindenképpen tehet egy érdekes kitérőt. 
Pár óra múlva továbbindultunk a Görgény északi partján, a kevésbé ismert mellékúton. Görgényszentimréig (Gurghiu), a következő legnagyobb településig, rendkívül kényelmetlen, kavicsos-köves-poros úton rázódtunk.
A főútra érve végre nagyobb sebességre kapcsolhattunk, így sorra áthaladtunk a Görgény-völgy falvain, Libánfalvától Disznópatakig. A völgy fokozatosan szűkült, a levegő kellemesen hűvössé vált, és már nem kellett tízpercenként meginni egy fél liter vizet. A települések rendezettek,
a táj szép, az úttest nagyrészt sima, de helyenként kockaköves, ami bizony kegyetlenül tud rázni.
Terveink szerint Laposnyáig kellett elérnünk naplemente előtt. Dulcsa falván túl utunk felvette az elhagyatott, nagyrészt fakitermelők által használt út képét, ami a bringásoknak azért is kellemetlen, mert a néha elhaladó autók-teherkocsik bőségesen „beporozzák” őket. Helyenként jókora aszfaltfoltok büszkélkedtek, kajánul tanúsítva, hogy a régi szép időkben sokkal kellemesebb lehetett itt gurulni. Kábé tizenöt kilométert kell haladni Laposnyáig az utolsó görgény-völgyi településtől. 
Bár a megközelíthetőség gyatra és a forgalom gyér, szép számmal épülnek az út mentén a kisebb-nagyobb hétvégi házak, panziók. Nem is csoda, mert, ha valaha járhatóbbá teszik az utat, sok turista vetődhet erre, a táj szépsége, a tiszta levegő és a bő vízzel rohanó hegyi patakok miatt.
Laposnyára érve (800 méter a tengerszint fölött) megállapítottuk, hogy néhány munkásbrigádon és egy kolostoron kívül nem sok minden utal az emberi civilizáció jelenlétére. Felkapaszkodtunk a romos állapotban levő egykori diáktáborhoz, amelynek állítólag már el is kezdték a felújítását. Ennek sem sok jelét láttuk, viszont a hűvös fogadtatás és a vérszomjas kutyaugatás visszakergetett a telepre.
Egyik jóindulatú fakitermelő megengedte, hogy lesátorozzunk a villájuk kertjében.
Az éjszaka hűvösében a csillagok ezreinek fantasztikus ragyogását csodáltuk sokáig a holdmentes éjszakában.
Reggel élénkítő mosdás a hideg hegyi patakban, majd indulás a számunkra még ismeretlen görgényi hegyeken keresztül. A következő tizenöt-húsz kilométert vegyes érzelmek közt tettük meg. A hegyi környezet szépsége mellett
nem tudtuk nem észrevenni kerékpárjaink szenvedését a borzalmas, poros-köves „úttesten”. Bizony megesett, hogy inkább leszálltunk, és gyalogosan haladtunk, hol a meglepő sár, hol a kőrengeteg miatt. Ezekhez hozzájárultak a kilométerenként felbukkanó fakitermelők,
és a hozzájuk társuló zaj, motorina szaga és hulladék látványa. Jónéhány hegyi nyaraló is áll az út mentén, egyesek romos, mások kitűnő állapotban. 
A tetőn, Maros és Hargita megye határán, a magasságmérő 1150 métert mutatott. Innen Gyergyóremetéig csak ereszkedni kell, ami egy bringásnak a legjobb dolog annyi kaptató után.
Szép számmal akadt málna is a tető közelében, maci viszont egy sem, így kényelmesen falatozhattunk. Ezen a részen az erdő korántsem olyan sűrű, több a virág, mint a fa, és jó messzire el lehet látni a gyergyói medence irányába. 
Ereszkedni is gyorsan lehet a poros, de sima úton, közben érdemes egy-egy pillantást vetni a gomba módra szaporodó csinos faházikókra. Gyergyóremete jókora kiterjedésű község, amely gyakorlatilag egybenőtt az (itt még meglehetősen vérszegény méretű) Maros túlpartján elhelyezkedő Ditróval. Ez utóbbi – vidéki mértékkel mérve – óriási település, neogótikus templomtornyai már nagy messzeségből látszanak. 
A templom, amely több mint 70 méter magas, valószínűleg a legmagasabb falusi épület Erdélyben, ottjártunkkor felújítás alatt állt, akárcsak a szárhegyi Lazár-kastély, amelyet sajnos csupán a bicaj nyergéből csodálhattunk meg. 
Eléggé elkeserítő, hogy a Ditrót Gyergyóval összekötő utat satnya betonlapokból rakták össze. Ez a tény, megfejelve a vad gyergyószéki forgalommal, kissé elhomályosította a környezet szépségét. Gyergyószentmiklóson derekasan bevágtunk egy-egy jó laktatós parasztpizzát,
és következett a nap kerékpáros fénypontja, a Bucsin-tető. De előbb keresztül kell vágni a Gyergyó-medence lapos fennsíkján, átszelve Gyergyóalfalu és Borzont falvakat. Ez elméletben kellemes szakasz lenne, főleg, hogy az aszfalt minősége is nagyon jó. 
Viszont mi kifogtuk a szélfesztivál legvidámabb napját, vagyis egyszerre oldalból meg szemből kaptuk a gyorsvonat sebességgel száguldó „fuvallatot”. Egy megpakolt biciklinek ez nem valami áldás. Nem csoda, hogy a Bucsin lábához érve szívesen felcseréltük a szelet a meredek kaptatóra. A tetőig kábé tíz kilométer van, de három kilométer után már fel lehet frissülni egy forrásnál. Egy ilyen mászás jó edzés a bringásnak, a szintkülönbség sem semmi, 880 méterről majdnem 1300-ra kell kapaszkodni. 
Ezek után a rövid bucsini pihenő majnem kötelező a nem éppen veszélytelen ereszkedő előtt. És bizony van mit ereszkedni. Parajdig lehet falni a kilométereket, de a sűrű forgalom és a kanyarok megkövetelik a fokozott figyelmet és persze a jó fékeket. Innen már nem volt megállás Szovátáig. Gyorsan felkutattunk egy kempinget, ahol derekas sátorállítás után bezabáltuk az otthonról cipelt konzerveket és elaludtunk – a sátor mellett a szabadban. 
Reggel, majdnem menekülve a túlzsúfolt üdülővárosból, gyorsan észak felé vettük az irányt, és, a szakadáti forrásnál feltankolva, nekivágtunk utunk utolsó szakaszának.
A hajdani nyárádmenti vasúttal párhuzamosan élénk színű vidéki tájon haladtunk keresztül, enyhe emelkedők (és persze völgyecskék) társaságában. Az aszfalt jónak nevezhető a kerékpáros szempontjából, és a forgalom sem fullasztó. Nyárádremete és Deményháza között érintettük a két nappal azelőtt megtett utat, de most az érdekesség kedvéért Szereda irányába mentünk tovább. Csíkfalva és vele összenőtt szomszédain keresztül kényelmes, egyenesen pihentető volt kerekezni, majd következett Nyárádszereda, a Nyárádmente központi települése. A fennmaradó húsz kilométer legizgalmasabb része
a Kisszentlőrinc és Kebele közötti emelkedő, egyik részén a bájos mezei tájjal, másikon a hűs erdei szakasszal. Jó volt kikapaszkodni, és még jobb begurulni a túlsó oldalon. Ezután már csak Szentiván és Jedd maradt hátra, 
míg a marosvásárhelyi Tudor negyed látképe köszöntött. Ez jelentette utunk végét.
A jó 300 kilométeres minitúra nem csak testmozgásként és kiruccanásként volt nagyszerű, de bővítettük tapasztalatainkat az utak minőségével, szervezéssel és bringáink viselkedésével kapcsolatban is. Az igazi, komoly, akár több hétig tartó túrák csak ez után következnek.
Célunk nem gyorsasági rekordok felállítása, hanem kényelmes gurulás volt nagyrészt olyan tájakon, melyeket kevésbé ismertünk.Kifogtuk a legforróbb júliusi kánikulát, de ez még mindig jobb, mint esőben tekerni. A Vásárhely-Régen szakaszt nem a klasszikus túlzsúfolt főúton,
hanem az Ernye-Iszló-Nyárádremete útvonalon tettük meg. Az aszfalt minősége jó, a forgalom szellős, így aztán tényleg élvezetes arra hajtani.Három komolyabb, de nem túl megerőltető emelkedőt is meg kell mászni Iszlónál meg Deményfalvánál, hogy a tetőn szép kilátásban lehessen részünk a Bekecs irányába, illetve a remetei letérőnél, ahol Szászrégen felé vesszük az irányt. A marosmenti várostól keletre kezdődik a hosszú út, a Görgény mentén.
A legnagyobb hőség elkerülése végett megpihentünk a görgénysóaknai (Jabenita) strandon, ahol egy 14 méter mély (!) sósvízű medencében is lehet csobbanni. Ezen kívül vannak sekélyebb vizű „bazinok” is, étterem, zuhanyozó, satöbbi, tehát, aki arra jár, mindenképpen tehet egy érdekes kitérőt. 
Pár óra múlva továbbindultunk a Görgény északi partján, a kevésbé ismert mellékúton. Görgényszentimréig (Gurghiu), a következő legnagyobb településig, rendkívül kényelmetlen, kavicsos-köves-poros úton rázódtunk.A főútra érve végre nagyobb sebességre kapcsolhattunk, így sorra áthaladtunk a Görgény-völgy falvain, Libánfalvától Disznópatakig. A völgy fokozatosan szűkült, a levegő kellemesen hűvössé vált, és már nem kellett tízpercenként meginni egy fél liter vizet. A települések rendezettek,
a táj szép, az úttest nagyrészt sima, de helyenként kockaköves, ami bizony kegyetlenül tud rázni.
Terveink szerint Laposnyáig kellett elérnünk naplemente előtt. Dulcsa falván túl utunk felvette az elhagyatott, nagyrészt fakitermelők által használt út képét, ami a bringásoknak azért is kellemetlen, mert a néha elhaladó autók-teherkocsik bőségesen „beporozzák” őket. Helyenként jókora aszfaltfoltok büszkélkedtek, kajánul tanúsítva, hogy a régi szép időkben sokkal kellemesebb lehetett itt gurulni. Kábé tizenöt kilométert kell haladni Laposnyáig az utolsó görgény-völgyi településtől. 
Bár a megközelíthetőség gyatra és a forgalom gyér, szép számmal épülnek az út mentén a kisebb-nagyobb hétvégi házak, panziók. Nem is csoda, mert, ha valaha járhatóbbá teszik az utat, sok turista vetődhet erre, a táj szépsége, a tiszta levegő és a bő vízzel rohanó hegyi patakok miatt.Laposnyára érve (800 méter a tengerszint fölött) megállapítottuk, hogy néhány munkásbrigádon és egy kolostoron kívül nem sok minden utal az emberi civilizáció jelenlétére. Felkapaszkodtunk a romos állapotban levő egykori diáktáborhoz, amelynek állítólag már el is kezdték a felújítását. Ennek sem sok jelét láttuk, viszont a hűvös fogadtatás és a vérszomjas kutyaugatás visszakergetett a telepre.
Egyik jóindulatú fakitermelő megengedte, hogy lesátorozzunk a villájuk kertjében.
Az éjszaka hűvösében a csillagok ezreinek fantasztikus ragyogását csodáltuk sokáig a holdmentes éjszakában.Reggel élénkítő mosdás a hideg hegyi patakban, majd indulás a számunkra még ismeretlen görgényi hegyeken keresztül. A következő tizenöt-húsz kilométert vegyes érzelmek közt tettük meg. A hegyi környezet szépsége mellett
nem tudtuk nem észrevenni kerékpárjaink szenvedését a borzalmas, poros-köves „úttesten”. Bizony megesett, hogy inkább leszálltunk, és gyalogosan haladtunk, hol a meglepő sár, hol a kőrengeteg miatt. Ezekhez hozzájárultak a kilométerenként felbukkanó fakitermelők,
és a hozzájuk társuló zaj, motorina szaga és hulladék látványa. Jónéhány hegyi nyaraló is áll az út mentén, egyesek romos, mások kitűnő állapotban. 
A tetőn, Maros és Hargita megye határán, a magasságmérő 1150 métert mutatott. Innen Gyergyóremetéig csak ereszkedni kell, ami egy bringásnak a legjobb dolog annyi kaptató után.
Szép számmal akadt málna is a tető közelében, maci viszont egy sem, így kényelmesen falatozhattunk. Ezen a részen az erdő korántsem olyan sűrű, több a virág, mint a fa, és jó messzire el lehet látni a gyergyói medence irányába. 
Ereszkedni is gyorsan lehet a poros, de sima úton, közben érdemes egy-egy pillantást vetni a gomba módra szaporodó csinos faházikókra. Gyergyóremete jókora kiterjedésű község, amely gyakorlatilag egybenőtt az (itt még meglehetősen vérszegény méretű) Maros túlpartján elhelyezkedő Ditróval. Ez utóbbi – vidéki mértékkel mérve – óriási település, neogótikus templomtornyai már nagy messzeségből látszanak. 
A templom, amely több mint 70 méter magas, valószínűleg a legmagasabb falusi épület Erdélyben, ottjártunkkor felújítás alatt állt, akárcsak a szárhegyi Lazár-kastély, amelyet sajnos csupán a bicaj nyergéből csodálhattunk meg. 
Eléggé elkeserítő, hogy a Ditrót Gyergyóval összekötő utat satnya betonlapokból rakták össze. Ez a tény, megfejelve a vad gyergyószéki forgalommal, kissé elhomályosította a környezet szépségét. Gyergyószentmiklóson derekasan bevágtunk egy-egy jó laktatós parasztpizzát,
és következett a nap kerékpáros fénypontja, a Bucsin-tető. De előbb keresztül kell vágni a Gyergyó-medence lapos fennsíkján, átszelve Gyergyóalfalu és Borzont falvakat. Ez elméletben kellemes szakasz lenne, főleg, hogy az aszfalt minősége is nagyon jó. 
Viszont mi kifogtuk a szélfesztivál legvidámabb napját, vagyis egyszerre oldalból meg szemből kaptuk a gyorsvonat sebességgel száguldó „fuvallatot”. Egy megpakolt biciklinek ez nem valami áldás. Nem csoda, hogy a Bucsin lábához érve szívesen felcseréltük a szelet a meredek kaptatóra. A tetőig kábé tíz kilométer van, de három kilométer után már fel lehet frissülni egy forrásnál. Egy ilyen mászás jó edzés a bringásnak, a szintkülönbség sem semmi, 880 méterről majdnem 1300-ra kell kapaszkodni. 
Ezek után a rövid bucsini pihenő majnem kötelező a nem éppen veszélytelen ereszkedő előtt. És bizony van mit ereszkedni. Parajdig lehet falni a kilométereket, de a sűrű forgalom és a kanyarok megkövetelik a fokozott figyelmet és persze a jó fékeket. Innen már nem volt megállás Szovátáig. Gyorsan felkutattunk egy kempinget, ahol derekas sátorállítás után bezabáltuk az otthonról cipelt konzerveket és elaludtunk – a sátor mellett a szabadban. 
Reggel, majdnem menekülve a túlzsúfolt üdülővárosból, gyorsan észak felé vettük az irányt, és, a szakadáti forrásnál feltankolva, nekivágtunk utunk utolsó szakaszának.
A hajdani nyárádmenti vasúttal párhuzamosan élénk színű vidéki tájon haladtunk keresztül, enyhe emelkedők (és persze völgyecskék) társaságában. Az aszfalt jónak nevezhető a kerékpáros szempontjából, és a forgalom sem fullasztó. Nyárádremete és Deményháza között érintettük a két nappal azelőtt megtett utat, de most az érdekesség kedvéért Szereda irányába mentünk tovább. Csíkfalva és vele összenőtt szomszédain keresztül kényelmes, egyenesen pihentető volt kerekezni, majd következett Nyárádszereda, a Nyárádmente központi települése. A fennmaradó húsz kilométer legizgalmasabb része
a Kisszentlőrinc és Kebele közötti emelkedő, egyik részén a bájos mezei tájjal, másikon a hűs erdei szakasszal. Jó volt kikapaszkodni, és még jobb begurulni a túlsó oldalon. Ezután már csak Szentiván és Jedd maradt hátra, 
míg a marosvásárhelyi Tudor negyed látképe köszöntött. Ez jelentette utunk végét.A jó 300 kilométeres minitúra nem csak testmozgásként és kiruccanásként volt nagyszerű, de bővítettük tapasztalatainkat az utak minőségével, szervezéssel és bringáink viselkedésével kapcsolatban is. Az igazi, komoly, akár több hétig tartó túrák csak ez után következnek.
Jeffwarder
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése